Kollaboráns

Ezzel a "rabszolga-törvénnyel" kezdődött a történet, ami elérte az állampolgári érzékenységem küszöbét, és a szokottnál nagyobb figyelmet szenteltem neki, beleértve a parlamenti próbálkozásokat, médiaközvetítéseket, illetve azok hiányát. 

Végül a téma már jobban érdekelt, mint a karácsony, meg a többi cikkem. Az érzelmi és gondolati hullámvasút ugyanis ahhoz vezetett, hogy újra elkezdjem foltozgatni szakmai és állampolgári önazonosságomat...

Mostanában annyira sok fölösleges időm nincs, úgyhogy annyi akcióra szorítkoztam, hogy elmondtam a véleményemet annak, aki kérdezte (meg a barátnőmnek is, aki szerintem annyira nem volt rá kíváncsi, mint amennyit hallgatta). Különösebben írni se akartam, úgyis itt az Eshtar-cikk folytatása, jó lesz a decemberre.

Van egy oldal a Facebookon, amivel magam sem tudom, hányadán állok: eredetileg a piálós viccek miatt követtem, aztán volt rajta egy-két közéleti írás is, meg némi marketing a mémek közül kinőtt kocsmának; néha idegesít, néha elgondolkodtat. Azon a napon, amikor a közmédia mélyen hallgatott az osztatlan polgári egyetértés hiányáról (nyilván nem sumákoltak, csak össze kellett állítani az anyagot, és jó munkához idő kell, ugye), ezen az oldalon megjelent egy szarkasztikus bejegyzés a nyugati újhullámos feminizmus tombolásáról (ami engem is szokott érdekelni, csak én hiszek a normális eloszlásban - ld. Egyenlőség... c. bejegyzés). Mondom: "neked most tényleg ez a legérdekesebb téma?" Miben különbözik ez attól, hogy a reggeli híradóban azon csacsogtak, hogy "végre itt a karácsony, milyen szép a főváros díszkivilágítása (csak Soros be ne telepítse a migránsokat)"?

Azóta rájöttem, hogy a srác ugyanúgy nem vállalt tájékoztató funkciót, mint én: arról ír, ami foglalkoztatja, olyan oldalról, amivel azonosul, annyit, amennyit akar, és mellesleg van neki főállása, ami aligha engedi, hogy az események után pár órával már írogasson.

Asszem ez egy bölcs azonosulás, de az első összehasonlítás jegesebb vizekre sodort: amúgy én nem ugyanezt csinálom azzal, hogy az Eshtarról írogatok?

Leszámítva egy apró különbséget: én lassan hivatalosan is pálya- és munkatanácsadó szakpszichológus leszek (az előző bejegyzés folytatása: ELTE Anyácska újból kedvemre valóan döntött egy jelképes összeg fejében), tehát nem csak állampolgári, hanem szakmai szempontból is foglalkoznom kellene egy olyan törvénnyel, ami a túlórák lehetséges számát emeli.

Na jó, de mit jelent ez gyakorlatban?

Írjak róla? De mit?

Vagy az írásra szánt időt ezúttal töltsem inkább tüntetéssel?

Az árulás banalitása

Olvastam cikkeket a work-life balance-ról, kiégésről, a túl sok munka és a depressziós tünetek közötti összefüggésekről, a kiszámíthatóság fontosságáról. Ezzel kellene foglalkoznom, mint a munkavállalás témájában elmerülő pszichológusnak? Olyan szakmai tartalmakat gyártani, amit aztán maximum a munkavállalók olvasnak el? Mon'hatnánk, hogy már az is elég, mert ennek következtében a munkavállaló majd tisztán lát abban a kérdésben, hogy a lelkes vagyonszerzés az egészsége kárára mehet, így tudatosabban dönt majd, és ez jó.

Mon'hatnánk, de hazunnánk.

Ezzel ugyanis azt állítanánk, hogy egyetlen percig is elhittük, hogy valóban a munkavállaló fogja eldönteni, hogy mennyit túlórázik.

Elhiszem, hogy bele lehet írni a törvény szövegébe, hogy ez egy fontos kitétel.

Azt azonban nem hiszem, hogy azokban a szakmákban, amelyekben a túlóra tényleg hasznos egy munkaadónak, az alkalmazottaknak komolyan vehető érdekérvényesítő képességeik lennének (= nem a XI. kerület irodistáit féltem). Valószínűleg lesz itt pár James Bond-féle "tudd hogy értsd" helyzet, amelyben a munkáltató majd jelzi, hogy "jó lenne, ha benn tudnál maradni", és dolgozó pedig tisztában lesz vele, hogy itt a "közös megegyezéssel" szófordulat két verziója közül választhat.

Ez a törvény (és a hozzá kapcsolódók), a kialakult helyzet nem arról szól, hogy mennyit kell majd dolgozni, hanem a hatalom természetéről. Hogyan működnek ezek a dolgok nálunk, és mit gondolunk róluk? Hogyan kezeli majd ezt a lehetőséget a multi, ami Ázsiában csaknem gyerekmunkát végeztet? Hogyan fogja kezelni a magyar kisfőnök, akit megfizetnek azért, hogy a vezetés, befektetők, ügyfelek elégedettek legyenek? Lesz-e még valami a jó munkaerő hiányán kívül, ami arra kényszeríti őket, hogy tekintettel legyenek a munkavállalói érdekekre? Lesz-e valaki, aki ellenőrzi, hogy betartják-e a törvényt, és mennyiért lehet majd lefizetni?

Egyáltalán nem vagyok optimista ebben a kérdésben.

Nem hinném, hogy a döntéshozók nálam naivabbak lennének. Nem meglepő a velük szemben érzett megvetés, ám a helyzet megértésében többet segít, ha nem az ő jellemükről, hanem a hatalom dinamikájáról elmélkedünk.

Ez nyilván kellemetlenebb, mivel a hatalmat egy rendszer tartja fenn, így nincs non-player karakter; bárki lehet sáros, aki ebben a rendszerben benne van. Amikor elhagytam az előző munkahelyemet, pár gondolatot le is írtam abból, hogyan tartja fel minden érintett az iskolai fejlesztés problémáit (Búcsú a fegyverektől).

Igen, ez azt jelenti, hogy én is benne voltam.

És ez a bejegyzés arról szól, hogy én is lehetek sáros a rabszolgatartásban (ehemm, és Te is). De hogyan?

Egyszerű: találok helyet magamnak ebben a rendszerben, és onnan tartom fenn. Igazodom a nemzeti együttműködéshez azzal, konkrétan kiszolgálom, vagy a hárítás valamelyik formájával elaltatom a lelkiismeretem.

Fun fact: van egy olyan sémamód (rendesen még nem írtam erről, de van itt nyoma), hogy Együttműködő önfeladó, aminek az a lényege, hogy az egyén elfogadja a negatívumokat oly módon, hogy csak panaszkodik, de nem próbálja megoldani őket.

Amikor én az előző munkahelyen tapasztalt problémákról írtam, de ott nem kezdeményeztem semmit, lényegében ez a sémamód vezette a gondolataimat. Ha most is annyi van, hogy firkálok valamit, aztán elmegyek inni, talán ugyanazt teszem. Talán akkor is, ha kimegyek tüntetni, ott kiabálok egy kicsit, hogy milyen mérges vagyok, aztán elmegyek inni (vagy ha Murphy közbeszól, akkor fogdába). Nem tudom...most épp gépelve gondolkodom róla.

Szóval hogyan válik az Együtműködő önfeladó sémamódom a rendszer kollaboránsává?

Például lehetek egy ilyen kis Adolf Eichmann, és elmegyek HR-esnek a Henkelhez, vagy igazából bárhova, ahol a vezetőség igyekszik rátolni a humánerőforrásra a "legkevesebb befektetés - legnagyobb profit elvét". Csinálok majd sok szép anyagot, hogy milyen jó itt dolgozni, micsoda előrelépés van, és kialakítom azokat a válaszokat, amelyek kellően megnyugtatóak vagy bénítóak lesznek, ha a jelentkezőket érdekelné ez a work-life balance téma. Esetleg a végén még együttérzően "szomorkodhatok is velük, hogy hát igen, ennél a cégnél néha vannak nehéz időszakok"... Önmagamnak persze mást fogok mondani, például hogy "ez a munkám, elvégezné bárki más" (=nincs probléma), vagy hogy "ez egy ilyen szakma" (= van probléma, de nem megoldható), esetleg "hányok ettől az egésztől, de én is csak alkalmazott vagyok, és engem is kirúgnának ha szólnék" (=van probléma, talán van megoldás is, de biztos nem az én kezemben).

Ha hatékonyabban hárítom a bűntudatot, vagy kicsit dominánsabb típus vagyok, akkor elmehetek olyan niggerverő niggernek, mint Stephen a Jango elszabadulból. Erről a karakterről korábban azt írtam, hogy egyívásúak vagyunk, de ő úgy gondolja, mégis jobb, mint mi. És igyekszik is fenntartani ezt a nárcisztikus pozíciót. Ha a kollaboráció ezen módját választom, akkor szerzek egy osztályvezetői állást, és hirtelen én leszek a stanfordi börtönkísérletből az őr, aki fenntartja a rendet, és rugdossa a lumpenproletár kollégákat, hogy ne kaszinózzanak annyit, mert ez egy munkahely, ahol az eredményekért fizetnek, és közös céljaink vannak, és sehonnani bitang ember, ki most ha kell, nem marad benn túlórázni értük. Ha jelzik, hogy azért sok lesz ez már, akkor azt automatikusan lázadásként fogom értelmezni, és jól szét csapok köztük. Aztán elégedett leszek, mert jól végeztem a munkámat, kihoztam a legtöbbet a csapatomból (és ezekből csak így lehet), és a főnök is megdicsért érte (=nincs probléma, velem legalábbis).

Ez utóbbi egyébként már nem egy Együttműködő önfeladó sémamód, hanem egy Önmagasztaló, bár ha Freud kellene véleményt alkosson, akkor azt mondaná, hogy azonosultam az agresszorral, mint az ötéves az ödipális konfliktusban.

Ha maradnék a kaptafánál, és pszichológusként működöm együtt, még mindig megvannak a lehetőségeim. Lehetek naiv szakbarbár, aki jóhiszeműen hozza az egyetemen tanultakat. Kérdezem majd, hogy látja magát 10 év múlva? Dolgozzunk ki egy pozitív, motiváló képet! Egy olyat, amiben lesz lakása, lesz szabadideje, tudja fizetni a hiteleit, elmondhatja a véleményét! Ezért már érdemes dolgozni, ugye? Azt ne feszegessük, hogy abba az irányba haladunk-e, amelyben az ún. külső determinánsok (társadalmi helyzet) ezt lehetővé teszik, mert a pszichológus nem politizál, ő csak a lélektannal foglalkozik...

Egy kicsit több pszichopátiával lehetek olyan is, mint a barátnőm kedvenc sminkese, a Dementor. A róla írt bejegyzésben ismertettem azt a marketing-stratégiát, hogy bántalmazó üzenetekkel létrehozol egy szorongást, amit sugallatod szerint csak a te termékeddel lehet enyhíteni. Ezt én is meg tudom csinálni: hozok majd motivációs videókat celebekről, kimutatásokat, hogy milyen a jó élet, milyen a kiegyensúlyozott ember, illetve beleverem a kliensekbe, hogy az önmegvalósítás leginkább egy munkahelyen elérhető dolog. Igen, átmenetileg lehet, hogy fausti alkut kell ezért kötni, de hát ez van. Aztán amikor jön, hogy ő nem elég erős ehhez, kiégett és depressziós, majd jó sok pénzért segítek neki enyhíteni a tüneteket, hogy aztán újra képes legyen űzni az álmait, s közben termelni a profitot a nagyuraknak.

Nos, igen, a jelenlegi helyzet arra késztet, hogy foglalkozzak a szakmai identitásommal. Mit tehetne egy olyan tudomány, aminek definíciószerűen az a dolga, hogy az emberi lelki folyamatokkal foglalkozzon? Mi dolga annak makro-szintű folyamatokkal, amikor a vizsgálódásának tárgya nem is a mikro-szint (egyén, család, stb.), hanem a quantum-világ, az egyénen belüli folyamatok? Az rendben van, hogy az ezekről szerzett tudást gyakorlati célokra is lehet használni, mint például a pályaalkalmazkodás, de a társadalmi rendszerek más tudományok szkópjába valók, nem?

Nos, nem, illetve nem mindenki véli így. A pszichológia nem csak tudomány, hanem szakma is, s mint ilyen, segítő szakma. Hogyan tarthatja meg valaki legjobban a hippokratészi esküt: ha kizárólag a betegséggel foglalkozik, vagy ha kikel a betegítő tényezőkkel szemben is?

Van, aki azt mondja, hogy az utóbbi a helyes út. Így jön a képbe a kritikai pszichológia, amit idáig egyáltalán nem akartam integrálni a szakmai énképembe, úgyhogy lényegében most kezdek el ismerkedni vele.

Ám mielőtt erre rátérnék, volna még egy gondolatom a kollaborációról. Nem csupán az épp aktuális nemzeti változatáról, hanem arról, amit a szüleink is műveltek: a nem gondolkodásról. Még a GDPR bevezetésénél morogtam azon (Nach c. bejegyzés), hogy a minket felnevelő generáció olyan szinten hárította azokat a teendőket, amelyek demokratikus keretek között adaptálódni képes állampolgárrá formáltak volna minket, mintha már akkor is visszasírták volna a Kádár-rendszert. Persze, olyan sok saját élményük nem volt jogállamból, de írni és olvasni elvileg tudtak.

Heh.

Azt elvileg én is tudok. Fájdalom, de így a krisztusi kort elérvén szembe kell nézzek azzal, hogy én, illetve mi vagyunk az a generáció, amiről húsz év múlva valaki hasonlóképpen elismerően fog nyilatkozni.

Miért? A helyzet az, hogy a bejegyzést triggerelő rabszolga-törvényt én konkrétan nem olvastam. Olvastam róla, igen. Technikailag tehát beléptem abba a játékba, amit gyerekkorunkban játszottunk: mindenki a következő játékos fülébe súgja az üzenetet, ami a sor végére eltorzul.

Ehhez a kollaborációhoz nem kell se vezetői poszt, anyagi érdek, hivatásbeli dilemma, csak szimplán hajszoltnak, fáradtnak, és legyünk őszinték, lustának kell lenni. Az izgalmas jogi szöveg ugyanarra a sorsra jutott, mint a hasonlóképpen izgalmasra sikeredett szakcikkek: elmentettem későbbre, mert tudom hogy fontos, de most nincs kedvem. Egyébként ezeknél a szakcikkeknél még mindig várom, hogy később legyen...

Miért akkora probléma ez? Mert elég nehéz jogszabályokról úgy vitatkozni, hogy nem is ismerjük őket, sőt, úgy igazából ennek az egésznek a koncepcióját sem ismerjük. Ennek az a következménye, hogy a hatalmat tényleg csak elnyomónak leszünk képesek látni, a polgárt csak tehetetlen áldozatnak. Ha mégis tehet valamit, akkor a közös nyelvet nem beszélvén csak a Gyermeki eszközök maradnak neki: kifejezi a haragját, hátha érdekel valakit. Érdekel hát: ellenzék mindig lesz (illetve ameddig demokráciának akarunk kinézni, addig mindig), és ő mindig abból fog élni, hogy prezentálja, jobban áll ki értünk, mint az aktuális hatalom. És ha mi úgyse értjük a jog, gazdaság, politika érveit, de azt értjük, hogy a fociban az a jó csapatjátékos, aki taktikai faltokkal vagy látványos nyígással ki tud harcolni egy tizenegyest, addig az értünk való kiállás is nagyjából Neymar színvonalán lesz. Annyi különbséggel, hogy ő legalább tud focizni, míg ebben az általunk fenntartott rendszerben azok mennek politikusnak, akik magas szinten képesek a fent említett karakterek eljátszására.

A trójai faló

Szóval most azon elmélkedem, hogy esetleg bővíteni kellene a szakmai identitásomat egy szociális témákban aktívabb irányzattal, a kritikai pszichológiával. Kérdezhetnénk: mi tartott eddig? Miért most?

Mert én egy lusta ember vagyok, aki nem öl időt és energiát abba, amit marhaságnak tart. Illetve ez eddig még racionális viselkedés lenne, a lustaság ott kezdődik, hogy mi alapján ítéltem meg ezt marhaságnak? Úgy, hogy az eddigi találkozásaim alapján elkönyveltem, hogy ez a meinkampferek találmánya, úgyhogy kár vele vesződni. Ez az érdekes meghatározás a Mein Kampf című régi művemből származik (a címe miatt fenyegettek is valami jogdíj miatt, de nem értettem, mert németül volt), amelynek mondanivalója arra a megfigyelésre tömöríthető, hogy az emberek olykor a saját problémáikból társadalmi problémát csinálnak (= nem az én problémám, a mi problémánk). E gondok alatt nem feltétlen olyasmit értek, mint hogy drága a tantusz, rossz a sör, hanem olyan pszichoszociális ütközőállamokat, mint az identitásfejlődés, kerettartási nehézségek, érzelmi és szelf-regulációs nehézségek. Az akkori meglátásom az volt, hogy az emberek trójai falónak használják a közösségi megmozdulásokat, és olyan témákat bújtatnak bennük, amikkel igazból pszichológushoz kellene inkább fordulni. Az a gyanúm, hogy némelyikük azért válik egyre szélsőségesebbé, mert ez hárítási mód végül nem hoz enyhülést, s a probléma súlyosabb lesz.

Amikor a kritikai pszichológiával találkoztam, úgy gondoltam, hogy ezt a trójai falovat beleteszik még egy falóba: a lélektan (+ szociológia, + gender studies, stb.) tudományába. Ha a tudomány ember lenne (amúgy az ókorban még tényleg meg is személyesítették, de pszichológia akkor még nem volt), alighanem feljelentené őket az abúzus (visszaélés, kihasználás) valamilyen formájáért. Ő nem arra szerződött, hogy validálja a hétköznapi veszekedéseinket!

Így láttam hát őket. Esetleg az előítéleteimen (?) kívül érdemes azt is megismerni, ők hogyan definiálják magukat, kezdésnek ajánlom ezt a beszámolót. 

Szóval elhagyni az egyén szintjét (de hát szociálpszichón már elhagytuk, nem?), társadalmi kontexusban értelmezni a pszichés problémákat, integrálni a szakmába a tudományos identitás mellé az állampolgári életszerepet is.

Ez épp megoldásnak látszik arra, hogy a lélektan ne váljon a kollaboránssá az elefántcsonttoronyba vonulással.

És megteremti a lehetőséget másféle kollaborációkhoz.

Vajon nem ez lesz-e a kecskeösvény, amivel teret nyernek a social justice warriorok (szerintem ők is trollok, csak egy speciális formában). Nem lesz ebből hídfőállás olyan haladó nyugati ötleteknek, mint a rape culture, safe space, kötelező kisebbségi karakterek a filmekbe egy kompetens női főszereplővel, mint az újhullámos Star Wars-történetek feltűnően nagy számában...? Nem lehet-e annak ez a vége, hogy a pszichológia menekült-státuszt ad az olyan mifelénk pórul járt témáknak, mint a gender studies? Ha a társadalmi értelmezéseket a tudományos értelmezések fölé helyezzük, hogy oldjuk meg, hogy ne pofázhassanak bele a pszichológiába a jobb- és baloldali aktivisták, akik éppen hogy terjeszkedni szeretnének?

Lehet-e majd kritizálni a kritikai pszichológiát, vagy az már mansplainingnek fog számítani (legalábbis ha én csinálom)?

Lehet-e a kritikai pszichológia az alsóbb szintekkel is kritikus, vagy csak a csúcs felé tekint, amit úgysem ér el (tehát nincs következmény, de a forradalomnak nincs vége)? Csak azért kérdem, mert ahogy feljebb kifejtettem, a hatalom fenntartásában mindenki benne van valahol. Felszólal majd vajon az ellen, hogy egyesek olyan hiteleket vesznek fel, amiket képtelenek törleszteni, mert nem tudják mi az a THM, aztán majd nekünk kell őket megmenteni? A gyengeségnek ugyanúgy van ára és hatása, de tény, hogy nem olyan hősies ezzel a fajta hatalommal felvenni a küzdelmet (ld. migránsozós játszma).

A kritikai pszichológia szemlélete pont jól jön, ha a szakmám és a szabályzó környezet kapcsolatáról gondolkodok.

Mégsem zárja le a kollaboráns-gondolatot a fejemben, legalábbis egyelőre. Így, amit eddig látok, az a félelmem van, hogy a kezdeményezés kiszolgáltatottá teszi a lélektant olyan erőknek, amelyek kiszorultak ugyan a politikából, de nem adták fel a hatalmi törekvéseket. 

A hatalmi törekvés nem csak azt jelenti, hogy majd ők mondják meg, mennyit kell adózni a benzin után. Azt is jelenti, hogy ők mondják meg, mi oké és mi nem, hasonlóan mint az én autoritás-konfliktusomban az ELTE-vel (Story of my life). Előbb-utóbb a benzin árához is hozzáférhet az, akinek sikerül pár parazitát beültetnie az oktatásba, és elhitetni mondjuk a marxizmusról, női princípiumokról, lapos Földről, hogy az a tudomány része.

Hogyan lehet ezt megcsinálni?

Úgy, ahogy feljebb írtam: nem értünk a joghoz, a közgazdaságtanhoz, politikához, stb. még műkedvelői szinten sem. Emiatt lózungokra, karakterekre szavazunk, főleg ha azt mondják, amit anno az egyetemen hallgattunk, mert akkor valószínűleg értelmes is...

Hát, még mindig nem vagyok közelebb ahhoz, hogy milyen cselekvésben kellene megnyilvánuljon a személyes/szakmai hozzájárulásom a rendszerváltáshoz.

De hát az elméletek alapján a változás helyzetértékeléssel kezdődik, talán alakul ez még tovább...