Mein kampf

Megfigyeltem, hogy azokat a bejegyzések nyitják meg a legtöbben, amelyeknek címe azonos egy híres műével. Gondolom a keresők miatt. Kíváncsi vagyok, hogy erre hányan keresnek rá...

Félre az akasztófahumorral, van komolyabb témám is. Sokat gondolkodtam, hogy tényleg ez-e a legjobb cím, mivel finoman fogalmazva is provokatív. Végül meghagytam, egyrészt minek cenzúrázzam magam, másrészt a téma is provokatív lehet pár embernek, akkor meg már mindegy, hogy melyik résznél akadnak ki... Nem szándékom, hogy bárkit megsértsek, de lehet, hogy most sikerülni fog.

Ahogy a címből sejthető, az alábbi szösszenet arról fog szólni, hogy harcba szállunk valamilyen általunk fontosnak vélt értékért, és az identitásunk központjává tesszük ezt a harcot. Hisszük, hogy mi tudjuk jól, és mások ostobák vagy hitványak, és nálunk van a megoldás kulcsa. Azzal nem számolunk, hogy esetleg a végén mégis mi leszünk azok, akikre nem szívesen emlékeznek vissza.

Ütközőpályán

"Ádám: Ez az enyém. A nagy világ helyett

E tér lesz otthonom. Birok vele,

Megvédem azt a kártevő vadaktól,

És kényszerítem nékem termeni.

Éva: Én meg lugost csinálok, éppen ollyat,

Mint az előbbi, s így körénk varázsolom

A vesztett Édent."

Madách Imre: Az ember tragédiája

Egy korábbi bejegyzésben, a Versusban (a Forradalom c. bekezdésben) írtam arról, hogy milyen fejlődési folyamatok mentén jöhetnek létre konfliktusok. Az ember kialakítja a saját értékrendjét serdülőkorban, és megpróbálja azt megszilárdítani. Szüksége van olyan szituációkra, ahol be tudja bizonyítani, hogy neki tényleg önálló, mások által nem befolyásolt gondolatai vannak, így olyan szituációkat keres, ahol szembemehet a normákkal, azaz deviáns lehet. Aztán rájön, hogy azért ez így nem járja, egyrészt a nagy számok törvénye alapján nem lehet mindenki hülye, csak ő helikopter, másrészt ez az identitásformálás nem csak elkülönülésről szól, hanem a környezethez való kapcsolódásról is, ergo finomodnak a deviáns attitűdök, és kialakul egy egyensúly arról, hogy miben értünk egyet a világgal, mit veszünk át belőle, és mi az, amiből kösz, nem kérünk. (ez a tendencia figyelhető meg a Tájkép csata után című bejegyzésben)

Idealizált énkép.
forrás: istenbizony.hu

Alighanem lesz olyan dolog, amiből nem kérünk, vagy elutasítjuk, esetleg küzdünk ellene. Nem csak azért, mert az emberek sokfélék, azaz a környezet sem egységes, hanem mert szükségünk van arra, hogy küzdjünk valamiért/valami ellen, hasonlóképpen, mint kamaszkorban, csak egy kicsit kevésbé nyers formában. Erre neveltek minket. A gyerekkori meséink, a felnőttkori meséink, a példaképeink mind arról szólnak, hogy van valami hős, aki nem csak magával törődik, aki kiáll valami mellet. A legutóbbi bejegyzésben felmerült, hogy ezeket a történeteket néhányan elég felületesen is értelmezzük, s a bölcsesség hiánya általában a konfliktusok eszkalálódásához vezet. A történeteknek van egy olyan üzenete, hogy ha jó emberek akarunk lenni, nekünk is találnunk kell valamit, aminek zászlaja mögé felsorakozva nagyon lelkesek vagy nagyon mérgesek lehetünk. Hatnunk kell a világra, formálni akarjuk, a sajátunkká, az otthonunkká, életterünkké  akarjuk alakítani (az élettér kifejezést nem csak a nácik, hanem a pszichológia is használja, csak nem ugyanazzal a jelentéstartalommal). Szükségünk van ehhez a küzdelemhez ahhoz, hogy mi is megvalósítsuk önmagunkat, valakivé váljunk, mint a hőseink, s közelebb kerüljön egymáshoz a valós és az idealizált énképünk.

Eleve vannak alaptémák, amikkel mindenkinek foglalkoznia kell, hogy valahogy helyet találjon magának a világban. Az egyik sokat megélt identitás-kutató, Adams szerint nyolc téma van, amellyel kapcsolatban véleményt kell formálnunk ahhoz, hogy kidolgozott identitásunk, énképünk legyen. Ezek a következők:

1. Vallás: hiszek-e valamiben? Mit kezdek más vallási nézetekkel? 
2. Politika: melyik ideológia, párt mellett köteleződöm el?
3. Életmód: család vagy karrier? Milyen sorrendben? Takarékoskodunk, vagy megyünk nyaralni?
4. Hivatás: a munkával megvalósítom magam, vagy csak pénzt keresek? Milyen munka passzol hozzám?
5. Barátság: mennyire engedem közel magamhoz az embereket? Kire számítok, ki számíthat rám?
6. Párkapcsolat: mit jelent a szerelem az életemben, mennyire fontos?
7. Nemi szerepek: milyen az igazi férfi, az igazi nő?
8. Szabadidős tevékenységek: csak kikapcsolódok, vagy fejlesztem, megvalósítom magam?

Ezek persze az amerikai társadalomra vonatkozó témák, az Adams által fejlesztett identitás-kérdőív egyes tételeit a magyar diákok nem is értik (pontosabban a fontosságukat vitatják). Bár a kérdőív tényleg kicsit fura, szegény, de maga az elmélet szerintem működik a nyugati társadalmakra vetítve, azaz a mi társadalmunkban is. Néhány kérdéssel próbáltam érzékeltetni, hogy nagyjából miről szólnak ezek, természetesen lényegesen mélyebb, széleskörűbb témákról van szó. Fontos megjegyezni, hogy ez az a nyolc aspektus, amiben még egy ideális világban is különbözhetnek az emberek attitűdjei. Vannak kérdések, amelyekben egy ideális világban konszenzus van, ilyenek pl. az emberi jogok, a szolidaritás elve, a szabadságjogok, alapvető erkölcsi törvények, stb. Ezekben a kérdésekben vitatni a többségi véleményt tulajdonképpen deviancia, de ne feledjük, az útról jó irányba is le lehet térni.

Az ütközőpálya alatt tehát azt értem, hogy az embernek a személyiségfejlődés alapvető folyamatainak és a környezetből átvett sémáknak köszönhetően eleve igénye van arra, hogy különbözzön, képviseljen valamit, kiálljon valami mellett, s ezeket valamilyen téma mentén tegye meg. Ez önmagában nem vezetne agresszióhoz, hiszen elméletileg lehet kulturáltan vitatkozni. Ám itt még mindig csak arról beszélünk, hogy valóban valamilyen témáról, problémáról, értékről van szó, és a kibontakozó kereszteshadjáratot nem fűti valamilyen egyéb indulat...

Mindenkinek kell egy háború

"Sűrűsödik az éj és elkezdődik az őrségem. (...) 

Kard vagyok a sötétségben. A falak őre vagyok.

A tűz vagyok, amely elűzi a hideget, a fény, amely elhozza a hajnalt,

a kürt, amely felébreszti az alvókat, a pajzs,

amely az emberek birodalmát védelmezi. "

Az Éjjeli őrség esküje; részlet (G. R. R. Martin: A trónok harca)

Talán nem szép tőlem ez a cinizmus, de valahogy a legtöbb tüntetést, felvonulást egyszerűen képtelen vagyok komolyan venni. Bevallom, jellemzően a hírekben, neten, egyéni beszélgetésekben szoktam találkozni velük, s ezért alighanem szűrt valóságot kapok, de akárki szűri az infókat, valahogy ugyanaz a benyomásom alakul ki róluk. "Hát, mindenkinek kell egy háború" - jegyzem meg. A megismert információk számomra inkább a fent leírt, úgynevezett pszichoszociális (a személyiség fejlődése a környezettel történő interakciók segítségével) folyamatokról szólnak, amelyekhez a társadalmi problémák amolyan casus bellik. Nem azért vannak ott, amiért mondják. Szoronganak, frusztráltak, iparilag agresszívak, érezni akarják, hogy részt vesznek valami fontosban - számos háttere van a részvételüknek, ami inkább szakmai, mint állampolgári szempontból érdekel.

forrás: a néhai kreten.hu

Mindenkinek kell egy háború - de minek? Megpróbálok összeszedni néhány típust, akiket személyesen vagy valamilyen médián keresztül megismerhettem.

Kezdjük a sorkatonákkal, azokkal, akik tömegbázist adnak egy mozgalomhoz, tudják harsogni a lózungokat, de igazából nem fektettek olyan sok mentális erőfeszítést a problémával való megküzdésbe! A tudományos alapokat már egyszer leírtam, az árvizes cikkemben.

• Hősök: valamilyen érték mellett kiállni nemes dolog. Én nemes akarok lenni. Keresek hát magamnak egy értéket, ami még nem stabil, vagy fenyegetés alatt áll. Beállok én is a zászlók alá, bár annyira azért nem ismerem a problémát, és nincs ötletem se a megoldására. Például kimegyek a Pride-ra, pedig nem vagyok meleg, és meleg barátaim sincsenek (megjegyzés: nekem vannak, és némelyikük pont az ilyen pózerek, meg a dzsihádosok miatt tartja magát távol a felvonulástól), nem is tudok valami sokat a dologról, de nemes dolog kiállni a kisebbségek jogaiért. Vagy azért megyek oda, hogy verekedjek, és ezzel védjem a keresztény értékeket.
• Sorállomány: igazából nincs valami kialakult véleményem a dolgokról, és biztosan nem tudnám megvédeni még egy kevés intelligenciát követelő vitában sem ezt az ügyet. Olyan fene sok önbizalmam sincs, de ezt kompenzálja, hogy hozzátartozom egy nemes ügyhöz és ehhez a rengeteg emberhez, akiket mind egy egységgé forraszt össze a közös cél. Oldódik a szorongásom, amit a hétköznapi problémáim okoznak, úgy érzem, hogy nem vagyok egyedül. Felemelő érzés, hogy nem kell megvédenem az álláspontomat, mert mások ezt megteszik, nekem csak bátorítanom kell őket a jelenlétemmel.
• Kövezők: ha őszinte vagyok magammal, nekem mindegy, hogy miért skandálunk ilyen elszántan, és

  

  Brian élete, kövezés

  nem is néztem utána, hogy mi miatt húztuk fel magunkat. De majd szétvet az ideg a mindennapi nyomorom miatt, és itt végre legálisan kidühönghetem magamat. Rockkoncetre az én koromban ciki kimenni...
• Reakciósok: fenyegetve érzem az identitásomat. Például itt van ez a Pride, úgy érzem, lassan már ciki heterónak lenni. Vagy itt ez sok bevándorló, lassan már ciki magyarnak lenni itthon. Idegesít, hogy ha kirakom a kokárdát, néhányan rögtön lenáciznak. Úgyhogy beállok abba a sorállományba, ami segít nekem megvédeni/megerősíteni az identitásomat.
• Messzelátók: elolvastam a történelemkönyvet, és borzasztó dolgok voltak benne. Megnéztem a híradót, és látom, hogy miféle rémségek történnek más részeken. Frusztrálnak ezek a dolgok, de időben és/vagy térben túl távol vannak ahhoz, hogy hassak rájuk, úgyhogy keresek valami analógiát a környezetemben, amire rázúdíthatom a frusztrációból keletkezett agressziómat. Észak nem felejt. Trianon nincs lezárva. Bármikor kitörhet egy újabb holokauszt. Megint diktatúra lesz. A herderi jóslat a nyakunkon. Összeomlik a nyugati civilizáció, és eljön a sötét középkor, mint Róma után. Állandóan kongatom a vészharangokat.
• Erénycsőszök: az erkölcs mindenek felett. Szigorúan tartom magam valamilyen értékrendhez, vagy azért, mert nyuszi vagyok vétkezni, vagy azért, mert kényszeres vagyok. Ez a rideg önszabályzás persze jár némi frusztrációval, amit levezetek azokon, akik eltérnek az általam követett normáktól. Szigorúan ítélkezem, kiközösítek, sértegetek, pletykálok, hosszú cikkeket írok... 

Folytassuk a szószólókkal, azok, akik megszervezik a mozgalmakat!

• Kamaszok: zavar valamilyen probléma. Tennem kell valamit. De mit? Szervezek valami akciót, és demonstrálom ország-világ előtt, hogy engem zavar ez probléma. Aztán hazamegyek, azzal a megnyugtató érzéssel, hogy tettem valamit a megoldásért. Ha mást nem, hát annyit, hogy most már mások is az én problémámmal foglalkoznak.
• 'lógusok: tájékozott emberek, akiknek mindig van valamilyen tudományos tény a tarsolyában, ami bábáskodik a szorongásuk és agressziójuk világrajövetele felett. A tudományos tény megcáfolhatatlan. Például öregszik a társadalom, fogy a magyar, erősödnek a szélsőségek. Az is cáfolhatatlan, hogy kezdeni kell a problémákkal valamit. Hogy? Hát be kell tiltani azokat a szokásokat és embereket ("monnyon le"), akik idegesítenek minket, izé, összefüggésbe hozhatóak a problémával (kis logikai csavarral). Tiltsuk be melegházasságot, mert abból nem lesz gyerek, és ha betiltjuk, akkor majd több gyerek lesz (?). Találjunk ki módosító előtagokat szociológiai alapon arra, hogy ...-bűnözés, és akkor majd másképp lehet fellépni egy tyúktolvajjal szemben, attól függően, hogy milyen csoportba tartozik. Kutatási eredményekkel támasszuk alá, hogy a hajszín nem korrelál az IQ-val, és menjünk ki tüntetni a szőke nős viccek ellen, mert a férfiak ettől tapintatosabbak lesznek. 
• Dzsihádosok: az én tüntetésemnek akkor lesz vége, ha valami vagy valaki eltakarodik a világból. Kompromisszum nincs. Közöny nincs. Vagy velem, vagy ellenem lehetnek az emberek. Az akcióim látványosak és sokkolóak. Éhségsztrájkot csinálok, útlezárást, festékkel locsolok le ezt-azt, provokálok, megbotránkoztatok, megfélemlítek, verekszem, üvöltök, rombolok. A véres kardot hordozom ezzel körbe, hogy felrázzam az embereket, hogy tessék foglalkozni a problémá(m)val. (és persze én sem fixálódtam a serdülőkorban...)

Egyszer hallottam, amikor azt mondták egy skinhead-féleségnek, hogy
"a te fajtádnak nincs joga itt lenni". Valahogy ez a kép jutott róla eszembe.
(persze aztán a kopaszt se kellett félteni, gondolhatjátok)

Tükör

Nekem is megvan a magam háborúja, pszichoszociális játszmája, ami kell a fejlődésemhez. Szerintem a fent leírt típusokból több is van, amivel tudok azonosulni. Sőt, olyan is volt, amikor felhúztam magam valamin, és órákon keresztül villogott a szemem valami aktuális dzsihád kapcsán. De általában igyekszem nem indulatból érvelni.

Mi idegesít? A blöffök, gumicsontok, amilyenről az előző cikk végén írtam. Nem szeretem, amikor az emberek csak eljátsszák, hogy kiállnak valami mellett, bemocskolnak valamilyen tényleg értékes dolgot azzal, hogy csak a fáradt gőz levezetéséhez használják fel, vagy hogy a hős képében tetszeleghessenek. Érthető, persze, hogy ez jobb ötlet, mint hazamenni, és belerúgni a kutyába. De a kamu akkor is zavar. Egy csomó probléma, ami miatt rajolnak az emberek, úgy tűnik, hogy gumicsont, amin lehet rágódni, és komolyabb problémákat leplez. Olyan, mint amikor valaki elkezd keményen piálni, mert az alkoholizmusról lehet beszélgetni, a tényleges szorongásáról meg egy mondatot se tud megfogalmazni. Különösen azért zavar ez a felszínesség, mert a politikusoknak így nem nagy kihívás hozzákapcsolni a mozgalmakat azokhoz az ideológiákhoz, amelyeken - pontosabban a követőin - keresztül akarnak hatalmat szerezni. Így aztán kialakult bennem valami furcsa közöny, cinizmus.

"- Ne hagyd abba a hitet...!
- El se kezdtem."

A közöny az én tüntetésem, s egyben eszközöm arra, hogy távol maradjak, és hideg fejjel szétválasszam a búzát az ocsútól. Nem az a fajta deviáns (mertoni terminológiával élve visszavonuló) közöny, mint amit a generációm egy része tanúsít a társadalmi ügyekkel szemben, inkább amolyan passzív-agresszív fajta. Végülis elég nagy trollkodás, hogy alig foglalkozom azzal, amiért tüntetnek, viszont annál többet azokkal, akik tüntetnek. Saját élményből tudom, hogy elég idegesítő, amikor próbálsz véleményt nyilvánítani, megvitatni valamit, meggyőzni valakit, és az állításaid helyett a személyiségedre, motivációidra reagálnak. Ez a trollkodás abban az értelemben félig tudatos, hogy a fent karikírozott típusok általában nem az érvekkel, hanem az indulataikkal hatnak. Hát, rám így sikerült. Ettől függetlenül ez olaj a tűzre, hiszen amikor elhangzik az, hogy "tüntessenek, majd megunják", várhatóan erőteljesebb eszközökkel próbálkoznak majd a tüntetők, és ha az eszközük az indulat...

Vajon az én tüntetésem is öncélú feszültséglevezetés? Egyfelől biztosan. Másfelől van egy célja is, mégpedig hogy kicsit komolyabb emberekkel találkozzak. Szerintem értelmesebbek lesznek a tüntetések, ha véletlenül sikerül tükröt tartani az emberek elé, és magukra ismernek, észreveszik a rejtett motivációikat. Némelyikük talán a homlokára csap, hogy "hát, ez tök idétlen"! A bejegyzés elején még én sem gondoltam volna, hogy ennyire része vagyok annak a képnek, amit az olvasók elé tárok, és szerintem ez azért hasznos felismerés volt.

Apropó felismerés. Engem is idegesít valami, változtatni akarok a világon. Nekem is van egy harcom. Le is írom, csak haladok a korral, és nem egy könyvbe, hanem egy netes naplóba. Még bajszom is van.

Ajjaj... :-O