Merjünk kicsik lenni

A legutóbbi alkalommal azon elmélkedtünk, hogy milyen motivációk bujkálhatnak egyes konfliktusok keresése mögött. A konklúzió szerint - a feszültség levezetése mellett - a személyiség erősödése az az általános cél, amit ezekkel a küzdelmekkel el akarunk érni.

Bizonyos értelemben ezúttal ennek ellentéte a téma, vagyis az a kérdéskör, hogy miért nem tud, vagy nem akar erősödni valaki. Az alább olvasható szösszenetben leginkább a környezettől tanult tényezőkkel próbálom  magyarázni, hogy mi juttathatja arra az ember gyermekét, hogy nem használja ki a képességeit, és nem küzd meg a céljaiért. Leginkább az iskolából merítem az élethelyzeteket, de természetesen ízlés szerint a helyükre lehet képzelni  minden olyan fejlődési feladatot, ami komolyabb erőfeszítést és akaratot kíván tőlünk.

(Oh, igen, a terjedelem korlátozottsága miatt a tájékoztatás nem teljes...)

Valaki mondja meg

"Valaki mondja meg, milyen az élet,

Valaki mondja meg, mér' ilyen,

Valaki mondja meg, mér' szép az élet,

Valaki mondja meg, miért nem"

LGT: Valaki mondja meg

Szerintem már nem csak a szakmában közhely, hogy az ember reális énképéhez szükségesek a környezet visszajelzései. Valamilyen módon kapcsolatot kell teremteni a környezettel, és az se hátrány - ahogy az előző bejegyzésben szó volt róla -, ha alakítani tudjuk. Ennek sikeressége meghatározza az önmagunkról kialakított képet, az önértékelésünket, önbizalmunkat.

Az önbizalom érdekes dolog. Kevés emberrel találkozom, aki hisz önmagában. A hit ugye azt jelenti, hogy meg vagyok győződve arról, hogy létezik valami, még akkor is, ha erre nincs bizonyítékom. Önbizalom szempontjából ez úgy értelmezhető, hogy hiszek abban, hogy képes vagyok elérni a célom, noha még nincs tapasztalatom, ami alátámasztaná ezt a derűlátást. Több olyan emberrel futok össze, aki úgy viselkedik, mintha lenne önbizalma, de valójában nincsen. Blöffölnek, magyarul.

Referenciapont.
(forrás: baromsagok.hu)

Valamennyire azért mindenki a tapasztalataira építi az önbizalmát, hiszen ahogy a reklámban is mondják, "bizonyíték kell, nem ígéret". Tapasztalat alatt nem feltétlen konkrét dolgokat értek. Ide tartozik például az én-hatékonyság élmény, az a megfigyelésünk, hogy "általában megoldom a dolgokat". Viszont honnan tudjuk, hogy ez tényleg jó megoldás, és nem csak átmeneti? Honnan tudjuk, hogy az eredményünk kimagasló, vagy csak épp elég arra, hogy ne maradjunk szégyenben? Honnan tudjuk, hogy a probléma tényleg nehéz volt, vagy rutin? Honnan tudjuk, hogyan kell értelmezni az adott helyzetet?

Aki hisz vagy blöfföl, az kitalálja magának. Aki viszont bizonyítani akar, az valamihez, valakihez képest méri magát. Számára minden relatív, úgyhogy alapvető kérdés, hogy milyen viszonyítási pontokat választ. Viszonyítási pontokat a környezetében lévő emberek adnak. Egyrészt meg lehet figyelni, hogy ők hogyan élnek, mivel elégednek meg, mit akarnak elérni, mit becsülnek, mit tartanak nehéznek vagy veszélyesnek, stb. Másrészt a vélekedéseik információkat tartalmaznak az adott helyzetről, amiben van. Minél kevesebb tapasztalata van, vagy minél kevésbé kidolgozott az énképe, annál nagyobb mértékben kritikusak ezek a viszonyítási pontok. 

Ezt egyébként a saját életemben figyeltem meg először: amikor elmentem egyetemi előkészítőre, az ottani srácok egészen másképp látták az előttünk lévő feladatot, mint a szakközepes barátaim, akik ugyanolyan felkészületlenek voltak, mint én. Az új haverok számára a felvételi egy nehéz, de teljesíthető célkitűzés volt, míg nekünk egy életvezetési válság. Állítom, hogy az előkészítő többet segített az adott élethelyzetről kapott információkkal, értelmezési kerettel, mint a tananyaggal (pedig az se volt ám piskóta...)!

Ezen tapasztalatom, a tanulmányaim és az eddigi munkáim alapján a célok kiválasztásában meghatározó szerepe van a kapcsolatoknak, mivel azok tükrében értelmezi az ember önmagát, a helyzetét és lehetőségeit.

Bagatellizálás

"Valaki mondja meg, kinek kell hinnem,

Valaki mondja meg, kinek nem,

Valaki mondja meg, ki hova érhet,

Milyen az íze az élet vizének."

LGT: Valaki mondja meg

Annak idején, amikor egy haverommal az érettségire készültünk, találkoztunk egy kb. a szüleink korában levő hölggyel. Kedves volt, úgy döntött, hogy segít az ifjabb generáció baján, és megnyugtat minket. Azt mondta: "ne aggódjatok, az érettségi igazából semmi, nem lesz komoly". Félig igaza volt, mint ahogy később, az első egyetemi vizsgaidőszak során megtapasztaltuk; habár neki aligha lehettek saját élményei a felsőoktatásból (bár ki tudja, de akkor ez volt a benyomásom). Félig viszont sületlenséget állított, és épp ezért szoktam ezt az anekdotát elmesélni az érettségiző diákjaimnak.

Az érettségi nagyon is komoly kihívás, akkor és ott. A későbbi tapasztalatok fényében bagatellnek tűnik, de ezekkel a tapasztalatokkal még nem rendelkezel, amikor először mész neki a megmérettetésnek; ha átlag életet éltél, akkor ez addigi életed legkomolyabb vizsgája. Következésképpen ha jól teljesítesz, akkor jogod van arra, hogy büszke legyél. Nos, ez a kedves néni akaratlanul ezt a jogunkat ásta alá. Mert ha hiszünk neki, akkor a narratíva nem az lesz, hogy "keményen dolgoztam, és meglett az eredménye", hanem "igazából ez nem egy nagy siker, csak sokat tanultam, mert tiszta ideg voltam miatta".

Lényeges kérdés, hogyan látja magát az ember ebben a két tükörben.

Az "igazából nem volt komoly" álláspont egyszer előjön majd, abban a korban, amikor évek távlatából csak mosolyog ifjúkori problémáin. Ha közvetlen az érettségi után alakul ki benne ez az érzés, azzal azt üzeni magának, hogy "kis hülye mazsola vagyok, aki túl komolyan veszi a dolgokat". Ennek több kifutása is lehet.

Ha a "túlaggódom a dolgokat" rész érinti  meg jobban, akkor keres valami "komolyabb" kihívást, ami miatt tényleg lehet aggódni. Azonban ha az énképébe beépül a "túl komolyan veszek mindent" attitűd, akkor végül egy kihívás sem lesz elég komoly, így előbb-utóbb nagyot kell koppanni valami jó kemény falon, hogy lerázhassa magáról ezt a világnézetet. Lehetséges következmény az is, hogy mivel tudja magáról, hogy "túl komolyan vesz mindent", innentől kezdve megpróbál mindent ellazulni, és minél kevésbé komolyan venni. Akár jól is elsülhet a dolog, mert kevesebb stressz éri. Egy darabig. A probléma az, hogy ő nem a feladat nehézségére, hanem önmagára reagál, amikor igyekszik lazítani, és - mint tudjuk - időnként vannak olyan helyzetek, amiket érdemes inkább komolyan venni...

forrás: danieatslife.com

Ha hősünket a "túlaggódok mindent, pedig nem is olyan komoly" meggyőződésből inkább a "nem is olyan komoly" rész érinti meg, akkor azt fogja érezni, hogy dolgozott ő keményen, de igazából semmit sem tett le az asztalra. Értékteleníti a saját teljesítményét. Ez nyilván kihat az önbizalmára, és a saját teljesítményével kapcsolatos elvárásaira is. Tegyük fel, hogy van valamilyen komolyabb lehetőség, mondjuk felvételi egy jobb egyetemre, vagy egy álláshirdetés. Felteszi magának a kérdést: "elég jó vagyok hozzá? Mi bizonyítja, hogy jól tudok teljesíteni?" Mivel "nem tett le semmi komolyat az asztalra", semmi nem is indokolja, hogy bízzon magában. A jövőben vagy ő is folyton bizonyítani akar, vagy visszahúzódik, hiszen hiába a sok munka, igazából nem komolyak az eredményei (ez is a tanult tehetetlenség egyik formája).

A másikfajta tükör a "keményen dolgoztam, és meglett az eredménye". Ez a tükör is lehet görbe, mivel érettségije azért a legtöbb embernek van mostanság, úgyhogy a siker annyira nem átütő. Szerintem akkor értelmezi helyesen az ember az eredményét, ha egyfajta szintlépésnek (ahogy manapság mondják), beavatási szertartásnak veszi az érettségit. Nem ő egyedül megy át rajta, tehát nem olyan különleges, de bizonyít egyfajta minőségi különbséget az eddigi élete és az elkövetkező élete között. Ez egy referenciapont, aminek az üzenete az, hogy "akkor is össze tudtad magad szedni, most is képes leszel rá".

Természetesen itt nem csak az érettségiről van szó, az egész iskola valahogy így működik (ld. A közepes tanuló felel c. bejegyzés).

Mentsük meg a gyerekeket

"Valaki mondja meg, miért vagyunk itt,

Anyám azt mondta, hogy boldog légy"

LGT: Valaki mondja meg

Időnként hallani olyan sztorikat, amikor a gyereknek nem megy valami jól az iskola, és a szülő "kiáll" csemetéje mellett. Ez jelentheti azt is, hogy balhézik, azt is, hogy könyörög, bejárhat mindenféle utat, hogy az osztályfőnök puhítsa meg a kollégát, stb. A közös ezekben a manőverekben az, hogy mind arra irányulnak, hogy a pedagógus ne szakmai, hanem érzelmi alapon hozza meg a döntést az osztályzatról.

Ezekkel a szülőkkel aligha egyezik a véleményünk az iskola szerepéről. Ők nem egy viszonylag biztonságos átmenetet, felkészítést látnak benne, hanem a rideg, kegyetlen, veszélyes agógát (katonai kiképzés 6 éves kortól az ókori Spártában), ami kiszakítja óvó ölelésükből gyermeküket. Valami ilyesmiről írtam korábban, még az első félévi osztályozó értekezlet idején... Innentől már inkább a szülőről, és az ő gyerekkoráról szól a történet, mint a gyerekről.

Irány az iskola! (300)

Vajon hogyan értelmezi a gyerek a szülő küzdelmeit?

Az ő rossz jegyei, bukása nem az ő, hanem a tanár munkájának eredményei. Ha objektíven nézzük a dolgot, akkor ebben van valami, hiszen ha a gyerek önállóan tudna fejlődni, akkor a suli funkcióját veszítené. Viszont innentől nem az övé a felelősség. A gyenge teljesítményről kapott visszajelzéseket a jövőben valószínűleg nem visszajelzésnek, hanem a személyére irányuló agressziónak fogja majd fel, hiszen itt megtanulta, hogy "lehetne ám nagyvonalúbban is értékelni, ha igazán akarnák"...

Sokan anélkül is sikeresek, hogy a szülők bejönnek parádézni. Az övé miért jön be? Lehetne türelme, hogy megnézzünk egy évismétlést, hátha akkor majd sikerül. De nem ezt teszi. Talán azért, mert nem hisz benne, hogy másodjára sikerülne? Vagy túl fontos ez a dolog ahhoz, hogy várjunk, nincs időm fejlődni, le vagyok maradva? Vagy éppen hogy nem olyan fontos ez, egy önhitt pedagógus próbál úgy tenni, mintha ezek olyan komoly dolgok volnának, pedig ez az egész iskola csak amolyan "légy a levesben"?

Egy biztos: anyu szeret, és mindent megtenne értem. Majd viszek neki ágyba reggelit anyák napján. Ki tudja, talán negyven évesen is, ha mindent így fogunk intézni a jövőben...

A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve

"Ne halat adj az éhezőknek, hanem tanítsd meg őket halászni!"

Kínai közmondás

A fent bemutatott interakciók mind-mind jóindulatból, segítő szándékból indultak. Az volt a céljuk, hogy a még fejlődésben lévő gyereknek ne kelljen súlyos érzelmi terheket cipelnie. Nem véletlen ez a féltés, hiszen meglepően sokaknak vannak keserű emlékei az iskolai szívatásokról, és szeretnék, ha - klasszikus módon - a gyereknek már jobb élete lenne.

Nos, a "jobb" közel sem egyenlő a "kellemessel, gondtalannal". Ahogy egy hete írtam, szükség van a problémákra, amelyek megoldásával megerősödik az ember. A "segítek benne" és a "megcsinálom helyette" pedig nagyon különböző dolgok. Ha az ember egészséges szeretne lenni, muszáj büszkének lennie valamire, ahhoz viszont szüksége van arra, hogy megküzdjön érte (legalábbis ezt sugallja White kompetencia- és effektancia-motívumról szóló elmélete).

H. J. Draper: Ikarosz siratása
(forrás: islandbreath.blogspot.com)

Azt hiszem, a bejegyzés végén illene megmagyaráznom, miért ezt a címet választottam. Talán nem csak számomra tűnik úgy, hogy a fenti történetekben, elgondolásokban implicit módon benne van egyfajta intelem, hogy nem is baj, ha nem teszünk olyan komoly dolgokat arra a bizonyos asztalra; hiba a nagyobb és nagyobb kihívásokat űzni (ez az Ikarosz-komplexus, ami egyébként az olvasmányaim szerint a fiatal férfiakra gyakran jellemző). Mondhatjuk, hogy van itt egy pozitív üzenet, hogy "elég jó vagy úgy is, ha nem vagy tökéletes". Remek, ezzel kivédtük a perfekcionizmust (nem érem be a tökéletesnél kevesebbel), viszont aláástuk a maximalizmust (igyekszem a legtöbbet kihozni a dologból) is, ami viszont időnként segíti a fejlődést. Szerintem ez a félrevezetés ebben az "elfogadásban": visszafogja a motivációt. Ha valaki perfekcionista, tényleg veszélyben van a lelki egészsége, de annak is, aki sohasem próbálja elérni a reálisan teljesíthető maximumot.