Búcsú a fegyverektől

Ez a tanév bizony nagytakarítással indul. Pontosabban néhány változással, amelyek érzésem szerint előrébb gördítik a szakmai fejlődésemet, de ki tudja, talán a személyeset is. Konkrétan arról van szó, hogy olyan hat-hét év után magam mögött hagytam első szakmailag releváns munkahelyemet, az iskolát, és visszatértem az egyetemre, noha már csak esti képzésen, és remélhetőleg ezúttal rövidebb időre. Ezen kívül folytatódik a terjeszkedés, már a pszichoforyou-nak is írok. Ennek örömére frissítettem egy kicsit a blogot is (na jó, csak a bemutatkozást), illetve behozok egy új témát, egy olyat, ami szerintem a legfontosabb, amikor a saját életutunkat másokéval akarjuk egyeztetni. Ez a téma a szerződés. És igen, ezt is TA-n tanultam... :)

Szerződés

Valamikor a tavasz folyamán foglalkoztunk a szerződések témájával a tranzakcióanalízis kurzuson. A szerződés eredetileg azt jelenti a pszichológiában, hogy a tanácsadási folyamat elején a szakember és a kliens megállapodnak abban, hogy mivel, meddig és hogyan dolgoznak majd. Tapasztalataim szerint ez nem annyira egyszerű, mint az ember elsőre gondolná, mivel a kliens nehezen fogalmazza meg, hogy tulajdonképpen mi is a centrális problémája (tehát nem a tünet, hanem annak kiváltó oka). Ez nem annyira meglepő: ha egyszerűen meg tudná ezt határozni talán el sem jönne konzultációra.

A szemináriumon végül kiderült, hogy a szerződés valójában minden emberi kapcsolatban jelen van, a pszichológusi munka csak abban különleges, hogy ott ki is mondjuk.

S minthogy ilyen általános ez az elv, szerintem érdemes nektek is jobban megismerkedni vele. Íme:

A képen látható séma egy egyszerű kétoldali szerződés A és B felek között. Hogy valóban ellipszissel és négyszöggel kell-e jelölni a felek két állapotát, nem tudom, én a modellezésből vettem át ezt a két jelölést, nem hiszem, hogy gyakorlatban fontos volna.

Maga a séma viszont az - amióta megismertem és gondolkozom rajta, pontosabb lett a szakmai működésem, és a saját kapcsolataimat is egy kicsit jobban átlátom. Elkezdtem a vívóegyesületben is használni, szerintem jót is tett, de bővebben majd akkor lesz érdemes beszélni erről, amikor már mért adatok is lesznek...

Hogy lehet értelmezni a sémát? Láthatóan négy folyamat van benne, azaz minden ember kettőnek az eredője, és kettőnek a teljesítője.

• Az első, és szerintem legfontosabb szerződés az, amit magaddal kötsz. Az ábrán sárgával és feketével jelöltem ezeket az elköteleződéseket (belegondolva, az identitáskrízis lezárása tulajdonképpen egy szerződés önmagunkkal). Tehát 'A' szerződik 'A'-val, hogy miben akar megváltozni, mit akar megérteni, felszabadítani, stb. A változás, fejlődés valójában ebben a szerződésben van benne, hiszen senkinek nincs akkora hatalma 'A' fölött, mint 'A'-nak. Így persze a felelősség is az övé.
• 'A' tehát már tudja, hogy mit akar magától. Az élete valamilyen módon összefonódik 'B'-ével, akitől azt várja, hogy segítse a sárgával jelölt elköteleződést realizálni, vagy legalább ne akadályozza. Ha konzultációról van szó, akkor ez a zölddel jelölt vonal azt rögzíti, hogy 'B' hogyan segíthet 'A'-nak, mi az, amit 'A' kér 'B'-től. Természetesen 'B'-nek ezt nem kell egy az egyben elfogadnia, így elindul egy párbeszéd, hogy 'A' kéréseiből mi az, amit vállal is. Ha vége a párbeszédnek, és még mindig úgy látják, hogy az életüket érdemes összefonni határozott vagy határozatlan időre, akkor kialakul egy megegyezés.
• A megegyezésnek viszont része a kék vonal, azaz 'B' is kér valamit 'A'-tól, ő is húz határvonalakat, ő is vár valami személyes hasznot ebből a kapcsolatból, amit a fekete vonal jelöl. 'A' ugyanúgy mérlegeli 'B' elvárásait, például hogy tartani fogja-e magát ahhoz, hogy este nyolc után nem hívogathatja.

Ne esküdj

"Ne esküdj

Nem hiszek

Tudom, becsapsz te is"

Akela: Nem hiszek

Kicsit meghökkentőnek tűnik, hogy ez a négy folyamat minden kapcsolatban benne van, nem? Pontosabban, minden olyanban, amiben a felek önként vesznek részt.

A hangsúly azon van, hogy  "önként", amit alighanem jóval tágabban értelmezhetünk, mint elsőre gondolnánk.

Ez ugyanis nem azt jelenti, hogy tudatosan, Felnőtt én-állapotban, kötünk szerződést. Ahogy még a jog is mondja, van olyan, hogy "ráutaló magatartás".

Nem azt jelenti, hogy tényleg kimondjuk, hogy ki mit vár ettől a kapcsolattól, és úgy egyezünk meg, hogy mindketten elégedettek vagyunk. Ismerjük a nem bejelentett munkák történetét, vagy a munkaköri leírástól eltérő feladatokat, a kényszerből bevállalt éhbéres munkát.

Az "önként" nem azt jelenti, hogy ez örömöt is okoz. Az abuzív kapcsolatokban is lehet szerződés, például hogy "eltűröm, hogy értéktelen idiótának nevezz, még meg is verj, ha cserébe nem kell önállóan felelősséget vállalnom az életemért" (disclaimer: nem minden abuzív kapcsolatban van ilyen szerződés. Van, amikor egy szivar csak egy szivar, ahogy Freud mondta.)

Mivel a szerződésnek vannak rejtett aspektusai, kiváló eszköz lehet játszmára is.

Itt válik a történet érdekessé: a fent felrajzolt vonalaknak időnként van egy párja is, ami rejtve marad, és az a funkciója, hogy a személyes dinamikánkhoz - leginkább a sorskönyvünkhöz - kapcsolja valahogy az adott folyamatot. A vizuális típusúak kedvéért, fenti sémán ezt úgy ábrázolnám, hogy minden vonal mellé rakok egy ugyanolyan színű, de szaggatott vonalat.

A gyakorlati típusúak kedvéért, például amikor anyukád halálra van sértve, mert nem hívod fel minden nap, akkor ő a szerződés egy rejtett elemére hivatkozik. Ez az elem inkább következik az ő személyes dinamikájából - például depresszív életpozíciója van, és úgy gondolja, hogy őt mindig mellőzni fogják, és csak idő kérdése, hogy csalódjon -, mint a kapcsolatotokból. A rossz hír, hogy valószínűleg valamilyen jelzést mégiscsak leadtál, ami miatt ő aláírtnak vélte ezt a titkos záradékot.

Engedelmetekkel, például hoznék fel néhány korábbi bejegyzést, amelyekben a tárgyalt téma mögött feltehetően valamilyen titkos záradék van!

• Banánhéj #1 - Okoska: ez a bejegyzés arról szólt, hogy a serdülők nem igazán tudnak mit kezdeni ezzel az ingerszegény személyközpontúsággal, és igen lelkesek, amikor elkezdem ontani magamból az elméleteket. A banánhéj az volt itt, hogy a kliensnek így nem született túl sok önálló gondolata, márpedig épp azok segítik őt a fejlődésben. Ha titkos záradék szempontjából értelmezzük a dolgot, viszonylag egyszerű a kép: én annak idején a tehetséges gyerekek táborában voltam számon tartva, legalábbis általános iskola környékén (később már az imposztorok közé soroltak, ld. tavaly ilyenkori bejegyzés). Tehetséges gyerekkén rászoktam arra, hogy úgy tudok elismerést gyűjteni, ha okosakat mondok. Valószínűleg ez a stratégiám meg is maradt, tulajdonképpen mindig valamilyen intellektuális munkán keresztül próbálom felhívni magamra a figyelmet, szerintem ezt a blogot is ilyen okokból írom. Szóval, ezt a motivációt viszem magam a tanácsadásba, a kliens meg azt a vágyat, hogy legyen egy okos apukája, aki törődik vele, és megmondja, milyen az élet, és milyen megnyugtató, hogy mégsincs akkora baj, és ő tud mindent... Ez a két rejtett motiváció nem szükségképpen érvényesül, de egy gyengébb pillanatban, amikor fókuszt vesztünk, megköttetik a szerződés, a konzultáció elindul egy másik irányba...
• Banánhéj #2 - Fecsegő: ez a bejegyzés arról szólt, hogy a suliban nem volt agyonstrukturálva a konzultáció működése, így egyes kapcsolatok, folyamatok szintúgy fókuszálatlanok voltak. Ez azért volt nagyon idegesítő, mert úgy éreztem, hogy társalkodónak használnak, és nekem kell dolgozni a kliens helyett. Titkos záradék szempontjából van itt egy kérdés: ki mondta, hogy itt bárkinek dolgozni kell? Ki mondta, hogy ez a beszélgetés munka kell legyen? Abból nem tanul a gyerek, hogy valaki figyel rá, és visszatükrözi a gondolatait? Nos, de. Csakhogy - szintén a tavaly ilyenkori bejegyzésből következően - ha én azt érzem, hogy be kell bizonyítanom, hogy ez márpedig szakma, akkor nekem a sima beszélgetés nem elég, nekem itt valami aktivitás kell, ami célorientált folyamat, tudatos, meg minden. Gyakorlatilag azért akarom, hogy a kliens fejlődjön, mert ő ezzel igazolja a szakmai létjogosultságomat. És mivel igazából ő is fejlődni szeretne, egy óvatlan pillanatban megköttetik a szerződés: én beleadom a tudásom maximumát, hogy bizonyítsak, ő meg nem ad bele semmit, nehogy elvegye tőlem a dicsőséget.
• Gravitáció: ami mégiscsak a sorskönyv-szerű, az két költészet napjára írt bejegyzés, amelyek a szakmai identitásomhoz kötődnek. Az elsőben (Hivatás) Jónás könyve jelent meg, amit a kevésbé költői nyelvek Helfer-szindrómának vagy Megmentő-játszmának neveznek. Az idei egy kicsit mélyebb, lényegében arról szól, hogy egy jó kis kontratempóval sorskönyvszerűen választottam magamnak a sulit, hogy visszafogjam az ellensorskönyvemnek megfeleltethető pályaválasztásomat. Magyarán, egy olyan ideológia mentén váltam pszichológussá, ami tulajdonképpen a családi kultúrával szembeni lázadás volt. Ám én mégiscsak ebből a családi kultúrából származom, így remekül szabotáltam is a saját magammal kötött szerződést azzal, hogy egy olyan helyre mentem dolgozni, ahol ez az ideológia nem érvényesíttethető.

Eladni akar, én meg venni

"Az emberem, egy kis vézna

Ha tehetné, bennem sem bízna

De nemigen tud mit tenni

Mert ő eladni akar, én meg venni"

Tankcsapda: Akapulkó 

Az eddig taglaltak talán rávilágítottak arra, hogy nagyon sok csalódás, átverés van a világban, de nem mindegyikre jut egy autentikus áldozat. Van az úgy, hogy az ember nem nyerni megy el a versenyre...

Elég sokat nyafogtam amiatt (legutóbb a Hitelminősítésben), hogy az oktatásban nem épp a legkorrektebb módon működnek a dolgok. Azon a helyen, ahol én dolgoztam, ez különösen igaz volt, mivel oda olyan gyerekek jártak, akiket az állami oktatás inkább lepasszolt. Némelyikük esetében ezért nem tudom elítélni az intézményeket. Szóval, bár velünk többnyire még mindig jobban jártak, mint más helyekkel, azért nem volt minden rendben ezzel a sulival. Mindenkinek megvolt a magyarázata erre, többnyire ugyanaz: "nekem azt mondták, hogy itt jól működnek majd a dolgok, és döbbenten tapasztalom, hogy nem".

Ezeknek a csalódásoknak alighanem egy tonnányi titkos záradék áll a hátterében.

Vegyük például az államot. Az állam azt mondja, hogy arra szerződik, hogy a különleges gyerekek különleges ellátást kapjanak, de egy francot, ő valójában arra szerződik, hogy ne kelljen velük foglalkoznia! Az iskola azt mondja, hogy oké, megkapják a különleges ellátást, azaz oké, nem kell velük foglalkozni. Ha a gyerek bekap egy aranylövést, mielőtt elkapják a yardok, akkor majd az állam moshatja a kezeit, hogy ő specialistákat bízott meg; az iskola meg tényleg tart valami plusz foglalkozást, úgyhogy ő is kitöltött jelenléti ívet tud majd felmutatni. Ennek van egy ára, amit az állam tényleg át is utal az iskolának. Csak kár hogy az nagyjából arra elég, hogy jelenléti íves munkát lehessen végezni.

De milyen munka is ez? Hát megmondja a szakszolgálat. Előírja, hogy milyen fejlesztést kell adni, heti hány órában. Ezzel ő is teljesítette a szerződést: felmérte a problémát, és megmondta, mi kell a gyereknek. A feladat nem feltétlen van így megoldva, révén az általános iskolában elsajátítható műveletekkel a szakszolgálat is rájöhet, hogy a legtöbb helynek nincs pénze ilyen fejlesztésekre, de ha van, az még rosszabb, mert az amúgy alapból leterhelt gyerek így több időt tölthet(ne) bent az iskolában, mint én a két munkahelyemen együttvéve, pedig elvileg én jobban bánok a kapacitásommal, mint ő.

Amúgy ezekkel a fejlesztésekkel tényleg elérhető komoly változás, én láttam is, hogy azok a gyerekek, akiknek a problémájával tényleg foglalkoztak a szüleik, egész jó ütemben zárkóztak fel. Csak ez nincs ám ingyen: vagy pénz, vagy idő, de valami kell hozzá. És ott van az iskola, ami ehhez képest olcsó, mert az állam már eleve fizet a fejlesztésért, meg helyben is van - meg lehet nyugodni. Kivéve, ha mégis gondolkodóba esnek, és felmerül bennük, hogy az amúgy bármikor megtekinthető infrastruktúra nem igazán alkalmas fejlesztői munkára, meg egy olyan helyen, ahol mindenki SNI-s, tömeg lesz, és ez befolyásolhatja a színvonalat. Mégis kényelmesebb ezekre nem odafigyelni. A titkos záradék, hogy a szülő most már mondhatja, hogy eleget tett kötelezettségeinek, és fejlesztésre küldte a gyerkőcöt. Hogy fejlődik is, az más kérdés. Ha kiderül, hogy nem, akkor még mindig fel lehet háborodni, hogy nem is sejtette, hogy ilyen rossz ez a suli, egy szóval, a becsület be van biztosítva.

Ebben a helyzetben különösen nehéz helyzetben van a tanár, akinek többfelé kell szerződnie, és mindegyik fél hozzácsap egy titkos záradékot a dologhoz. A tanár tudja, hogy az iskola valójában milyen munkát tud elvégezni, és hogy a gyereknek mik a valós képességei. Mégis "aláírja" a szerződést, hogy a gyerek el fog jutni a tanterv szerinti célig, pedig ő hisz ebben a legkevésbé. Úgy érzi, sarokba van szorítva, mert senki sem akar valóban problémát megoldani, csak a felelősséget akarják eltolni maguktól. Hát beáll ebbe a sorba. Megtartja az órákat, kikérdezi az anyagot, bár nem látja értelmét, de hát ha hiába fordul bárkihez... Valóban, erőforrásokat nem tud teremteni. Mégis, mintha arra menne itt ki a játék, hogy igazoljuk a tehetetlenséget, az áldozat-szerepet. Autentikus áldozat pedig ezen a szinten sincs. A hamisság ott bukik ki, hogy csak jár a szája, hogy milyen rossz, de nem marad bent egy órát, hogy konzultáljon a problémáról, nem olvas el egy könyvet, nem megy továbbképzésre, csak ha muszáj, és akkor is a legolcsóbbra. A tanár ugyanúgy hozzácsapja a szerződéséhez a titkos záradékot, a saját dinamikájának megfelelően. Talán tényleg önállótlan, így keresett egy munkát, ahol eleve sarokba szorítják. Talán mindig is lázadó volt, és úgy tudja ezt fenntartani, ha keres egy ezer sebből vérző rendszert, amit mindig lehet joggal, de eredménytelenül kritizálni, mert nagyobb nálunk, meg minden... Talán azért van itt, mert nem akarja kézbe venni a pályafejlődését, nem akarja magát átképezni, meg akar maradni a jó öreg szocialista egyenes vonalnál (Ember küzdj és bízva bízzál c. bejegyzés), ezért marad egy olyan területen, ahol ugyan mindig vannak reformocskák, de a forgatókönyv ugyanaz marad. Az én titkos záradékom feljebb olvasható: nekem a személyiségfejlődésemmel volt némi dolgom.

Mi a helyzet a gyerekkel? Végül is róluk szól a történet, nem? Ahogy megfigyeltem, az titkos záradékuk az, hogy nem kell szerződést kötni, azaz felelősséget vállalni. De mint a fenti okfejtésből látható, szerződés mindig van. Egy mondatban megfogalmazva a megfigyeléseimet, valahogy így szólna ez a szerződés, ha egyszer kimondanák: "elfogadom, hogy tehetetlenek vagytok (=félreismeritek a helyzet megoldhatóságát, és a képességeiteket arra, hogy megoldjátok), ha ti is elfogadjátok, hogy tehetetlen vagyok (=nem kell felelősséget vállalnom a viselkedésemért, a teljesítményemért, a jövőmért)".

I want out

"I suffer this no longer,

I'll put an end to this, I swear

This, I swear

The sun will shine

This, I swear"

Metallica: The day that never comes

Szóval, összefoglalva ez elmúlt éveimet, volt bennem egy nagy feszültség. Mindenki tehetetlen, semmi sem mozdul.

Az állam nem akar fejlesztést, mert akkor kifizetné a teljes árat, nem csak azt, amiből meg lehet fizetni egy embert, aki leírja, hogy milyen problémák vannak, és hogyan lehetne őket megoldani. Mondhatnánk, hogy az állam itt jóhiszemű, és átvágják, de ha nem akarná, hogy átvágják, akkor olyan embert küldenének ki ellenőrizni, aki ért is a témához, de legalább tényleg veszi a fáradságot, hogy belenézzen az anyagokba.

A szül

South Park: "Tudják nekünk japánoknak
egészen apró péniszünk van. Mihez is
kezdhetnénk mi így!"

őről is lehet mondani, hogy jóhiszemű, hogy még ha érzékeli is a problémákat, nincs lehetősége tenni bármit is, és amúgy is, mit tennénk mi a helyében, tessék, mondjuk meg...!

Az iskola is jóhiszemű, mert tényleg segítő szándékkal van ott, meg szereti a gyerekeket, és hát nem tehet arról, hogy ilyen drága világ van, és sosincs elég erőforrás előteremteni a megfelelő feltételeket. Még ha érzékeli is a problémákat - mit tennénk mi a helyében?! - hát olyan szigorú szabályok vannak, a szegényektől nem lehet pénzt kérni, meg a nincsből nem lehet adni, meg vigyázni kell, nehogy szegregációt kiáltson valaki, na, tessék, mondjuk meg, mit kellene csinálnia...!

A gyerek is jóhiszemű, hiszen ő nem tehet róla, hogy SNI-s, mit is kezdhetne az életével így, most mondják meg! Őt elfogadni kéne, olyannak, amilyen, nem megváltoztatni!

Én is jóhiszemű voltam, odamentem, hogy én vagyok a naiv pszichológus, aki mindenkiben látja a jót, megérti a rendszer korlátait, elfogadja, hogy "nem olyan egyszerű ezt megoldani". Így már nem is kellett konfliktust vállalni.

Mindenki jóhiszemű, mint Móricz Zsigmond novellájában, ahol a paraszt naiv jóhiszeműséggel ássa be térdig földbe a gyereket, hogy ne ficánkoljon annyit. Kár, hogy Móricz nem volt jóhiszemű, és azt írta, hogy a gyerek a végén belehal a tüdőgyulladásba. Kiábrándító dolog ez a realizmus...

Írtam erről a kiábrándultságról, pontosabban kiégettségről. Volt az az időszak, amikor minden nap, amikor hazaértem, megnéztem a Trónok harcából a Vérebet. Ő egy ilyen ellentmondásos figura, aki vigyáz egy lányra, Aryára, de mindig bántja, főleg azzal hogy kigúnyolja az ambícióit, álmait.

Hát ilyenné válik az ember - pontosabban ez az egy biztosan - amikor már nem jóhiszemű, de még mindig ott van azon a munkahelyen. Olyankor valahogy kezdeni kell valamit a tehetetlenséggel, meghasonlottsággal, ami leginkább agresszióban jön ki.

Nem érdemes most ilyen látványos dolgokra gondolni, hogy bántottam volna bárkit is, vagy megaláztam volna, vagy ilyesmi. Egyszerűen morgósabb voltam, cinikusabb, ingerültebb. Nem gondolkodtam az eseteimen, csoportjaimon, hogy mit lehetne velük kezdeni. Meg se próbáltam már rendesen készülni, mert beleszoktam abba, hogy úgyis fölösleges. Volt néhány jó ötletem, de az első nehézségnél feladtam, mert olyan jól rímelt a tehetetlenségre.

Érdemes tudni, hogy az iskolában voltak pozitív titkos záradékok is, amelyekben az állt, hogy bár senki sem várja el, senki sem fizeti ki, de mégis jól csináljuk, mert ez a helyes.

Mert magunkkal arra szerződtünk, hogy helyesen fogunk élni és dolgozni.

Szerintem ez a világ egész jó hely lenne, ha mindenki törődne a saját dolgával, és nem keresne folyton valakit, akivel titkos záradékot köthet, ami aztán bedől, és így már megszegheti a magával kötött szerződést is. Egyszerűbb lenne, ha nem kellene magyarázkodni, hanem mindenki felelősséget vállalna a boldogságáért (A kalapács lesújtott c. bejegyzésre utalok).

Én az adott helyzetben úgy éreztem, hogy körbe vagyok zárva, és nem tudok tovább maradni azon a helyen. Hogy mások hibájából, a sajátomból voltam-e ott, teljesen mindegy, szakítani kellett. Csak így tudtam betartani a magammal kötött szerződést, így tudtam elvégezni a saját dolgomat.

Valami ilyen érzés, ha erre gondolok:

Ez a kép a Birodalom visszavágból van. A főszereplők épp megmenekülnek egy űrszörnytől.

Nyilván, szó sincs arról, hogy kiléptem a sorskönyvemből, amit a Gravitációban boncolgattam. Egy másik film, az Ördög ügyvédje végén már lelőtték a poént: úgy is lehetsz az ördögé, hogy pontosan az ellentétét csinálod annak, amiről tudod, hogy az ő kezére játszik. 

És persze a Birodalom visszavágban se ért véget azzal Han Solo megpróbáltatása, hogy elmenekült az űrcsigától... :)

Egy dolog viszont biztos: a BME-n most pont azt csinálom, amit szeretek, olyan módon, olyan körülmények között, amelyekben nincs megalkuvás. Felbontottam tehát egy előnytelen szerződést, és kötöttem egy olyat, amely segít teljesíteni a legfontosabbat: amit magammal kötöttem.