2016. augusztus 21., vasárnap

Hardwired to self-destruct - megnéztem a Suicide squadot

Körülbelül másfél hete elmentünk moziba, hogy megnézzük ezt az anti-szuperhősös filmet, a Suicide squadot. A mű koncepciója az, hogy a DC képregények gonosztevőit begyűjtik a börtönökből, hogy bevethetőek legyenek a szuperhősök ellen arra az esetre, ha azok bekattannának.
Néztem a filmet, és próbáltam valahogy megkedvelni. Éreztem, hogy itt próbálnak egy ilyen outsider életérzést átadni, ami nem is idegen tőlem, de valahogy nem tudtam azonosulni sem az üzenettel, sem a szereplők bármelyikével. Egy ponton eszembe jutott, hogy talán már öreg vagyok ehhez, és sokmindent csinálhatnék a mozizás helyett - például írhatnám a május óta halogatott bejegyzésem -, talán itt is kéne hagyni a termet. Aztán valahogy szakmai szemmel kezdtem nézni a filmet, és rájöttem, mi idegesít benne. És amikor megtörtént bennem ez a felismerés, a film valahogy jó lett...
Megosztanám pár sorban, hogyan is formálódott ki ez bennem!


Unalmas vagy és idegesítő



"Figyeljé'! Dustin Hoffman, Rain Man. Kreténnek tűnt, kretént játszott, nem volt kretén. Fogpiszkáló, kártyatrükkök, autista, naná, de nem kretén. Aztán gyütt Tom Hanks, Forrest Gump. Lassú, igen kretén, járógép a lábán, de Nixon behuggyozott tőle és megnyert egy ping pong versenyt, tehát nem kretén. Peter Sellars, Isten hozta mr. - infantilis, igen, de nem kretén. Te meg full kretént nyomtá'. Sose nyomjá' full kretént! Nem hiszed el? Kérdezd Sean Penn-t 2001, Nevem Sam. Rémlik? Full kretén volt. Oscar bácsi meg nem gyütt."
Kirk Lazarus (Trópusi vihar)

Az alcímben szereplő jellemzést egy aspergeres srác adta egy csoporttársának. Nem tudtam visszafogni a nevetésemet azon, hogy milyen hangsúllyal mondta: ő ezt nem sértésnek, hanem visszajelzésnek szánta. Általában nem szoktunk ennyire őszinték lenni egymás közt, de hát az aspergereseknek ez nem mindig tűnik fel...
Amikor a Suicide squadot néztem, valahogy nagyon bele tudtam magam élni magam ennek a srácnak a helyébe. Néztem a karaktereket, akik nagyon lazának, nagyon vagánynak akartak tűnni, de igazából csak nem tudtak viselkedni. Oh, amúgy a csoporttárs, aki a visszajelzést kapta, valójában jófej, csak túl sokat akar szerepelni. Na, itt a karakterek is állandóan szerepelni akartak, de leginkább azzal, hogy áthágták a csoport szabályait, még a legszélsőségesebb helyzetekben is. Konkrétan a film nagy részében képtelenek voltak felnőtt módon viselkedni, ami szerintem nem menő, hanem szánalmas az ő korukban.
"Egy kicsit továbbgondolva, nem biztos, hogy a karaktereket elrontották" - jutott az eszembe. Egy civil szervezeteknél tapasztalatot szerzett barátom megosztotta velem azt az elméletet, hogy csoporthelyzetben végigjárunk egy ranglétrát, amely az emberi fejlődési folyamatoknak feleltethető meg. Van csecsemő-rang, amikor a helyzethez való kapcsolódást a fiziológiás szükségletek határozzák meg, aztán van gyerek-rang, amikor a biztonságigény, a rendszer kiismerése a főszereplő, majd következik a kamasz-rang, ami azt jelenti, hogy az ember szeretné megmutatni az egyéniségét, szeretné alakítani a szabályokat a csoportban (utólag belegondolva, nekem is volt ilyen, amikor megpróbáltam a szakmám elhelyezni a társadalomban). Csak ezután jön a felnőtt-rang, amikor már másokra is tudunk figyelni. Az elmélet szerint ezeket a rangokat végigvisszük minden helyzetben a személyiség fejlettsége abban mutatkozik, hogy beleragadunk-e valamelyik rangba, illetve hogy milyen gyorsan haladunk át rajtuk.
A filmben a karaktereket akarták hangsúlyozni, viszont csoportba is kellett terelni őket, így alighanem az tűnt a legegyszerűbbnek, ha mindegyiket ilyen kamasz-rangon üzemeltették. Ha innen nézzük, akkor a film egy csoportterápia története: azt mutatja meg, hogyan haladják meg magukat a páciensek, és érik el a kamasz-rangból a felnőtt-rangot.
De mégis úgy néztem őket, hogy "na hagyjuk már ezt!" Ennek valószínűleg az az oka, hogy ennek a kamaszos életérzésnek pszichológiában van neve, mégpedig az identitáskrízis. Széles körben elfogadott elmélet az, hogy a kamaszok kapnak egy kis időt arra, hogy összeszedjék, kik is ők pontosan, ezt nevezzük moratóriumnak. A moratórium ideje alatt nem terheljük őket az élettel együtt járó felelősséggel, még a törvény is kevésbé szigorú velük.
Csakhogy ütközetben nincs moratórium.
Egyszer írtam arról (Vezetni annyi mint c. bejegyzés), hogy az Ars Ensisben időnként szoktunk csatázni, és ilyenkor nekem is vezetnem kell egy alakulatot. Egy ideje már stabil bennem az az attitűd, hogy a felnőtt ember egyik ismérve, hogy okoskodás nélkül tud parancsokat követni. Aki elkezdi ott bizonygatni, hogy ő milyen különleges kis hópihe, és igenis figyeljünk oda az észrevételeire, automatikusan a kamasz kategóriába kerül nálam, tök mindegy, hány éves és hány diplomája van. Persze aztán duzzog, hogy nem vesszük komolyan, de hogy vehetnénk, amikor ő sem képes komolyan venni minket?
A pszichológiából műveltebbnek itt eszébe juthat mondjuk a Milgram-kísérlet, aminek az lett az egyik konklúziója, hogy a társadalom nagy része parancsra simán kinyírna valakit. De az téves következtetés, hogy emiatt minden parancsot felül kell bírálni, amit kapunk, ezt egy csomó másik kísérlet bizonyítja, a többségük nem is a pszichológia-könyvekben van, hanem a Nagy katonai kudarcokban. Na, zárójel bezárva.
A gondolatmenet további részét már leírtam anno a Versus c. bejegyzésben, amiben a kamaszokkal folytatott játszmák dinamikáját ismertettem. Abban is leírtam a sztorit, hogy annak idején a veteránok előre küldték a fiatal, forrófejű katonákat. Ha valaki hősködni akar, és megbontja az alakzatot, akkor az egész seregre veszélyt jelent, úgyhogy akkor már inkább haljon hősi halált minél hamarabb...
Ütközetben nincs moratórium.
Ezért volt nekem ennyire idegesítő nézni, hogy a karaktereket körbevették valami ragyás kőzombik, és a tartótisztjüknek (vagy mi a fene volt nekik az ezredes) ebben a helyzetben is gimnáziumi osztályfőnököt kellett játszania. Ilyenkor már tényleg csak a hero-pajzs ment meg, de a rendezők nem is fukarkodtak ezzel. Ahogy egy haverom, mondaná, "középszerű". Ezt azt hiszem a Mad Maxből szedte.

Személyiség - zavar?

"Hát ez most egy James Bond-féle "tudd-hogy-értsd" helyzet.

Más szóval, ki az ördögnek szolgál, az bizony kínnal fizet.
Értem, drágáim?"
Barry, a Baptista (A ravasz, az agy, és két füstölgő puskacső)


Egy már három éves bejegyzésben osztottam meg veletek, hogyan pörgött az agyam, hogy az Elfújta a szél főszereplőjét (akinek konzekvensen rosszul írtam a nevét) valahogy el tudjam helyezni a világképemben. Konkrétan a "személyiségzavar" fiókba sikerült őt beköltöztetni.El is elmélkedtem azon, hogy tulajdonképpen még nem feltétlen személyiségzavaros valaki, mert a hátam közepére se kívánnám a társaságát, illetve az is foglalkoztatott, hogy miért ilyen népszerűek az ilyen kattant emberek (egyébként az iskolában, ahol dolgoztam, mindig azokat bírták a legtöbben, akiknél fogadni mertem volna, hogy pár éven belül megkapják a diagnózist).
Nagyjából ugyanezzel a gondolatmenettel foglaltam el magam a Suicide squad alatt is. Persze vannak különbségek: Scarlett O'Hara tudtommal nem anti-hős a saját filmjében, ennek a filmnek pedig deklaráltan deviánsok a főszereplői. Viszont azt hiszem, a társadalom viszonya is megváltozott a devianciához az Elfújta a szél forgatása óta. Úgy tűnik, a különbözőség fontosabb értékké vált mára, viszont ez több lehetőséget ad a devianciának is - mi meg nem igazán tudjuk olyan megkülönböztetni a tolerálható/tolerálandó vadhajtásokat a lemetszendőktől. ...igazából, ha hagyom a Szülőimet beszélni, akkor a deviancia divat lett, na. Annyira nem rajongok a konzum-kultúráért, szerintem ez már lejött pár bejegyzésemből. Általánosságban úgy látom a helyzetet, hogy a piac doppingol bizonyos szükségleteket (esetünkben az identitás individuális aspektusával kapcsolatosakat), hogy aztán eladhassa nekünk az ilyen igények kielégítésére hivatott termékeket.
Valami ilyesmit láttam abban a jelenetben is, amikor a hőseinket hagyták bohócruhában bevonulni a tűzvonalba. Nagyjából az volt az üzenet, hogy "a hatékonyságnál fontosabb a stílus...amit megteremthetsz magadnak a legközelebbi Wallmartban, most 70%-os leárazással!" Nyilván később a fatestápoló hatékonyabb volt a gépfegyvernél, de hát szuperhős film, ugye...
Szóval, öregnek éreztem magam. Olyan érzésem volt, mint a South Park felnőtt szereplőinek, miközben a Terrence és Phillipet nézik: a műsor elvileg felnőtteknek készült, de csak a gyerekek kapnak tőle valamit. A gyerekek ugye különbözni, lázadni akarnak, és annak fizetnek, aki megmutatja nekik, hogy szokták ezt, milyen zenével, milyen ruhában, milyen szöveggel.
Ennyi ez a film.

...aztán...
aztán...!

A feljebb hivatkozott "Scarlett tutira kattant" cikkben azon ment az elmélkedés, hogy van némi előnye annak, ha egy kicsit az ember megtanul deviánsnak lenni. Tényleg erre jók az ilyen hősök, hogy megmutassák, hogyan kell ezt csinálni. Azért arra figyelnek, hogy valahogy mégse "nyomják fullba", nehogy aztán a tőlük ellesett program tényleg a társadalom perifériájára taszítson minket.
No, a Suicide squad fullban nyomta.
Nézem ezt az új Jokert, és a hideg futkározik a gerincemen, hogy ez egy kibaszott szörnyeteg (megpróbálok többek káromkodni írásban is, mert rájöttem, hogy a kardom mellett jól mutatna egy lovagkereszt). Nézem ezt a Harley Quinnt, és nem egy vagány, szexi pompomlányt látok, hanem egy példát arra, hogy milyen, amikor a Piroska és a Farkas játszmát a Farkas nyeri meg. Nézem a Deadshotot, és egy olyan embert látok, aki el tudja hinni, hogy a bérgyilkosi munka és a sikeres gyerekelhelyezés szerepelhetnek ugyanabban a történetben.
Nézem a sorsukat, és látom, hogy ők nem lesznek nyertesek. Ők maguk is elismerik ezt, stílszerűen egy kocsmában.
Lehet, hogy le tudják győzni a ragyás kőzombikat és a varázslónőt, de közben így is, úgy is egyre távolabb kerülnek attól, amire valójában vágynak. Próbálnak túljárni a főnökeik eszén, de közben őket verik át. Végül úgyis visszarakják őket a börtönbe.
Vesztes sorskönyv az övék.
A nagy lazaság, vagányság inkább csak pózolás, mint kiderül. Valójában szenvednek ezek a karakterek, és nem a börtöntől, hanem attól, ami oda juttatta őket: saját maguktól. Valahol mélyen ők nagyon jól tudják, hogy gáz van. De ötletük sincs, hogy mit lehetne ezzel csinálni, úgyhogy inkább identitást csinálnak belőle, hogy kompenzáljanak. Nehogy a végén még valaki sebezhető veszteseknek lássa őket! (ezeket a pózokat a suliban is felvették a legnagyobb játékosok, például amikor szakítottak azzal, aki szakítani akart velük, így megőrizve a tudatot, hogy őket még sose dobták ki)

Nem igazán szerettem meg a karaktereket, de így újragondolva, talán direkt ezt is akarták elérni az alkotók. A DC-nek amúgy is hajlama van a depresszív realizmusra, talán most is úgy gondolta, hogy mutat egy kevésbé vicces üzenetet.
Általában, amikor anti-hősök a főszereplők, akkor azért igyekeznek eladni ezeket a karaktereket, igyekeznek őket szimpatikusnak ábrázolni. Valahogy azt sugallják, hogy a szociopaták sem olyan ijesztőek ám, csak ilyen kis rosszcsontok. Esetleg azt, hogy a szociopátia valahogy a szabadsághoz hoz közelebb, mint ahogy Raszkolnyikov is azt gondolta a Bűn és bűnhődésben, hogy van az az emberi nívó, amikor a gyilkosság is csupán egy eszköz. Ezekből a filmekből nekem gyakran az az üzenet hallatszik át, hogy az autentikus ember lelkiismeret-furdalás nélkül el tudja dönteni, hogy milyen törvényeket tart be.
A Suicide squadból nekem inkább az hallatszott ki, hogy az ilyen ember inkább beteg. Félelmetes, megbízhatatlan, vagy önsorsrontó, torzítja a valóságot...
Mintha az alkotók azt üzennék, hogy "oké, hogy valaki akkora gengszter, meg hogy valaki hétvégi black metal koncerteken a Sátánt élteti, meséli a rasszista vicceket, meg kopaszra borotválja magát, meg kéreget, meg minden, de ember, sose nyomjá' full kretént. Ne ezek legyenek a példaképeid! Ne tüntesd ki őket! Ne akarj tényleg ilyen lenni!".
Persze ez már megvolt a Sith-ek bosszújában is, amikor Anakin ráfázik arra, hogy megpróbálja átverni magát a Sötét Oldalt, az meg hagyja, hogy egy darabig kóstolgassák őt, aztán felzabálja a főhős lelkét. De hát ezek a mémek már évszázadok óta velünk vannak, csak a gazdatest változik...


Hardwired to self-destruct

"ln the name of desperation

ln the name of wretched pain
ln the name of all creation
Gone insane
We're so fucked
Shit outta luck
Hardwired to self-destruct"
Metallica: Hardwired

Volt ez a háborús film, a Harag. Történet szerint az egy elég középszerű alkotás, de én mégis nagyon élveztem, mivel hagytam, hogy az érzelmeimmel dolgozzon. Film közben pontosan ugyanazt a Haragot éreztem, amit a készítők próbáltak bemutatni, és amit valószínűleg Bayer Zsolt is megidéz magában egy átlag cikkéhez. Az az igazi, zsigerből fakadó kurvaanyád-érzés, aminek csak célpontra van szüksége: a kurva anyját az újoncnak, amiért elcseszte, a kurva anyját a tisztnek, amiért kegyetlenkedik, kurva anyjukat a bajtársaknak, amiért ilyen bunkó prolik, a kurva anyját Shia Lebeoufnak, hogy állandóan siránkozik, a kurva anyját a németeknek, hogy nem állnak le még egy nyilvánvalóan vesztes helyzetben sem...! (alakul a lovagkeresztem)
Próbáltam ugyanígy kinyitni a szívem a Suicide squadnak is, és bizony, ez az a helyzet, amikor belenézel a mélységbe, és az visszanéz rád.
Az ellenszenvem, amit a film iránt éreztem, talán ugyanolyan művészi eszköz, mint ami a Haragban volt. Talán a karakterek szemével láttam a filmet.
Egy-két helyen már elhintettem az TA életpozíciókról szóló elméletet, az év eleji Bagdy vs aláírók témában biztosan. Nem egy agysebészet: az írás szerint az ember gondolhatja magáról azt, hogy oké, azaz elfogadható, szerethető, lehetnek jogai, stb, meg azt is, hogy nem oké, azaz valami gond van vele, ezért nem kell annyira becsülni. Ugyanezt gondolhatja másokról is. A könyvben amúgy az egyszerűség kedvéért ezt + és - jelekkel jelölték. Kétszemélyes kombinációkban az alábbi négy pozíció alakul ki:

  1. ++ (én OK, te OK): ez az egészséges pozíció, amikor az ember tudja, hogy ér annyit, mint a másik, és a másik is annyit, mint ő. Mindenki rendben van, becsületes, stb., csak meg kell próbálni jól kijönni.
  2. +- (én OK, te nem OK): ez vagy egy paranoid, vagy egy nárcisztikus pozíció. Az ember úgy gondolja, hogy a másik rosszabb, mint ő, ezért vagy meg kell tőle szabadulni, vagy ki kell használni, vagy helyette kell dolgozni, stb. Játszmákban innen indul a Megmentő és az Üldöző is.
  3. -+ (én nem OK, te OK): depresszív pozíció. A másik jobb mint én vagyok, csalódást fogok okozni, remélem elfogadnak ilyennek, annak ellenére, hogy ilyen vagyok, nem is érdemlek többet, megpróbálom meghúzni magam valahogy, de hát szükségem van másokra, mert nem tudom megoldani az életem... A játszmákban ez az Áldozat pozíciója.
  4. -- (én nem OK, te nem OK): skizoid/skizofrén pozíció. Ebben a helyzetben az egész élet olyan, mint a Csubakka-védelem: semmi értelme. Nincs jó meg rossz, nem jutunk sehová, nincs értelme változni, nincs értelme próbálkozni, káosz az egész világ.
Na, a Suicide squadban az összes karakterben van valahol egy minusz. A törvény emberei lenézik a főszereplőket, nem bíznak bennük, és ami azt illeti, gátlás nélkül ki is használják őket. Ez egy paranoid pozíció, azaz én OK vagyok, de te nem. 
És mivel a jófiúk-/lányok igen hitelesen alakították ezt a pozíciót, az én szememben ők is negatívvá váltak. Pont ahogy a főhősökében.
A főhősök pozíciója leginkább az utolsó, a skizoid. Tudják, hogy zakkantak, de nagyon haragudnak a világra, és szerintük nem is érdemli meg, hogy megmentsék. Van is ennek valahol egy igazolása abban, hogy a jófiúk szívfájdalom nélkül bántják és csapják be őket. A jó oldalt képviselő ügynök például simán kinyírta az alkalmazottait, mert túl sokat tudnak. Ezek után elég nehéz volt szurkolni azért, hogy túlélje a filmet... 
Azt hiszem, azzal, hogy ilyennek ábrázolják az autoritást, tulajdonképpen az antiszocialitás nézőpontját mutatják be. E szerint az állam emberei nem a jót képviselik, az állam sem jó, csak erős. A dzsungelben az erősebb győz, és itt most épp ők győztek, tehát övék a hatalom is, hogy jónak kiálthassák ki magukat. De itt van egy csomó példa, hogy végeredményben még nagyobb zsiványok, mint mi, hétköznapi bűnözők...
Itt megint előjön ez a kamaszos világkép nekem: a tekintélyszemély paranoid trónfosztása, ami azon alapul, hogy a hatalommal csak visszaélni lehet. Rögtön eszembe is jut egy emlék, amit le is írtam: a Taxisofőrből átvett fedőnevű srác és az igazgató fogolydilemmája, amiben a srác az irracionalitás határáig tartotta az ellenállását. Alighanem ilyen minuszos életpozíció miatt.

Visszatérve a filmhez, a fejlődés leginkább abban mutatkozik meg, hogy az egyik minuszt próbálják valahogy átfordítani: Harley elkezd depressziós lenni a film egy szakaszában, Deadshot meg a játékidő nagy részében a "Rajtakaplak te gazember" játszmát játssza a tekintélyszemélyekkel. Ez a játszma arra megy ki, hogy az ember próbálja bebizonyítani a másik nem okéságát. Egy jó darabig ment ez a játszma, hogy "lenéztél, pedig nem is ismersz", "nem mondtad el nekünk, hogy te se vagy oké, úgy tettél, mintha az lennél, így nincs is jogod parancsolgatni" (persze nem ezek hangzottak el, csak ez volt a jelenet értelme számomra). 
Velem is játszották ezt a diákjaim, a Versusban el lehet olvasni. Amikor visszajeleztem nekik, hogy valami nem oké, arra az volt a reakció, hogy igyekeztek kihozni a sodromból. Ha ez sikerült, akkor egyik oldalról nyertesnek érezték magukat, mert ők maradtak azok, akik eddig voltak, és én törtem meg - más részről ők sem nyertek semmit, mert most már senki sem volt elég oké ahhoz, hogy összeszedje a csoportot. Így ott ültünk mind, azzal az érzéssel, hogy ennek semmi értelme, és alig várjuk, hogy megszabaduljunk már innen.
Valami ilyesmi dinamikája van ennek a filmnek is.

No persze mondhatnánk, ez egy érdekes esettanulmány, meg csak egy film, de attól tartok, a lehetséges analógiák miatt mélyebb üzenet is van benne.
Ugyanis a politikusaink ugyanezt a játszmát játsszák egymással. Amennyire fel tudom idézni a politika azon folyamatait, amiket kvázi felnőttként végigkövettem, többnyire arról szóltak, hogy erkölcsileg nincs abszolút nulla, csak egy másik párt van, akihez képest pozicionálni kell magukat. És ha kiderül, hogy a másik is korrupt és hazug, nem csak én, a választónak már nincs értelme proteszt-szavazóként ellenem voksolni.
Az egésznek nincs értelme. Mint az én kudarcba fulladt csoportjaimnak. Vagy a Suicide squadnak.
Annyi különbséggel, hogy így nem öngyilkos osztag leszünk, hanem öngyilkos demokrácia.

Martha


"Végső soron a legerősebb kapocs köztünk az, hogy mind ezen a kis bolygón élünk, ugyanazt a levegőt szívjuk, fel akarjuk nevelni a gyerekeinket és halandóak vagyunk. Közös a sorsunk, és ez nem egy harc."

John F. Kennedy

Azt hiszem a Superman vs Batman sem az a film, amit még egyszer meg fogok nézni. Nem mondanám, hogy rossz volt, csak hát nincs meg a késztetés...
A Suicide squad végén a karaktereknek végül sikerül legalább egy egészséges én-részt találniuk magukban, és ez zárja le a bonyodalmat. Azt nem merném állítani, hogy a végére ++ életpozíció alakul ki a csapatban, révén a film szigorúan bánik a sorskönyvvel: vesztesből csak nem nyertessé avanzsálnak a karakterek azzal, hogy nem tudnak mit kezdeni a jutalommal. TA nyelven mondhatjuk úgy, hogy hárítják a pozitív sztrókokat (a karácsonyi bejegyzésben írtam a sztrókokról). 
A korábbi DC-filmben, a Superman vs Batmenben ez kicsit egyértelműbb volt.
Az a film jórészt Batman +- pozíciójáról szól: egyszer paranoid és Üldöző, egyszer Megmentő, de valahogy nem sikerül elfogadni Superman jelenlétét. Egészen míg meg nem tudja, hogy az ő anyját is Marthának hívják.
A mozi negyede röhögött ezen a jeleneten, mivel nem tűnik egy súlyos érvnek az anyák névrokonsága azok után, hogy a fickó a film kétharmadában gyűjtötte a kryptonitot Superman ellen. 
De nyilvánvalóan nem is a névrokonság hat, hanem a tény, hogy Supermannek is van anyja (mondjuk azt hiszem ő igazából nem is Martha, de ne bonyolítsuk túl!). Ez emberivé teszi őt Batman szemében, s ez a változás elmozdítja az addigi paranoid pozícióból is, ha jól sejtem, a ++ felé.

Valami ilyesmi lehet a megoldás arra, hogy ne legyünk öngyilkos demokrácia. Jó érzés meinkampfernek lenni, és kamaszosan kurvaanyázni, mert így egyértelmű határokat húzunk az énünk köré, és biztosak lehetünk az identitásunkban. Ugyanígy, jó érzés büszkén visszaadni a nemzet megbecsülését, mert olyat is megbecsül, akit én nem becsülök meg.
De ezekben a tettekben mind van egy jókora minuszos életpozíció.
Nem hinném, hogy a világon ne lennének olyan emberek, akik tényleg nem okék, de egy pillanat kedvéért érdemes lehet Batmannek lenni, és hagyni, hogy bebarangolja az a gondolat a fejünket, hogy az ellenfelet is anya szülte.
Hátha jó lesz valamire.

Eredetmonda

Hát nem gondoltam, hogy ennyire hosszan lehet ebből a témából írni! A bejegyzés onnan származik, hogy találkoztam a moziból kimenet Kir O' barátommal, aki mondta, hogy szívesen olvasná a kifejtett véleményemet.
Egy kicsit nehéz helyzetben vagyok, mert az a fent említett május óta fejlődő bejegyzés ugyanilyen jellegű, csak egy könyvről.
Megnyugtatásul azért megjegyezném: a Suicide squad kifejtéséhez a régi bejegyzéseim kellet újraolvasnom. A könyvedhez meg két Mérő-könyvet kell. Tekintsd ezt elismerésnek, te, tudok ki! ;)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése