Ma volt időm olvasni... (és igen, írni is)

Nem jut eszembe frappáns cím ehhez a bejegyzéshez: mindössze annyiról szól, hogy olvastam két cikket, társadalmi kérdésekben, és valami sürgető érzés van bennem, hogy hozzáfűzzem a saját mondanivalóm.

Amúgy nagyjából az elidegenedésről van szó, a szemetebb fajtáról.

Nincs helyed

Szóval, olvastam ezt a cikket, ami azt fejtegeti, hogy miért lesz kudarc bölcs honatyáink "Gyere haza, fiatal" programja. A cikk alapállítása, hogy akik már kimentek, és elkezdtek dolgozni, már nem jönnek vissza, még akkor sem, ha amúgy nincs valami szuper magánéletük arrafelé.

Amúgy, idáig egyetértek vele. Vannak fiatal orvos barátaim, klienseim, szóval tudok ezt-azt a helyzetükről. A sztorik alapján számomra az is meglepő, hogy egyáltalán még van ember, aki a magyar egészségügyben akar dolgozni, főleg, hogy egyes problémák szerintem nem a pénz, hanem a megfelelő hozzáállás hiányában gyökereznek. Ha a program költségvetése erre menne... Na mindegy, ez a kivándorlás szelete csupán.

Amitől mégis Samuel L. Jackson Jango elszabadul című filmben alakított karaktere jutott eszembe a cikket olvasván, az a szerző interpretációja volt. Tömören: a fiatalok azért nem jönnek haza, mert nem akarnak bunkók között élni, bunkókká válni. Mert itt ugye az emberek bunkók, a régi magyar öntudatból megmaradt fensőbbséges kifejezéssel, balkániak.

Talán lehetne ezzel vitatkozni, talán nem. Külföldi utat bejárt ismerősök beszámolói, vagy saját tapasztalatok árnyalhatják azt az állítást, hogy nyugaton valóban az alapvető bizalom jellemzi-e a népeket, mint ahogy itt is előfordulhat, hogy valaki kedves és előzékeny veled. Alighanem egyetértünk abban, hogy mindenhol vannak jófej és kevésbé jófej emberek, csak az arányokat látnánk másnak. Nem sok saját élmény áll rendelkezésemre, révén én csak Varsóban éltem huzamosabb ideig Magyarországon kívül, ami ugyan északabbra van a Balkántól, de nyugatabbra nem.

Eszembe jutott azonban az egyik érvem a rasszizmussal szemben, amit akkor is tudok mondani, amikor nagyon hiteles és kongruens akarok lenni. Nem kis munka volt kialakítani, mivel - talán erről már írtam valahol - kölyökkoromban nagy kanapé-náci voltam ám! Ez a fajgyűlölet elsősorban sima lázadás volt az alapvető társadalmi értékrenddel szemben, de néha komolyan meg kellett védeni, úgyhogy kerestem neki alapokat. Nem volt olyan nehéz, csak kimentem az utcára, és egy rövid mászkálás után már egy füzetnyi magyarázatot tudtam mondani, mi a bajom a romákkal. Visszataszítónak tartottam a látványt, a kiabálást, a szagot, amit a buszon meg a tereken tapasztaltam, dühített, hogy egy-egy barátot, pontosabban ismerős ismerősét megverték, kirabolták. A felnőttek meg jöttek ezzel, hogy volt Hitler, és nézzem meg még egyszer az ide vonatkozó oktatófilmet, meg legyek türelmes és empatikus, és különben is, szólnak a szüleimnek... Mondanom se kell, ezzel jó pár évre sikerült bebetonozniuk bimbózó rasszizmusomat.

Röviden összefoglalva a következő évek tanulságát: ha az utcán veszel mintát, akkor a mintád olyan lesz, mint az utca. Ha a munkahelyeden, az iskolában - akkor egy kicsit más.

Amikor valamelyik srác a suliban elhatározza, hogy ő most felcsap árjának, akkor azt mondom, ami szerintem nekem annak idején használt volna, legalább olyan szinten, hogy pár percet gondoljak a téma összetettségéről. Nem hamisítom meg a tapasztalatait, és nem hülyézem le vagy büntetem meg azért, hogy milyen konklúzióra jutott. Csak elmesélem, hogy én amúgy már dolgoztam együtt cigányokkal, tanultam is róluk ezt-azt, és nekem úgy tűnik, hogy a többség egyáltalán nem úgy akar élni, mint amilyennek a rossz környékeken látja őket (ha csoport van, akkor nem is nekem kell példákat felhoznom). A többségnek ugyanúgy megvannak a normái, éppenséggel ugyanazok, mint a srácé. És ha a srác elutasítja őket, akkor belelöki őket abba a szakadékba, ami miatt utálja őket. Nem kis meló ám kimászni onnan, és az ember meg se próbálja, ha nincs hova megérkezni, mert hiába küzd, nem látják szívesen.

A fent hivatkozott cikk szerzője valahogy úgy lehet a hazai állapotokkal, mint én tizenöt évesen a cigányokkal. Az utcán vett mintát, feldühítette, és általánosított. És ezzel belerúgta a szakadékba azokat, akik nagyon is dolgoznak azon, hogy ne ilyenek legyenek. A cikk azt üzeni: a magyar fiatalok nem jönnek haza, mert ti, akik törekedtek az ország meggyógyítására, hiába próbálkoztok, nem érnek semmit az erőfeszítések. Ez egy ilyen veréshez szokott fajta, ha van Isten, ne is könyörüljön rajta.

Az írástudók árulása

De hogy jutott eszembe erről a Jango rabszolgatartó négere? 

Oh, igen, ha valaki nem látta volna a filmet, szerintem egy jelenet jól szemlélteti a Jackson által játszott szereplőt. Megjön a fekete Jango és a fehér társa, a ház népe eléjük megy, köztük a magas rangú, de mégis rabszolga Jackson is. Ránéz Jangóra, és azt kérdezi: "mit keres a nigger a lovon?"

Az asszociáció úgy formálódott, hogy olvastam egy másik cikket is ma, ami egy könyv összefoglalója volt. A könyv szerint az Egyesült Államokban szépen kezd formálódni valami kasztrendszer-féleség, zéró társadalmi mobilitással. Ha valaki jó osztályba születik, akkor jó, inspiráló társasága is lesz, amivel majd jó sulikba jár, támogatják egymást, és kis szerencsével megőrzik előkelő pozíciójukat a társadalomban. Az alacsonyabb rétegek szintúgy megőrizhetik pozíciójukat, mivel a családjuk instabil, a barátaik lúzerek, a közösség csak emészti a tagjait, a munkahelyük rossz, mint ahogy a fizetésük, képzettségük is. Ez a helyzet mára már független a rassztól: a gazdag fehérek egy klubban vannak a gazdag feketékkel; mint ahogy a szegénységet sem bőrszínre mérik.

A könyv szerzője szerint ennek az az oka, hogy a társadalmi osztályok már nem keverednek: nem találkoznak már a templomban és civil szervezetekben, külön iskolákba járnak, mást sportolnak, másképp szórakoznak. Csak az utcán találkoznak, de ott is csak azért, mert muszáj.

Valahogy úgy érzem, hogy ez alakul Európában is. A mobilitással kialakulnak a nemzeti hovatartozástól független társadalmi osztályok, a rájuk jellemző anyagi lehetőségekkel, képzettséggel, munkahellyel, problémákkal, kultúrával. 

A nemzeti hovatartozástól való függetlenség alatt nem a földrajzi helyzettől való függetlenséget értem: inkább úgy képzelem a dolgot, hogy csatlakozol ehhez az osztályhoz azzal, hogy veszel egy jegyet Ferihegyről Londonba, ahol majd együtt fintorogsz az angolokkal azon, hogy micsoda primitív balkáni nép ez a magyar. Sőt, ahogy a Jangóban is Jacksontól hangzott el legtöbbször a "nigger" szó, valószínűleg te fintorogsz majd a legnagyobb undorral.

Akik meg itt maradnak, komolyan vehető, perspektívákkal rendelkező értelmiség nélkül próbálkozhatnak, és olyan embereket lesznek kénytelenek vezetőül és példaképül választani, akiknek dilettantizmusa miatt még kevésbé akarnak hazajönni a fiatalok. Úgy lesz az ország Európa alsóbb osztálya, hogy a tehetségesebbjei annyira akarnak magyarok lenni, mint amennyire Jackson karaktere nigger akart lenni.

Talán reakció - talán döntés kérdése. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sose jutott eszembe, hogy kívül tágasabb, és hogy pont a becsület nevében vetettem el az ötletet.

Ez a rabszolgát korbácsoló rabszolga kép nem igazán a saját vízióm. Többek részéről - attól tartok, politikai előnyök reményében - jön ez a szöveg, hogy vannak az igaz magyarok, meg azok, akik gyűlölik a saját nemzetüket. Őket hallgatva kész déja vu érzésem van: ugyanazt a logikát követik, mint amit a kevésbé tehetséges nevelőim, amikor megpróbáltak leszoktatni a rasszizmusról. Hogy volt Széchenyi, és nézzük meg még egyszer az ide vonatkozó oktatófilmet, meg legyünk türelmesek és empatikusak, és különben is, ez hazaárulás, szólnak a szüleinknek... Tapasztalatból mondom, hogy így, a végighallgatás hiányával, az elutasítással, lenézéssel lehet csak igazán feszesre húzni a mentális szögesdrótokat! Talán nekem is kéne keresnem valami barátságosabb asszociációt, mint Jackson karaktere, csak hogy megmaradjon a diplomáciai kapcsolat...