Pygmalion

Kezdődik a tanév. Most nem annyira akarok azon elmélkedni, hogy mit fogok csinálni a munkahelyen, szívesebben gondolkodom azon, hogy a nehézségek átmenetiek, hiszen ide is el kellett jutni valahogy... Kereken tíz évvel ezelőtt kezdtem meg a tanulmányaim az ELTE pszichón. Oda is el kellett jutni valahogy... Azt hiszem, az első szakmailag releváns gondolataim akkor jöttek létre, amikor elsőévesként azon gondolkoztam, milyen folyamatok befolyásolják, hogy valaki bejut és sikeres lesz, mások meg...hát, ők meg nem.

Slágerszakma

Nyáron, amikor kijöttek a felvételi pontszámok, újból megerősítést nyert a közhely, hogy mindenki pszichológus akar lenni, illetve, még ha ez önmagában túlzó állítás is, de tény, hogy elég nagy túljelentkezés van. Amikor én jelentkeztem, akkor az ELTE 100 államilag finanszírozott helyet ajánlott fel a fiatalságnak, aminek 2400 tagja törekedett elfoglalni ezeket a helyeket. Ez nyilván magas követelményekhez vezet pontszámok terén, és sejthetjük, hogy a magas pontszámokhoz kell néhány olyan kompetencia, amelyek úgymond komparatív előnyt jelentenek ebben a versenyben. Amikor bementem az egyetemre, mégsem az tűnt fel, hogy az ELTE pszichón zsenik vannak.

Az első gondolatom ez volt: az ELTE pszichón nagyon durván jó nők vannak.

De tényleg. Gyakran még a tanárok is.

Persze, öt év informatikai képzés után, ahol azért nem volt olyan sok lány, mondhatnánk, hogy az addig kielégítetlen szükségleteim befolyásolták a percepciómat, mint abban a bizonyos kísérletben (a szegény gyerekek nagyobbnak ítéltek meg egy 25 centest), de valójában nem erről van szó. A csinos megjelenés egy dolog, de igazából úgyis a kisugárzás viszi el a díjat. Az intelligencia, magabiztosság, humor, jóindulat, türelem, meg ilyenek, ami úgy az átlag pszichós lányokat jellemzi.

Egy darabig vigyorogtam is, mint a vadalma, hogy most már megállhatunk, mert itten az ígéretnek földe van, de egy idő után inkább nyomasztó volt, hogy ennyi - egy tanárom frázisával élve - super smart ember vesz körül. Ők ugyanis nem azért vannak itt, hogy kedvemre csajozhassak. Ők az én konkurenciám. Ja, megnyertünk egy versenyt, miénk lett a huszonnégyszeres túljelentkezés mellett a hely. Százból egy. Száz hely - évente, és ez még csak az államilag finanszírozott. És csak az ELTE. Kell ennyi pszichológus ennek az országnak? Számomra ez retorikai kérdés volt. Ahogy végignéztem szépséges super smart évfolyamtársaimon, eszembe jutott, hogy nem mindegyiküknek jut majd hely a szakmában. Illetve, minél többjüknek jut, annál kevesebb lehetőség marad nekem (akkor még nem tudtam, hogy mekkora előnyt jelent, ha egy elnőiesedett szakmában férfi vagy). Még mindig versenyben vagyunk, mint a felvételinél. Mi segít engem, mi segíti őket?

Pygmalion

"Search for beauty, find your shore

Try to save them all, bleed no more

You have such oceans within

In the end I will always love you"

Nightwish: The poet and the pendulum

Mivel az első félévben is tanulhattunk szociálpszichológiát, elég hamar volt lehetőségem annak a jelentőségén töprengeni, hogy vannak ilyen bombázók, meg adott a többség, aki - mondjuk úgy - határértéken belül van. Kivontam azt a gyanút, hogy bárki visszaélne csábító küllemével - a lehetséges előnyöket és hátrányokat nem azért kapja az ember, mert bármivel is próbálkoznak. A személyészlelés egyszerűen úgy működik, hogy egy vonzó külsejű személyről vonzó belső tulajdonságokat feltételezünk, ami meghatározza, milyen irányba fognak haladni a dolgok. Ha jól emlékszem, egyes mérések szerint azok a bűnelkövetők, akik szépek voltak, enyhébb büntetéssel úszták meg ugyanazt a vétket, mint amiért a kevésbé szépek súlyosabb büntetéssel vezekelhettek. Ezt nevezik holdudvar-hatásnak. Magyarán, a csinos évfolyamtársaim feltehetően gyermekkoruk óta egy olyan világban nevelkednek, ami barátságos velük, és ami eleve elhiszi nekik, hogy milyen rendes, okos emberek. Egy ilyen elfogadó, bátorító környezet persze pozitívan hat az énképre is, így a kompetenciák fejlődésére is.

Itt azért érdemes hozzátenni, hogy pont egy ilyen megnyerő külsejű lány cáfolta ezt a dolgot, amikor megosztotta, hogy milyen csalódás volt eleve megkapni a jobb jegyet anélkül, hogy tényleges lehetőséget kapott volna arra, hogy bizonyítsa, érdemes rá. Arról nem is beszélve, hogy a wi-fi és az irányított torpedó tervezője szintén egy szépségideál volt, akit pont a külseje miatt nem vett komolyan senki. Szóval ezt az elméletet is ésszel kell használni, de erről majd gondolom bővebben ír egy nívósabb feminista blog. 

No de hogy hat ez a holdudvar-hatás az énképre? Az önbeteljesítő jóslaton, más néven Pygmalion-effektuson keresztül. Az önbeteljesítő jóslatnak az a lényege, hogy befolyásolod a másik énképét azzal, hogy hogyan viselkedsz vele. A leggyakrabban hangoztatott kísérlet egy iskolában zajlott: a kutatók felmérték a gyerekek tanulmányi teljesítményét, majd visszajelzést adtak a tanárnak. Ez a visszajelzés valójában teljesen véletlenszerű volt, meg se nézték a tesztek eredményeit. Az eredmények csak később váltak lényegessé, amikor újabb felmérés következett, melynek eredményeit összehasonlították az előzőével. Láss csodát: azok a gyerekek, akikről azt mondták, hogy tehetségesek, és érdemes velük foglalkozni, jobb eredményt értek el; míg azok, akiknek nem jósoltak valami nagy jövőt, nem fejlődtek. Nem valószínű, hogy a tanár szándékosan kivételezett a diákokkal, mint ahogy a holdudvar-hatásnál sem döntés kérdése, hogy milyen benyomásunk van valakiről. Ez tudat alatt működik, de a viselkedésben, üzenetekben átjön, és így automatikusan visszajelzésként hat. A visszajelzés pedig rendszerint formálja az énképet.

Pygmalion és Galatea

Tehát, ha az évfolyamtársaimat szépnek és ügyesnek látták anno a felnőttek, akkor így is kezelték őket, aminek következtében tényleg szépek és ügyesek lettek, legalábbis megtanultak azok lenni.

Velük találkozva olyan vetélytársakat láttam, akik mögött akkora társadalmi tőke van, amekkora mögöttem talán sosem lesz. Mit értek társadalmi tőke alatt? Egy szép emberrel szívesebben beszélgetnek, szívesebben foglalkoznak, így több "repült időre" jut lehetőség az interperszonális helyzetek kiismerésében (s mellesleg az az élménye, hogy kell az embereknek). Az ilyen helyzetek kiismerése elég komoly kompetenciákhoz vezet: megtanulod a hatékony érdekérvényesítést az olyan helyzetekben, ahol emberek döntenek (pl. szóbeli felelet, felvételi interjú, meg kell kenni a rendőrt...). Ha pedig az a tapasztalatod, hogy hatékonyan tudsz helyzeteket kezelni, akkor az általános én-hatékonyságod, azaz az önbizalmad is emelkedni fog. Innentől kezdve hiszel benne, hogy ha keményen dolgozol, bármit elérhetsz, hiszen megtanultál sikeresnek lenni.

Magyarán, ha valakit megdicsérnek, megerősítik, azzal elég komoly plusz képességet adnak neki: képes lesz használni is azt a tehetséget, ami jutott neki. Arra vezettem vissza azt a megfigyelésemet, hogy a pszichón ennyi jó nő van, hogy a vonzó külsővel járó plusz kompetenciák segítenek megnyerni a túljelentkezés miatti versenyt.

Imposztor

"'Cause we...

Hunt you down without mercy

Hunt you down all nightmare long

Feel us breathe upon your face

Feel us shift, every move we trace

Luck. Runs. Out."

Metallica: All nightmare long

Valószínűleg nem azért vélekedtem úgy, hogy hirtelen mindenhol feltűnően szép lány lett körülöttem, mert ki voltam éhezve feltűnően szép lányokra. Az az elméletem viszont, hogy a szépségük behozhatatlan előnyt jelent, mégiscsak egyes szükségletek frusztrációjára vezet vissza. Kicsit feljebb megemlítettem egy kísérletet, ami arra az eredményre jutott, hogy a szükségletek befolyásolják az észlelést, még olyan objektív kérdésnél is, hogy mekkora egy pénzdarab. Hogy működhet akkor ugyanez a jelenség egy olyan szubjektív kérdésnél, mint a személyészlelés?

Alighanem azért láttam olyan super smartnak az évfolyamtársakat, mert magamat egyáltalán nem éreztem annak (és persze a holdudvar-hatás alól feltehetően én sem kaptam felmentést).

Ez a kishitűség abból származott, hogy az élet Pygmalion-effektus kísérletében én jellemzően a "B" gyereknek találtam magam. Nem arról van szó, hogy a tanárok szívattak orrba-szájba, vagy hogy a szüleim minden nap megaláztak.

Tulajdonképpen annak, hogy a "B oldalra" tettem magam, egy félreértés lehet a gyökere. Nem voltam valami szorgalmas gyerek, ami azt illeti, ritkán mozdult meg bennem a késztetés, hogy kitűnő legyek azokban a teljesítményhelyzetekben, amelyek a felnőttek szerint is fontosak voltak. Ők persze próbáltak valami jobb teljesítményre sarkallni, ami az "így nem fog menni" megállapítás különböző verzióiban nyilvánult meg. A félreértés abból fakadt, hogy az adott mondat más részeit éreztük hangsúlyosnak. Őszintén szólva nem tudom miért, de úgy véltem, hogy az "így", azaz a teljesítményem konstans, tehát a megállapítás tartalma számomra az lett, hogy "kizárt, hogy sikeres légy". A felnőttek persze igazából azt akarták sugallni, hogy keményebben kéne próbálkoznom (jé, pont van egy ilyen driver) a sikerhez, mert képességeimen alul teljesítek.

Talán ezzel van összefüggésben, hogy érettségi környékére olyan barátaim lettek, akik szintúgy szorongással tekintettek a pályaválasztásra. És a felnőtteknek igaza lett: így tényleg nem ment. Az előző bejegyzésben felmerült egy elmélet, ami szerint a mikro-környezet, amennyiben homogén, konzerválja az egyén társadalmi szerepét. Jelen esetben ez a pályaválasztásban manifesztálódott: inkább ráerősítettünk egymás kríziseire, szorongására, elidegenedésére, mintsem inspiráltuk volna egymást. Visszagondolva, volt, aki próbálkozott azzal, hogy egyszerűen bevállalja a jobb jövő érdekében, amit a nyertesek általában be szoktak vállalni, de ő automatikusan naiv csodabogár lett a szemünkben.

Ha valaki nálam is kevésbé ért a focihoz:
ez bizony les

No de hogy jön ide az imposztor-szindróma (lent kifejtem, mi ez, de amúgy cikk olvasható róla itt, itt és itt)? Végül mindegyikünk talált valami utat magának, de azt hiszem, hogy a legnagyobbat én ugrottam azzal, hogy bekerültem egy elismert egyetem túljelentkezéses szakára. Nem, nem azért, mert végre benőtt a fejem lágya, és megdolgoztam érte. Illetve, dolgozni dolgoztam, de nem tudom, hogy elég volt-e (nohát, ez a bizonytalanság hasonlít a lányéhoz, aki azon töprengett, hogy a külsejét vagy a feleletét pontozták-e...). A felvételi évében ugyanis bejött a kétszintű érettségi, amit sikerült a magyar oktatásra jellemző kapkodó dilettantizmussal hadrendbe állítani. Volt ott minden, kitudódott tételek, megcsúszott szóbelik, és persze a korábban érettségizettek esélyegyenlőségi-mizériája. Kicsit túlkompenzáltak minket, aminek következtében már akkor magas pontszámunk volt, amikor még csak kitöltöttük a jelentkezési lapokat. Ezzel azért nem volt könnyű versenyezni azoknak, akik abban az évben érettségiztek először. Úgyhogy ők kimaradtak a buliból, a magamfajta szerencsések, akiknek épp volt egy szemfüles jogász a közelében (az is egy kompetencia, ha ezt a rést megtalálod, de legyünk őszinték, nekem mások szóltak), pedig kezdhették az évet az egyetemen.

Szóval, az imposztor-szindróma egy szorongásos probléma, ami a gyenge önértékelésből fakad. Az áll mögötte, hogy az ember nem érzi, hogy joga van azokhoz a lehetőségekhez, amiket kapott. Valamilyen tévedés vagy csalás miatt jutott el a pozíciójába, és valójában csak elhiteti másokkal, hogy ő kompetens és alkalmas a feladatra. Rettegve várja a napot, amikor mások is rájönnek arra, amit ő már sejt: valójában méltatlan pozícióra.

Valami ilyesmibe tereltem bele magam, a kiskapukon átsurrant felvételi eljárás és az "így nem fog menni" narratíva alapján. Onnan kezdődött a történet, hogy elhittem, mások jobban megérdemelték volna, hogy bejussanak, és többet hoznának ki magukból. Erre antitézisként jött az, hogy igyekeztem minél tevékenyebb lenni: elmentem kísérletekre, külön órára, meg próbáltam aktív lenni azokon az órákon, amik érdekeltek. Még az előadásokra is törekedtem bejárni, pedig emiatt nem tudtam diákmunkákat vállalni. Kaptam néhány jó visszajelzést, egy kicsit lazítottam is ennek köszönhetően, hogy aztán meg tudjam indokolni, miért parázom végig az első vizsgaidőszakot.

És ez szépen ment tovább. Amikor már elhittem, hogy akármilyen malőr is volt a felvételivel, de már kiérdemeltem, hogy oda járhatok, akkor jött az Erasmus, amire nem is mentem volna - ha nem akartam volna annyira megpattanni otthonról - mert az super smartoknak való lehetőség. Aztán amikor mégis kimentem, akkor vártam a pillanatot, hogy valaki lebuktasson, hogy nem is vagyok olyan jó angolból. Már vagy három hónapja nem jött a leleplezés, de nem zavartattam magam, mert a többieknek se volt anyanyelve az angol - de jön az etikatanár Amerikából, na majd ő átlát rajtam...! Aztán amikor az Erasmus sikeresen zárult, nekifuthattam a szakdolgozatnak, írtam vagy három évig, egyrészt érdeklődésből, másrészt meg be akartam bizonyítani, hogy tanár úr, én készültem, nem vagyok csaló, tényleg értek ehhez. És persze a sztori folytatódik azóta is, kisebb módosításokkal...

Még most sem tudom eldönteni, hogy jól jártam-e az "így nem fog menni" üzenettel. Egy részről, okozott némi önbizalomhiányt, ami miatt néhány dolgot meg se mertem próbálni. Így teljesült is a jóslat, talán tényleg a "B" oldalra kerültem. Másrészt, mi mozdíthatott volna ki a semmittevésből? Jelöltek volna ki nekem pozitív célokat? Az egész társadalom azt csinálja (válaszd az életet, válassz szakmát, válassz karriert), és valahogy gyerekkoromban sem érdekeltek az ajánlatok. Idegen célokban meg mi motivált volna?

Ha a szorongás az egyetlen ismert erő, ami képes kimozdítani a boldog semmittevésből, akkor vajon ártottak-e nekem azzal, hogy belém ültették?

Így fog menni

"I'm not going to stop the wheel.

I'm going to break the wheel!"

Daenerys Targaryen (Trónok harca)

Elsőéves hallgatóként az volt a hipotézisem, hogy valamilyen interakció során teremtettek minket a felnőttek. Akiben super smartot láttak, azt super smarttá formálták, akit meg "B kategóriásnak", azt pedig azzá. Ami azt illeti, a tudomány egyet is ért ezzel a dologgal.

Részben.

Annak idején az volt a vitatéma, hogy az adott helyzet határozza-e meg a viselkedésünket, vagy a vonásaink. Mindkettő elmélet alátámasztható volt mért adatokkal. Az én Pygmalion-effektusra alapozott ötletem a vonás-elméletek felől közelít, azon belül is a tanulás-elméletekre alapozókra. 

No jó, de mi az a vonás? Olyan stabil belső tartalom, ami meghatározza a viselkedést (a viselkedés pedig nem stabil, ezért is volt a vita).

Egy téma kimaradt itt: a szabad akarat. Alakíthat minket a világ mindenfélének, de mégis, látjuk, hogy egyesek valahogy mégis úgy élnek, ahogy akarnak, még akkor is, ha nem tanították meg rá őket. Egyesek képesek olyan döntéseket hozni, amelyeket nem lehetett volna előre megjósolni. Ezzel a témával foglalkozik a 24 karakter-erősség elmélet is (itt írtam róla), amely kimondja, hogy az erények azért nem szimpla vonások, mert a szociálisan helyeselt viselkedés nem kényszer, hanem tudatos döntés eredménye. Amikor lehetősége van, a szabad ember nem azért nem lop, mert megbüntetnék, vagy mert kondicionálták ellene, hanem azért, mert úgy dönt, hogy nem teszi meg, mert egyetért azzal, hogy helytelen. Na, ez a szabad akarat.

Vegyünk egy példát: tavaly írtam, hogy milyen durva évem volt/lesz, és mennyire elhavazom magam. Ha a fent leírt imposztor-dolgaimat végiggondoljuk, akkor lehet, hogy ez az életstílus a korábbi "én keményen próbálkozom, tanár úr, én készültem" pozícióból származik, aminek az a szorongás a gyökere, hogy ha nem töltöm ki az időm 100%-ig, akkor így nem fog menni.

No, és most, hogy ez felmerült, mi a dolgom? Csak annyi, hogy eldöntsem, megtartom-e ezt az életstílust. Ha tudom, hogy mi a mozgatórugója, uralhatom is. 

Ezt a szorongásos drivert azért láthatták szükségesnek a felnőttek, mert nem alakítottam ki magamnak egy motiváló pozitív lehetséges énképet. Úgyhogy ők kreáltak nekem egy motiváló negatív lehetséges énképet. 

Ha meg akarok szabadulni a drivertől, akkor csak egy jól kidolgozott pozitív lehetséges énképre van szükségem. Akinek ugyanis van saját célja, akinek van ötlete, hogy mikor mondhatja majd, hogy megvalósította önmagát, szerintem megállíthatatlan. Belepiszkálhatnak ugyan az életbe Pygmalion-effektusok, méltatlanul elnyert díjak, de ezek mellékesek a szabad akarathoz viszonyítva.

Ebből a nézőpontból, tökéletesen fölösleges vizsgálgatni azt a hipotézist, hogy az évfolyamtársaimnak juthatott-e több a jóból, mint nekem. Ez ugyanis egy nem szabad ember témája, hanem olyasvalakié, aki már eleve magyarázza a bizonyítványát, hogy tanár úr, én készültem, de hát annyi hátrányból indultam... Hát, így tényleg nem fog menni.