Ez a március sűrű hónap: van nőnap és forradalmi évforduló is, én meg örülök, ha havonta egy cikket meg tudok írni. Mi lenne, ha összekötnénk a két témát? Ha a feminizmus és a nacionalizmus egy lapra kerülne? Nos, sajnos egy Puzsér-cikkben ez már elindult, úgyhogy ez nem igazán eredeti ötlet, de egy-két szavam nekem is lenne a témához.
Következzen hát az a hasonlat, amivel időnként megpróbálom lehűteni a kedélyeket, amikor korunk nemi forradalmai kerülnek képbe!
Amikor olvastam Puzsér Róbert genderrel kapcsolatos cikkét az interneten, felemás érzésem támadt. Az elmélkedés apropója az ELTE új gender studies központja volt, illetve az ehhez kapcsolódó reakciók (pl. ez). A szerző egy - számomra - szellemes gondolatsoron keresztül mutatja be, hogy mivé torzultak a nyugati társadalmakat oly nagy mértékben meghatározó francia forradalom szavai. Meglátása szerint a háromból kettő már diktatúrát szült, és paradox módon épp erre készül a "szabadság" is, amelynek páncélosékei a politikai korrektség, liberalizmus, feminizmus és genderizmus.
Illetve a feminizmushoz hozzáteszi, hogy csak a mára már radikalizálódott változatra gondol. Azt hiszem értem, mire céloz, hiszen én is láttam már olyan feministát, akitől pont a lányokban fagyott meg a vér leginkább. De róla azért érdemes tudni, hogy ő egy szélsőség, nem pedig az átlag...
Soha ne told fullba' a kretént
Elhiszem, hogy Puzsér az indulatos vitákon és a kommentszekciókon keresztül látva a világot már érzi a négy lovas közeledtét. De szerintem ez egy szűrt valóság: én többségében inkább olyan emberekkel találkozom, akik nem is igazán értik, hogy miért van mondjuk "női karriernap" valahol. A többségnek definíciós problémái vannak ezzel az egész nemi identitás témával, és ugyanúgy lehet riogatni őket a szakállas nőkkel, mint a terrorista áradattal (mindkettőből van, csak nem sok).
Időnként nekem is felteszik a kérdést, hogy mi a véleményem a feminizmusról, gondolom, azt hiszik, hogy értek hozzá. Hát, annyira nem, de szerencsére van egy barátom, aki segítségével el tudom magyarázni, hogy látom ezt a kérdést. Ő a normális eloszlás.
Szerintem feministának lenni olyan, mint nacionalistának lenni.
Abban látom a hasonlóságot, hogy elméletem szerint ez is olyan változó, mint a többi, amit sok más változó (életkor, kognitív stílus, identitásstílus, környezeti hatások, stb.) befolyásol: normális eloszlású.
A normális eloszlásról azt érdemes tudni, hogy a populáció kb. 68%-a az átlag körül helyezkedik el. Egy szórásnyi eltérésnél mondjuk azt, hogy ez már lényegi különbség, így - mint az ábrán látható - a populációból igazából csak kb. 27% gondolkozik másképpen, mint az átlag. Leszámítva a szélsőségeket, amik bő 2%-ot kapnak mindkét oldalon.
Ez alapján én az alábbi típusokról szoktam mesélni:
Van az a pasas, aki szélsőségesen nem hisz. (elterjedtség: 2,1%)
Ha a nacionalizmusról van szó, akkor ő az, aki már rég eltörölte volna a határokat, a nemzeti jelképeket, a büszkeséget, identitást, szóval mindent, amivel a zord erkölcs szétszakíthatja a világot. Ő az, aki ideológiából nem tanulja meg a Himnuszt.
Ha a feminizmusról van szó, akkor ő az...az a lengyel fickó, aki az EP-ben magyarázta, hogy a nők kisebbek, butábbak és gyengébbek, mint a férfiak, miért is lehetne nekik ugyanakkora fizetésük...? (ez emlékeztet a South Park chimpokomonos részére)
A következő ember nem utasítja el a kérdéses eszméket olyan indulatosan, de az átlagnál kevésbé hisz bennük. (elterjedtség: 13,6%)
Ha nacionalizmusról beszélünk, akkor ő az, aki elsőre megpattan az országból, amint valami jó lehetőség adódik külföldön, és nem sok honvágyról tudna beszámolni, ha egyszer elérnénk skype-on. Neki a nemzeti ünnepek akkor is unalmasak, amikor nem a magyartanár szervezi őket, nem hatja meg, ha valami magyar termék, magyar siker, stb. Ő például nem azért telepítené le a migránsokat, mert fél, hogy különben rasszistának nevezik, hanem tényleg könnyen kijönne velük, és teljesen hidegen hagyja, hogy mi lesz a kulturális, etnikai, stb. homogenitásunkkal.
Ha feminizmusról beszélünk, akkor ő a konzervatív úriember, aki cukinak tartja a női önmegvalósítást, de azért reméli, hogy a hölgyek hamar kinövik azt, mint a fiúk a legózást, és helyettük az igazi női princípiumok felé fordulnak. Ezt szóvá is teszi, kedveskedő, de igazából fölényes stílusban.
A következő típusnak nincsen stabil identitása ezekben a kérdésekben, nem is tartja magát "ideológiailag képzettnek", és nem is akar ezen változtatni. Konkrét kérdésekben van álláspontja, de rendszerszinten nem bocsátkozna bele vitákba. (elterjedtség: 68,2%)
Azt hiszem, nekik azért nehéz identitást formálni az adott kérdésekben, mert a definíciók természete, hogy általában jól megragadhatók, így kissé szélsőségesek is. Ők pedig nem akarnak megmondóemberek lenni, és nem akarnak mások életébe, a rendszer működésébe sem beleszólni. Ennek a típusnak szoktam leggyakrabban elmondani ezt a normális eloszlású nacionalizmus és feminizmus hasonlatot. Azt hiszem annak örülnek, hogy átlagosak, de annak nem, hogy ezzel együtt jár némi bizonytalanság és félretájékozottság is.
Szóval, ha nacionalizmusról beszélünk, az akkor is lehet, amikor Erasmuson büszkén meséljük, hogy hány Nobel-díjasunk van, meg miket szoktunk enni, mit adtunk a világnak. Az is a nacionalizmus egy fokozata, amikor átszellemülten bömböljük, hogy "ez az éjjel soha nem érhet véget", mert a válogatott jól szerepelt az EB-n. Az is a nacionalizmus, ha jobban el lehet nekünk adni egy terméket, ha rá van írva, hogy magyar.
Mint ahogy az is a feminizmus egy foka, ha abban reménykedünk, hogy okos és tehetséges kislányunk sikeres lesz az életben, lesz majd lehetősége kamatoztatni a képességeit, versenybe szállni a többi tehetséges emberrel, még a férfiakkal is, és győzhet is ebben a versenyben. Nem csak erkölcsileg. Ha férjhez megy, nem lesz ebből a tehetséges és életrevaló emberből házicseléd, és ha a férje mégis megpróbálja ezt, akkor lesz, aki kiáll majd gyermekünk mellett. Nem lesznek többségben olyan főnökei és kollégái, akik megalázzák, nem szórakoznak a fizetésével, de mindig lesz valaki, aki komolyan veszi. Reménykedünk, hogy hasznosan és jól élhet, mármint úgy, ahogy szerinte is hasznos és jó. Azt hinnénk, hogy simán csak jó apák vagyunk, akik szeretik a lányukat, de ha belátjuk, hogy ezeket a témákat bizonyos társadalmi struktúrák is befolyásolják, akkor már el is indultunk a feminizmus útján.
A következő egy szórásnyi lépés után újból egy olyan típust találunk, akinek határozottabb elképzelései vannak. Ő hisz a kérdéses eszmékben, és ki is áll mellettük. (elterjedtség: 13,6%)
Nacionalizmus szempontjából ő elköteleződött a nemzeti értékek mellett, akár konzervatív, akár progresszív értelemben. Fontos neki az ország sorsa, nem csak mert a magyartanár mondta, hanem mert valódi érzelmi köteléket érez az itteni miliő, történelem, kultúra iránt. Ha úgy adódna, beállna katonának, és halna hősi halált a hazáért. Ismeri a hazai törekvéseket, és támogatja is őket, és erre buzdít mindenkit, aki hajlandó végighallgatni.
Ha feminizmusról van szó, akkor emberünk jártas a kapcsolódó kutatásokban, elvekben, és sok erőfeszítést is tesz azért, hogy ezeket mások is megismerjék. Kampányol amellett, hogy legyenek női politikusok, legyen ehhez is egy kvóta, előadást tart arról, hogy a férfiaknak is változtatniuk kell a fejükben lévő családmodellen, bátorítja a nőket, hogy nem kell megfelelniük a nőkkel kapcsolatos sztereotip elképzeléseknek, legyen ez a szőrös láb, a gyerek iránti vágy, beszédtémák, testépítés, stb. kérdése.
Egy szórás múlva újra találkozunk azzal a típussal, akit megintcsak nem tudunk őszintén üdvözölni a társadalomban. Szerencsére csak 2,1% az elterjedtsége, viszont olyan hangos és agresszív, hogy úgy tűnik, hogy bármikor a saját képére formálhatja a világot.
Nemzeti érzet szempontjából ő a skinhead, soviniszta - akit nem kell bemutatni.
Feminizmus szempontjából ez a típus az, akit feminácinak nevezünk. Amire fel szoktam hívni a figyelmet, az az, hogy ebből a szóösszetételből valójában a náci az erősebb. Ez az ember vadászik a többi emberre, játszmázik velük, triumfálja és elbizonytalanítja, megszégyeníti, kiközösíti, felhergeli őket. Ezekhez a konfliktusokhoz a feminizmust használja fel, mint ahogy a skinhead is a nacionalizmust használja, hogy megrugdoshasson embereket. Ahogy a skinheadről sem gondoljuk azt, hogy ő kiáll a nemzeti értékek mellett, a femináciról sem érdemes úgy vélekedni, hogy az egyenjogúságért küzd.
Klaszteres mintavétel
Puzsér cikke szerintem erre az utolsó 2,1%-ra koncentrál. Nem tudom, hogy ennek mintavételi hiba, kognitív torzítás vagy hatásvadászat van-e a hátterében, de mindegy is.
Szóval akkor nem osztom az ELTE gender studies kezdeményezésével kapcsolatos aggodalmait sem?
Hát...ööö....
Szóval az úgy volt, hogy ma azon gondolkodtam, hogy nőnap alkalmából levadászható lennék-e. Rájöttem, hogy egy jó femináci (illetve, gendernáci) simán meg tudná ezt oldani. Ha boldog nőnapot kívánok neki, akkor visszakérdez, hogy a biológiai nemére tettem-e megjegyzést, vagy a társadalmi nemére? Honnan veszem, hogy nőnek gondolja magát, csak azért, mert úgy néz ki? És miért nem kívánok boldog nőnapot a kétméteres, talpig szőrös Bélának? Csak azért, mert még nem volt pénze műtétre? Miért akarom őket beszorítani bármiféle kategóriába? Azt hiszem, jogom van megmondani, hogy ki mi lehet, csak mert fehér középosztálybeli férfi vagyok? Hallottam már a zaklatásról? Mi lenne, ha most jól feljelentene, akkor már nem lenne ekkora pofám, mi?
Igazából ma elég kevés esélyem volt arra, hogy egy ilyen nácival találkozhassak. 2,1% nem sok.
Azonban van ez a klaszteres mintavétel nevű módszer, ami azt takarja, hogy bizonyos jelenségek - ha kisebbségben is vannak - tömörülnek, így ezeket a jelenségeket egy konkrét csoportban könnyebb megtalálni. Például ha pszichopatákat akarok keresni, akkor a politikusok között érdemes kezdenem.
Hol keresnék femi- és gendernácikat? Hát egy gender studies szakon.
Ha valóban itt tömörülnének, akkor ez a szak tényleg elszakadna a valós, 68% által élhetőnek tartott világtól.
Mégis, egy náci képzettség nélkül is tud náci lenni. A képzettség talán még lehet egy esély arra, hogy csillapodjanak a forradalmi attitűdök, és megtörténjen az, amit a statisztikában "átlaghoz való regressziónak" neveznek.
A skinheadekkel néha sikerül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése