Büszkeség és balítélet

Szűkkörű megfigyeléseim szerint gyakorlatilag lehetetlen úgy járni pszichológushoz, hogy ne merülne fel a párkapcsolat témája. Nem mintha ez annyira meglepő lenne: az alapvető emberi szükségletek közül több is csak egy partner segítségével elégíthető ki konvencionális módon, és mivel ezek a szükségletek közvetlen befolyással vannak az egyén jóllétére (énképére, autonómia érzetére...), a szerelmi élet jó eséllyel szóba fog kerülni a konzultáció folyamán.

Van egy másik ilyen megkerülhetetlen téma, mégpedig a pályaválasztásé.

Igazából eddig is úgy gondoltam, hogy a pályaválasztás és a párválasztás szoros kapcsolatban vannak egymással, de hogy mekkora a hasonlóság, arra akkor jöttem rá, amikor egy kliensemmel megfejtettük a Büszkeség és balítélet című művet.

Párraérettség

Amikor azt mondom, hogy a párválasztás tulajdonképpen egyben pályaválasztás is, akkor Super Szivárvány-modelljére hivatkozok. Ennek a modellnek az a lényege, hogy van pár fontos életszerep, ami jó eséllyel meg fog jelenni az ember életében. Az életszerepek egyidejű kombinációja az életstílus: ez azt jelenti, hogy az életemben egyszerre több szerepnek kell megfeleljek, de nem azonos mértékben. Az életszerepek közül van domináns és van alárendelt szerep is, ahogy döntök, illetve ahogy hozza az élet. Személyes példán keresztül egyszer bemutattam a szerepek közötti dinamikát, csak akkor a szabadidő és a munka közöttit (2015/2016 évadzáró/nyitó).

Az ábrán látható, hogy itt Házastárs életszerepet nevez meg a szerző, de őszintén szólva nem hiszem, hogy a házasság előtti párkapcsolat szimpla szabadidős időtöltés lenne, így én ezt a szerepet "Párkapcsolatnak" szoktam emlegetni. Főleg, hogy láttam már házasságnál komolyabb párkapcsolatokat, és óvodai szerelemnél is komolytalanabb házasságokat.

Szerintem logikus, hogy ha az életszerepek hatással vannak egymásra, és a pályaválasztás alatt az életszerepek alakítását értjük, akkor a párválasztás gyakorlatilag pályaválasztás, révén ez az életszerep a pálya része. Ezzel együtt jár az is, hogy egy ilyen döntés kihat a többi életszerepre: ha sokat dolgozunk, kevesebb idő lesz a kapcsolatra, szabadidős tevékenységekre; ha sülve-főve együtt vagyunk, akkor a hobbikat is érdemes egyeztetni, illetve a Párkapcsolat életszerepet döntő módon befolyásolhatja az is, hogy szívünk választottja mekkora teret hagyott a Gyerek szerepnek az életstílusában, illetve tervezi-e a hazaárulás valamelyik formáját a közeljövőben (Polgár-szerep).

Összességében, ha a Párkapcsolat-szerepben változás van, akkor az életstílusban is változás van, és ha ezt az életstílust szeretnénk megszilárdítani, akkor már pályaválasztásról beszélünk.

A szerepek közötti arányokra, a szerepekhez kapcsolódó szokásokra, értékekre abban az értelemben nincsenek szabványok, hogy nincs olyan életstílus, párkapcsolat, ami mindenkinek jó lenne. A kultúránk azért tartalmaz pár tippet arra az esetre, ha nem akarjuk egyedül kitalálni, hogyan lehet jól élni. Ezeket a tippeket az identitásfejlődés során tekintjük át alaposabban.

Az identitásfejlődés folyamatát az Eshtarhoz készült harmadik cikkben foglaltam össze. Ott olvasható, hogy a párkapcsolathoz kötődően is ki kell dolgozni identitás-részt (mint ahogy nemzeti és politikai identitással is kell foglalkozzunk, hogy ne szoruljunk segítsére, ha el akarjuk dönteni, hazaárulók vagyunk-e). Ez a fejlődési folyamat ugyanúgy függ az identitástílustól, mint az identitás többi része - adott tehát a normatív (megkérdezem apámat), informatív (megkérdezek sok embert, utánaolvasok, mérlegelek) és elkerülő (nem érdekel az egész) identitástílus. Ez a három eltérő eredményekre vezet majd.

Egy másik elmélet (J. Marcia) négy identitás-állapotot nevez meg: adott az eredeti eriksoni diffúz identitás és sikeres identitásformálás, amihez hozzáad némi részletezést is. A szerző szerint attól függően, hogy az egyén milyen alapossággal nézte át a kultúrában rejlő életvezetési tippeket, az elért identitás lehet korai zárás is, ami azt jelenti, hogy a normatív stílusnak megfelelően az egyén kapott egy kész identitást, és különösebb kritika nélkül azonosult vele. A még el nem ért identitás pedig nem csak azoknál lehetséges, akiket nem is érdekel az öndefiníció kérdése, hanem azoknál is, akik épp keresik magukat, azaz a moratórium szakaszában vannak.

Az identitás párkapcsolatokra vonatkozó részét körülbelül így tudnám elképzelni a négy identitás-állapotban:

• Diffúz identitás: nem tudom, majd lesz valahogy
• Korai zárás: olyan párt választok, akit a szüleim is választanának nekem
• Moratórium: még nem jöttem rá, mi jó nekem, úgyhogy a kapcsolataim nem túl stabilak, váltogatom is őket
• Elért identitás: tudom, hogyan, milyen emberrel szeretnék kapcsolatban lenni, már csak meg kell találni vagy meg kell tartani

Ezt a két elméletet (pályafejlődés és identitásfejlődés) mindig együtt szoktam tárgyalni, mióta megírtam a szakdolgozatomat. Életem akkori főművében kulcsfontosságú fogalom volt a pályaérettség, ami azt jelenti, hogy az egyén képességekben, attitűdökben, érzelmi kérdésekben készen áll az aktuális fejlődési feladattal járó kihívásokra. Leginkább a pályaválasztást taglalják a fejlődési feladatok közül, de ettől függetlenül van néhány.

Szerintem a pályafejlődés elmélete gyakorlatiasabban ragadja meg a fejlődési feladatokat, azonban felkészülést az identitás-elmélet fogja meg jobban, így a pályaérettséget a kettő ötvözeteként értelmezem.

Ezen a gondolatmeneten végigszánkázva, a párkapcsolatokhoz is szükséges afféle pályaérettség. Rá is jöttem, hogy amikor négy éve írtam a nőnapi témákról, akkor gyakorlatilag a pályaérettség-fejlesztő foglalkozást meséltem el. Ezen a foglalkozáson megjelent normatív és elkerülő identitás-stílus is, én meg arra játszottam, hogy próbálkozzanak egy kicsit az informatívval. Hogy mennyi sikerem volt, az már más kérdés...

Büszkeség és balítélet

Be kell vallanom: én ezt a könyvet nem olvastam, és nem láttam a filmet. Igazából nem is tudom, hogy miért tudott beugrani, és még kevésbé egyértelmű, hogy miért hibáztam rá a problémára.

Tegyük fel, hogy valamiért felmerül a fejünkben az ötlet, hogy most már akár házasodni is lehetne! Ennek a következménye az lesz, hogy a párkapcsolatban kisebb jelentősége lesz már annak, hogy kinek van rockzenekara, motorja, stb., viszont érdekesebbé válik a kérdés, hogy legalább megpróbálnánk-e leélni a másikkal egy életet?

Oké, de ez utóbbit milyen szempontok szerint döntjük el?

A beszélgetésben, ahonnan a bejegyzés címe származik, az volt a kérdés: olyan párt válasszak magamnak, amilyet anyám és/vagy apám is választana nekem, vagy maradjak a saját preferenciáimnál?

No igen, mindenki rávágja, hogy az utóbbit, mert önállóság, önmegvalósítás, meg minden...

De mi van, ha van annyi önreflexióm, hogy belássam, a preferenciáimra (rockzenekar, motor, nagy mellek, perverzió, kinek mi...) nem igazán lehet egy házasságot alapozni? Valóban az a jó döntés, ha nekikezdek egy identitásfejlődési szakasznak, és átdolgozom a preferenciáimat, ahelyett, hogy hallgatnék olyan emberek szavára, akik ismernek, és képesek voltak összehozni egy olyan házasságot, amelyben elfogadható hibahatáron belül sikerült felnevelni legalább egy gyereket? Nem volna okosabb félrerakni ezt a kamaszos "én úgyis mindent jobban tudok és a felnőttek mind megfáradt lúzerek" büszkeséget, és hagyni, hogy a szüleim tanácsot adjanak nekem? Főleg, ha komolyan veszem a biológiai óra témát?

Azt hiszem, ezen a ponton könnyű megérteni, hogy a normatív identitásstílus miért tűnik működőképesnek. Rövidtávon ugyanis hasznosabbnak bizonyul: például ha tizennégy évesen elfogadom, hogy orvos leszek, akkor arra fogok készülni négy évet, míg a többi osztálytársam közhelyes könyvek mentén próbálja önmagát felfedezni. Kinek van több esélye a felvételin?

Ugyanígy, ha elfogadom, hogy a szüleim tudják, milyen párt érdemes választanom, akkor egy csomó félresikerült kapcsolat helyett megtalálom a Nagy Ő-t, míg a többiek pszichológushoz járnak a konstans párkapcsolati krízisek miatt. Kinek van több esélye a házasságra?

Csak kár, hogy a felvételi és a házasság nem csak az előző életszakasz befejezései, hanem a következő kezdetei is. Előbb-utóbb szembe fogok találkozni egy olyan helyzettel, amit szüleim nem láthattak előre, egész egyszerűen mert ők egy másik rendszerben szocializálódtak, ahol mondjuk nem volt szokás elválni, vagy a férfiak nem mentek GYES-re, stb... Pályafejlődés szempontjából írtam ilyesmit, amikor még az előző munkahelyemről rögtön az állásbörzére indítottam műszak után.

Na de akkor hol van az okosság? Csak nem lehet az a megoldás, hogy mindenkinek a véleményére hallgatunk, csak a szüleinkére nem, mert az már normatív identitásstílus lenne...!

Megpróbálom összefoglalni az elképzeléseimet a TA struktruális modelljén keresztül! Adott a három én-állapot, szerintem ezeket a leghatékonyabban a Lázadás című bejegyzésben mutattam be, bár ott inkább a funkcionális modellt használtam.

A most mellékelt képnél a Szülői én-állapotot érdemes nézni. Van egy nagy összefoglaló terület, amit Sz2-vel jelöl az ábra. Általában ez az Sz2 önmagában a Szülői-én állapot, legalábbis a legtöbb ábrán. Az Eshtarhoz írt 2. bejegyzésben írtam, hogy a Gyermekit archeopszichének nevezzük tudós-nyelven, a Felnőttet pedig neopszichének. Hát, a Szülői pedig az exteropsziché, ami azt jelenti, hogy ebben a részben helyezkednek el a másoktól eltanult dolgok, azonosulások. Ez már meg is magyarázza azt a sok kis személyiséget az Sz2-n belül (Gy3+F3+Sz3). Mindenkiről van valamilyen lenyomat, akitől tanultunk arról valamit, hogyan kell viselkedni, gondolkodni, érezni.

Értelemszerűen a legnagyobb lenyomat a szüleinktől van, révén ők neveltek minket. Az Sz2 működésére így nem kis befolyásuk van.

Ebből kiindulva, ha normatív identitásstílusod van, akkor az Sz2-ből hozol döntést, azaz a szüleidtől átvett elképzelések szerint választasz párt, pártot, pályát, és olyan dolgokat is, amik nem p-vel kezdődnek. 

Ha informatív identitásstílusod van, akkor F2-ből hozol döntéseket, de ez nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy minden rendelkezésre álló szempontot - így az Sz2-t is - figyelembe vegyél.

Azért okosabb Felnőttből dönteni, mert a Szülőiben nem feltétlenül tényeket, inkább előítéleteket szoktunk tárolni.

Szóval, nem olvastam és láttam a Büszkeség és balítéletet, de az alapján, amit hallottam róla, a hősök a identitásformálás, autonóm életvezetés útvesztőiben próbálnak boldogulni, különös tekintettel a párválasztásra vonatkozó aspektusokra. Legalábbis akivel beszélgettem, rokonnak érezte a cselekményt és ezeket a témákat.

Ebből kiindulva, a Büszkeség és balítélet tulajdonképpen egy pályaorientációs anyag, ami annyira lényeglátóan fogja meg a pályaérettség főbb kérdéseit, hogy még a mai napig aktuális, noha a nők számára már közel sem fonódik össze annyira a pályaválasztás és párválasztás feladata, mint akkor, amikor a mű készült.

Ettől függetlenül most sem tudom eldönteni, hogy örülnék-e, ha látnám valamelyik kurzus olvasmánylistáján...