Jöttem hazafelé, és azon gondolkodtam, vajon ma meg tudnék-e osztani olyan verset, amihez lehetne egy kis pszichológiát kötni. Sajnos, a múzsa cserbenhagyott, így elkönyveltem, hogy a mai bejegyzés ihlet hiányában elmarad.
Aztán egy rövid, szerintem követhető asszociációs hullámot meglovagolva eljutottam addig a kérdéskörig, hogy minek foglalkozunk egyáltalán irodalommal, hogyan segít ez megoldani a kommunikációs problémákat, és mikor hatékonyabb eszköz a thrash metal ugyanezekre a problémákra.
Ecce homo
"What we've got here is failure to communicate.
Some men you just can't reach...So, you get what we had here last week, which is the way he wants it!Well, he gets it!N' I don't like it any more than you men."
Strother Martin ("Cool Hand Luke") idézi Guns n' Roses: Civil war
Sajnos képtelen vagyok már felidézni, hol fejtettem ki, hogy miért gondolom bölcsésztudományokat egyáltalán tudománynak, és nem műveltségnek. Elméletileg az Eshtarnál kellett előjöjjön a téma, azt fejtegetve, hogy a bölcsészet ugyanúgy élőlényeket vizsgál, mint a biológia, csak ezek az lények kicsit elvontabbak, és mémeknek nevezik őket. Ez alapján a humán tantárgyak azt tanítják meg nekünk, hogy milyen kis izék élnek az elménkben, hogyan működnek, és segítenek nemesíteni őket.
Biztos van valami szakirodalom, hogy a versek hogyan működnek, és hogyan segítik a személyiségfejlődést, sajnos én nem ismerem, úgyhogy csak a saját élményeimet tudom megosztani.
Bennem az egyik legfontosabb emberi készséget, az azonosulást fejlesztették. Ez az a képesség, amivel bele tudod magad élni egy másik ember helyzetébe, képes vagy modellezni a gondolatait, érzéseit, megérteni a motivációit.
Én intuitíve tanultam meg verset elemezni: egyszerűen bele tudtam élni magam a szövegbe, és rá tudtam jönni, hogy melyik asszociációk helytállóak, azaz "mire gondolt a költő".
Amikor megtanultam ezt (pszicho)logikusan levezetni, akkor kezdődött igazából a pszichológusi pályám, azt hiszem.
E tanulási folyamaton keresztül komplexebbé vált az én-koncepcióm (minden embernek van egy válasza arra, hogy mi a fene az, hogy "én"). Egyes személyiségelméletek alapján az én voltaképpen kognitív sémák (ezekről írtam az Eshtar 1-ben, erre még emlékszem) hálózata. Minél komplexebb ez a hálózat, annál több kapcsolódási pont lesz rajta.
Ennek köszönhetően könnyebben éljük bele magunkat új, elsőre idegennek, bonyolultnak ható versekbe, és ennek mintájára, könnyebben tudunk azonosulni elsőre idegennek, bonyolultnak ható emberekkel.
Saját magunkkal is, például.
Hadd vezessem le egy egyszerű példán, hogy mikor tud ez hasznos lenni.
Van ez az Erőszakmentes Kommunikáció nevű irányvonal, ami olyan kommunikációs attitűdöt kínál, amelyek konfliktus esetén segítenek megőrizni a kapcsolatot, amennyiben van ilyen igényünk.
Maguk a mondatok, amelyeket példaként fel szoktak hozni, szerintem elég életszerűtlenek, de a modell, ami mögöttük van, már több kliensemnek is bevált, igaz, hogy nem elsőre.
Ez alapján, ha összeveszel valakivel, akkor a megbeszélés során négy szintet kell érintened:
- Tények. Tények azok, amiket érzékszervekkel lehet érzékelni, így viszonylag könnyű megegyezni a létezésükben.
- Érzelmek. Hogyan érzem magam a tények hatására?
- Szükségletek. Ha rosszul érzem magam, annak az az oka, hogy valamelyik szükségletem frusztrálódik.
- Kérés. Egy korrekt, világos, teljesíthető kérés a másik felé. Hozzátenném, a kölcsönösség elve alapján ő is kérhet valamit, és így létrejön a szerződés, amiről korábban beszéltem (Búcsú a fegyverektől).
Nem túl bonyolult, ugye? Tippeljetek, hány ember tudta belehelyezni a konfliktusát ebbe a rendszerbe elsőre!
A tények és a vélelmek nem ugyanazt jelentik. Ha azt mondod, hogy "amikor megalázol", nem tényt mondasz, mert az nem tény, hogy téged megaláztak, az tény, hogy te úgy érezted.
Az érzelmeknél már igencsak lehet érezni, hogy ki mennyit olvasott. A "jól" és "szarul" nem érzelmek, hanem az érzelmek hedonikus jellemzői. Minden érzelemnek van egy neve - hogy meg tudd nevezni a tiédet, abban segít az irodalom.
A szükséglet még nehezebb, mert időnként nem is tudjuk, hogy mire volna szükségünk, mármint érzelmileg. Ehhez ugyanis magunkat is ismerni kell, ami egy bizonyos szint után már képzést igényel. Nem mondanám, hogy pont az irodalom óra a legjobb képzés (már csak azért sem mondom, mert én nem abból élek), de kezdésnek jó.
Kampány
Amikor fel akartam vezetni, hogy az általam megfigyelhető vitakultúra nagy része arra épül, hogy még jobban meggyőzzük azokat, akik már amúgy is hisznek nekünk, akkor az éppen aktuális politikai forrongást akartam például hozni. Ezért választottam a háborús retorikával kapcsolatos levezetést (ld. lent) és az idézett Guns n' Roses számot (ld. fent).
Aztán rájöttem, hogy tényleg, a hétköznapokban is azt szoktam tapasztalni, hogy a párbeszéd nem ellentétes csoportok, hanem hasonló csoportok között zajlik, esetleg ugyanazon a csoporton belül erősíti a homogenitást.
Például egy barátom mostanában indított egy beszélgetést a megfelelő csoportvezetői viselkedésről. Első ránézésre helyeseltem, hogy milyen jól összeszedte a dolgokat, aztán átmentem ellenzékbe, és rájöttem, hogy a levele nem tudna meggyőzni. Nem érvek vannak benne, hanem emlékeztetők, olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyek tekintetében elvileg konszenzus van köztünk. A levél tulajdonképpen meggyőzte a meggyőzötteket.
A kedvenc történetem mégis az, amikor az előző munkahelyemre eljött egy meghívott előadó, hogy megismertesse velünk a fent bemutatott erőszakmentes kommunikációt. Érdemes tudni, hogy az EMK akkor működik, ha mindkét fél érdekelt a kapcsolat megtartásában. Játékelméleti megközelítéssel, szükséges hozzá némi kooperatív stratégia (ld. Holnapután c. bejegyzés). A tanár-diák viszonyokra ott nem feltétlen volt ez jellemző, inkább a versengő, azaz győztes-vesztes felállás a tipikus. A hallgatóság ennek mentén is tette fel a kérdéseket a módszer használhatóságával kapcsolatban. Bevallom, éreztem egy kis szadista örömöt, amikor láttam, hogy az előadó milyen nehezen küzd meg ezzel a helyzettel. A jelek szerint ő olyan közönségekhez szokott hozzá, akik már eleve hisznek a módszerben, és újdonság volt neki, hogy tényleg meggyőzzön embereket (becsületére váljon, hogy nem adta fel).
Így utólag, azt hiszem a tanárok valamiféle projektív elégtételt vettek szegény nőn, hadd nézzen szembe azzal a kritikus ellenállással, amivel nekik kell minden nap!
Egy kicsit ilyennek érzem egyébként a saját szakmámat is, legalábbis azóta, hogy már szerintem is azt csinálom, ami a szakmám. Mi ugyanis nagyban építünk az önkéntességre. Ebben van egy kis csalás: az, hogy hozzánk segítségért fordulnak az emberek, arra utal, hogy egyes mémek már eleve megvannak bennük (ld. Minek jársz pszichológushoz c. bejegyzés), nekünk csak segíteni kell rendezni őket. Amikor azokkal dolgoztam, akiknél csak a józan paraszti észre lehetett apellálni, lényegesen komolyabb kihívásoknak kellett megfelelni, például be kellett bizonyítanom a létjogosultságomat, anélkül, hogy kijöjjek a sodromból.
mRNS
"You just stood there screaming
Fearing no one was listening to youThey say the empty can rattles the mostThe sound of your own voice must soothe youHearing only what you want to hearAnd knowing only what you've heard"
Na de hogy kapcsolódnak ehhez a versek?
A bölcsésztudományok melletti érveimmel arra próbáltam utalni, hogy a versek tulajdonképpen a mémeknek segítenek a szaporodásban. Tele vannak gondolattal, kérdésekkel, válaszokkal, amelyek segítenek megérteni a szükségleteinket és érzéseinket, így építik az "én" nevű séma-hálózatot, személyes és konceptuális értelemben is.
Lehetne-e versekkel meggyőzni valakit? Talán.
Nekem nem egyértelmű, hogy jobb eszközök lennének, mint az érvek.
Az azonosuláshoz is kell valamilyen kapcsolódási pont. A háborús retorikára rátérve, nem hiszem, hogy a békéről és együttműködésről szóló dalok, versek, képek, történetek fognak hatni valakire, aki a versengésben hisz. Abban segít, hogy a kooperatívok még kooperatívabbak legyenek, esetleg. Békeidőben úgy tűnik, hogy ez a meggyőzési folyamat hatékony is, mert van valamilyen hatás: egyre jobban egyetértünk, azaz egy változó nőtt, bár igaz, hogy ez nem a létszámot méri.
Mire gondolok gyakorlatban? Tegyük fel, hogy felháborít a kormány egy intézkedése. Keresel egy olyan sajtóterméket, ami elmagyarázza, hogy jogosan vagy felháborodva. Másokat is meg akarsz győzni, hogy a felháborodás jogos, ezért megosztod a cikket. Azok, akik szintén fel vannak háborodva, helyeselnek. Akik nem, azok nem foglalkoznak veled, vagy letiltanak. Te azért tovább posztolod a véleményed, amire érkeznek reakciók, de ugyanazoktól az emberektől. Te a reakciók miatt azt hiszed, hogy hatást értél el, de valójában csak fokoztad a hangulatot: azok, akik egyetértettek veled, a cikked megosztása előtt is egyetértettek, akik pedig nem, azok nem olvasnak el. A hangulat erősebb lett, a létszám nem - nem győztél meg senkit. A mémek nem hódítottak meg újabb életteret.
Az ilyen megmerevedett frontokra van a pszichológiának egy megoldása: a paradox instrukció. Ennek a lényege, hogy a szakember konkrétan előírja azt a tünetet, ami miatt a kliens jött. Az ellenállás így nem a javulás, hanem a tünet ellen hat majd, így ilyen fordított módon jutunk el a célig.
Ebből kiindulva, most már jobban el tudom magyarázni, miért lett a kedvenc háborúellenes "versem" a Metallica Fight fire with fire című nótája. Hogy közös nyelvet beszéljünk, berakom ide:
Ugye ti is békés hangulatban vagytok már?
A "kedvenc háborúellenes vers" tisztséget úgy kapta, hogy kamaszkoromban rájöttem, a dühömet valahogy nem tudja csillapítani Bob Marley. Őt ilyen békésen füvezgető emberek hallgatták - de hát nekik miféle haragjukat kellene csillapítani?
Szóval, empirikus úton kiderítettem, hogy ilyen dalokhoz tudok kapcsolódni olyan hangulatban, ami alkalmas egy háború kirobbantásához.
Azonban ez a mű nem egyértelműen bátorítja az agresszív konfliktuskezelést. A feszültség szövegben és a zenében is eszkalálódik, egészen a végpontig, ami konkrétan egy nukleáris infernó.
Amire a költő gondolt, tulajdonképpen ez: dühöngj csak, állj bosszút, próbálj mindig felül kerekedni, majd az ellenséged is ezt csinálja, és jól elpusztítjátok egymást.
Pszichés szempontból az az üzenet, hogy ha arra az attitűdre állsz be, hogy a világ nyertesekből és vesztesekből áll, akkor vagy a kapcsolataid teszed tönkre, vagy az egészséged, de a katarzis biztos az lesz, hogy valamit elsöpör a versengés (az agresszió, harc evolúciós értelemben versengés).
Ha a Metallica erre az áprilisra írta volna ezt a számot, valami olyasmi lenne az üzenet: mutassátok meg, ki az úr a háznál, ne csicskuljatok holmi egyezkedéssel, hazudtoljatok meg mindent, sározzátok be az ellenséget, balhézzatok ahol csak lehet, játsszátok az áldozatot. Mit számít a méltóság?! A másik ugyanezt fogja tenni. Ha nem lesz már kire szavazni, akkor akár rátok is szavazhatnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése