Some kind of monster

Mostanában járok angolra a kollégákkal, ahol átvettünk olyan komplikáltabb helyzeteket is, mint a kegyes hazugságok, moralitás, stb. Az egyik vitatéma az volt, hogy helyes-e azt mondani csintalan gyermekünknek, hogy ha nem viselkedik rendesen, elviszik a szörnyek?

Hát, dobj be egy ilyen kérdést pszichológusok közé!

Most, hogy az üzenőfalamon folyamatosan jelen van a hír, hogy keresztény körökben verési útmutatót adnak ki a gyerekekhez, gondoltam, pár sorban leírom, mivel járultam hozzá ahhoz a beszélgetéshez. Mivel az angoltudásom javarészt filmekre épül, azért hozzácsapok az ott elhangzott teátrális felszólaláshoz egy kis szakmai érvet is, nehogy már olyan embernek tűnjek, aki csak úgy bizonyíték nélkül elhisz és továbbad mindent...!

All within my hands

"I'll fall if I let go

Control is love, love is control"

Metallica: All within my hands

A csoportunk összes tagja úgy vélte, hogy helytelen a szörnyekkel riasztgatni a gyereket.

A többség rámutatott arra, hogy irreális, kontrollálhatatlan dolgokat behozni a realitásba (merthogy a gyerek valójában elhiszi ám, hogy a felnőtt kompetens, és amire azt mondja, hogy létezik, az létezik, és kész) esetleg okoz némi szorongást, aminek kikezelése drágább, mint mondjuk újra felmosni a padlót.

Na jó, ezt a financiális érvet én teszem hozzá, a kollégák inkább a lelki egészség oldaláról közelítettek.

Az én meglátásom nem vitatta ezt, inkább kiegészítette: szörnyekkel ijesztgetni szimpla gyávaság. Semmivel sem magasabb színvonal, mint amikor a gyerek a nyuszira fogja az engedélyezettnél eggyel több kakaó megivását.

Akkor csinálsz ilyet, amikor félsz az autoritástól, így félsz attól is, hogy a gyerek majd téged tekint szörnynek. Inkább kiszervezed a dolgot a fantáziájának, hogy megmaradhass annak a modern szülőnek, amilyet összefantáziáltál, esetleg lehess továbbra is hétvégi apuka, aki azzal szúr oda a volt feleségének, hogy a gyerekek jobban szeretnek nála lenni, mert ott nem kell rendet tartani.

Az oké, hogy a gyerek nem képes különbséget tenni a nevelési elvek között, és óbégat, ha valami nem az öröm-elvnek megfelelően alakul. Ezért nem kap választójogot (oké, ez messzire visz...). De az nem oké, hogy te lefekszel ennek az öröm-elvnek, mert félsz, hogy traumát okozol. Valószínűleg azért félsz tőle, mert nem tudod, mi az a trauma. 

Nos, igen a hatalommal való visszaélés tényleg okozhat sérüléseket. Ahogy fogalmaztam, amikor erőszakot alkalmazol, akkor könnyen lehet, hogy az adott helyzetben nem egy Szülő és egy Gyermek van, hanem két Gyermek, csak az egyik erősebb. Megfigyelésem szerint az emberek érzelmileg nem tudják magukat úgy leválasztani az erőszakról, mint Eichmann az endlösungról, azaz ha valaki ordít és üt, az nem fegyelmezés, hanem a fegyelem hiánya. Mármint a szülői oldalról. Az embernek van egy olyan hajlama, hogy ha tehetetlennek érzi magát, akkor azzal az én-állapottal válaszoljon a helyzetre, amit pontosan ilyen helyzetekre fejlesztett ki: a Lázadó Gyermekivel. A Gyermeki én-állapot ezen része abban segít, hogy egy kellemetlen helyzetet megváltoztassunk - ha érveink nincsenek, akkor hisztivel.

Arra sajnos kevésbé alkalmas, hogy megmutassa a gyereknek, hogy mindig van egy Stark Deresben.

És meg kell mutatni?

Ahogy az diszkóból hazafelé szoktuk hallani: meg hát! 

Itt ez a sématerápia nevű találmány, amelynek az a lényege, hogy van öt alapvető emberi szükséglet, amelyek szociális jellegűek. Ezek a szükségletek a növekedés során súrlódnak a környezettel, amelynek időnként az a következménye, hogy az egyén ún. maladaptív sémákon keresztül kezdi el szemlélni a világot, azaz azt tanulja meg, hogy nem szerethető, nem képes az önállóságra, nem engedheti el magát, vagy - esetünkben - nincsenek reális határok. Gondolom már rájöttetek, hogy ezek a sémák az öt szükségletnek megfelelően öt sématartományba rendeződnek. Ezek közül az egyik a Károsodott határok nevet kapta, ami gyakorlatban azt jelenti, hogy az egyén a nevelés során nem kapott elég emlékeztetőt a szabályokból, így felnőttkorára nem is érti, minek kéne ezeket neki betartani. Nem hinném, hogy bárki egy ilyen gyereket akarna a világra hagyni.

Érezhetően van itt a szövegben egy kognitív torzítás (amit dichotóm gondolkodásnak hívnak): az erőszakosság van szembeállítva a szigor teljes hiányával. Egyik oldalról ezek tényleg egy tengely ellentétes végpontjai. Azonban ha egy behozunk egy másik tengelyt, a hatékonyságot, akkor sejthetjük, hogy már megint egy Gauss-görbét kapunk, mint a feminácikról szóló cikkben, azaz a végpontok ugyanabba a "gyenge" nevű kategóriába sorolhatók.

A gyerek mindkét esetben érzi, hogy nem te vagy a főnök: magadon sem tudsz uralkodni.

Shoot me again

"All the shots I take

I spit back at you

All the shit you fake

Comes back to haunt you"

Metallica: Shoot me again

Éppen most olvasok egy sci-fit, a Csillagközi inváziót. A filmet még nem láttam, de kíváncsi vagyok, hogy tudtak ebből akciófilmet forgatni, mert eddig a könyv tömör társadalomelmélet. Mivel a hadseregben játszódik, a rendfenntartás etikai kódexe hogy úgy mondjam, nem felel meg a modern nevelési elveknek.

Van benne egy jelenet, ami arról szól, hogy az újonc megüti a kiképzőjét, amiért persze elég durván megbüntetik, de később, négyszemközt az őrmestert teremtik le úgy igazán. A hadsereg filozófiája szerint ugyanis evidens, hogy egy újonc előbb-utóbb eljut a Lázadó Gyermeki én-állapotig. Mindenkiben van egy hisztis kölyök, aki önző, agresszív, gonosz. Ezt a sereg természetesnek is veszi, Az őrmester dolga, hogy ezt a bent lévő állati ösztönt kordában tartsa, amíg az újonc önszabályzási képessége nem elég erős ahhoz, hogy ezt önállóan is megtegye. Az ő dolga megteremteni azt a külső szabály struktúrát, amit az újonc a kiképzés során magába épít.

Ehhez megvannak a maga eszközei, melyet talán kontrollált erőszakként lehetne a legjobban körülírni.

Szeretem az ilyen könyveket, mert őszintén szólva hitelesebben leírják azokat az élményeket, amiket tanárként éltem meg. Hogy úgy mondjam, a saját bőrömön nem azt tapasztaltam, hogy a szabadság szül rendet szép, komoly fiainknak. 

Szerencsére van olyan tapasztalatom is, amelyek arra sarkallnak, hogy ezeket a könyveket ne mintának, hanem elgondolkodtató példának használjam.

Mielőtt bemutatnám ezeket a példákat, szóba hoznám a mostanában olvasható keresztény fenyítési javaslatokat. Ha jól értelmezem, az idézett szöveg hátterében az a gondolat áll, hogy a fizikai erőszak jól uralható, és nem csak Lázadó Gyermekiből vagy negatív Kontrolláló Szülőiből kivitelezhető. Néhány gyakorlattal is szolgál ehhez.

A cikk szerzője nyilvánvalóan nem osztja ezt a véleményt, és mit ne mondjak, az én megérzéseim sem ezt súgják, ahogy olvasom. De ettől még nem merném elvetni az alaphipotézist: elég sok ember mesélt már arról, hogy kapott egy-két fülest gyerekkorában, és így utólag még hálás is érte.

Ez alapján a kis szörny, a negatív Lázadó Gyermeki megzabolázható a szülőben, és így a gyerekben is. Ahogy a Csillagközi invázióban, a gyerek még később hálás is, amiért legyőzték a benne a szörnyet, amikor ő még erre nem volt képes. Sőt, én a mai napig hálás vagyok, ha valaki közbelép, amikor épp hülyét csinálok magamból mérgemben (igaz, olyankor nem pofonnal jönnek, de szigor, az van).

DE. Révén hogy szakmai és szabadidős keretek között is oktatással foglalkozom, volt alkalmam látni már jó "őrmestert" és rossz "őrmestert" is.

A rossz őrmester nagyjából a stanfordi börtönkísérlet megismétlése volt, amiben ugye a kísérletben résztvevők fele börtönőr lett, és rövid úton bedurvult. Úgymond portás (ld. Hitelminősítés c. bejegyzés) lett belőle, mert jogot kapott hozzá.

A jó őrmesterek, akiket ismerek, szerintem kapnak majd tőlem egy külön bejegyzést, már úgyis kitaláltam vagy két éve. Bennük az volt a közös, hogy szinte soha nem hallottam, hogy felemelték volna a hangjukat, mégis mindig világos volt, hogy "ki a Stark Deresben". 

Nekem ez utóbbiak elég fontos példák. Ahogy egy korábbi, sorskönyv-jellegű bejegyzésben írtam, nekem is van ám dolgom az autoritással (Gravitáció). A fent olvasható kötözködés önmagamnak is szól, hiszen jól emlékszem, milyen nehéz volt adekvát mértékben alkalmazni a szigort.

Azért jók az ilyen személyes példák, mert segítenek józanul értelmezni az olyan elképzeléseket, amiket a Csillagközi invázióban meg ebben az idézett nevelési tanácsadásban is lehet olvasni. 

Ezek a könyvek a bennünk élő Vérebet (ő Sandor Cleagen a Trónok harcából, a lélekállatom) szólítják meg, aki félig kiégett, félig kijózanodott, és sejti, hogy azokkal a trendekkel, amelyeket a társadalom kínál, nem igazán tud mindenki normális gyereket felnevelni.

Segítenek felidézni pár dolgot. Például a hadsereg filozófiája szép a bennünk betörendő szörnyetegről, de a háborús bűnök nem arra utalnak, hogy ezt az állatot tényleg sikerült betörni, és akkor is tudjuk tartani a gyeplőjét, amikor az őrmester elengedte.

Ami meg ezt a hivatkozott szöveget illeti: ő próbálja normák közé helyezni az erőszakot, csak hát a mai normákkal ez nem sikerülhet (a cikk írója hangsúlyozza, hogy a gyerekbántalmazás bűncselekmény, azaz  szöveg nem csak normát, hanem törvényt is szeg). Így az adott nevelési elvek csak izolált körülmények között oldhatók meg egészségesen, de hát labor-körülmények között minden nevelési elv jól teljesít...

Volt már egy-két kliensem, akit ilyen elvek szerint neveltek, de nem tudom leírni az okozott kárt anélkül, hogy ne menjek bele mélyen.

Hát, kedves szülők, ne... Egyszerűen csak...ne!