Banánhéj #4: Néma Gyermek

Ez a bejegyzés arról típusról szól, aki szinte mindig minden esetben mások érdekeit helyezi a sajátjai elé, de igazából ő se nagyon tudja eldönteni, hogy van-e ezzel problémája. Van egy - szerintem - érdekes felismerésem arról, hogyan viselkednek ők pszichés munka közben. Milyenné akarnak válni? Min akarnak változtatni? Min nem akarnak változtatni? És hogyan terelheti ez a kapcsolatot - és itt már nem csak konzultációs kapcsolatról beszélek - vakvágányra?

Az előző rész tartalmából

Ezt a Banánhéj sorozatot még 2014-ben írtam, elsősorban azok az élmények formálták, amiket iskolapszichológusként szereztem. Volt benne szó arról a helyzetről, amikor azt várják, hogy hozd a megfejtéseket az adott élethelyzetre (Okoska), vagy amikor a párbeszéd inkább a kapcsolatról szól, mint egy problémáról, és téged ez idegesít (Fecsegő); és meséltem arról a speciális helyzetről, amikor valaki lelkileg szétesik, és csak valamilyen kapcsolatorientált beszélgetéssel lehet bent tartani a társas valóságban (Bombaszakértő).

2014 óta azért fejlődtem valamelyest, és arra a következtetésre jutottam, hogy ha már a kapcsolat elejében belecsempésszük a "mi történik itt?" kérdést, akkor tisztábban láthatja mindkét fél a helyzetet, és nehezebb úgymond banánhéjra lépni. Itt a konzultációs, tágabb értelemben minden kapcsolatra vonatkozó szerződésről írtam, konkrétan akkor, amikor magam mögött hagytam az iskolát, és számot vetettem az ott történtekkel (Búcsú a fegyverektől).

Ebből a bejegyzésből lehet ismerős az alábbi szerződési séma, amely szerint mindkét fél szerződik saját magával, és a másikkal is.

Néma gyereknek anyja se látja a fától az erdőt

Egy csipetnyi naivitás azért azt hinni, hogy azzal, hogy végiggondoltam a régebbi előnytelen szerződéseket, nem kötök majd újabbakat. Kötök, csak nem ugyanolyanokat!

A mai történet azoknak a klienseknek, tágabb értelemben barátoknak, kollégáknak az esetein alapul, amelyekben a főszereplők életében túl nagy hangsúlyt kapnak mások. Ebben az állatorvosi lóvá összesűrített példában hősünk azt szereti, amit szerinte a másik szeret, úgy viselkedik, ahogy szerinte elvárják tőle, azt a pályát választja, ami mások szerint jó lenne neki, abban hisz, amiben a fontos mások, úgy akar élni, ahogy szerinte elvárják tőle. És ezt élvezi. Úgy általában, legalábbis. Nem is igazán érti, hogy miért jössz neki ilyen kérdéssel, hogy neki mire van szüksége? Ő úgy igazából nem érez hiányt. Arra van szüksége, hogy mások szükségletei kielégüljenek, ő ettől boldog. Nagyon szeret segíteni, örömöt szerezni, talán az esik csak rosszul, amikor ezt visszautasítják. 

Nehezen tudja elmondani, miért jött pszichológushoz. Esetleg felmerülhet, hogy hajlamos a Megmentő-játszmákra, azaz szokott magának keresni egy Áldozatot, akit kiemelhet a nyomorból, és aki helyett cselekedhet, ezzel persze jól bent is hagyva az Áldozatot a szerepében. Igen, ezt így átgondolva tényleg nem szép csinálni, hát mi lesz így szegény Áldozattal? Nem lenne szabad kihasználni, erről le akar szokni: legyen hát ez a B-B szerződés: azt várja magától, hogy felismerje mások valódi szükségleteit, és ne akarjon mindig mindenkin segíteni.

Itt már kezdtek gyanakodni, ugye? Van itt egy el nem mondott részlet, arról, hogy hogyan választotta ki ezt a célt.

Ahogy említettem, nem világos, miért jött pszichológushoz. Vannak dolgok, amiket jólesik megbeszélni, de hogy hova akar ezzel eljutni, neki se világos. Csak valami baj van a kapcsolataival...

Tényleg az a baj, hogy nem figyel eléggé másokra? És tényleg ezen akar változtatni?

Nos, igen is, nem is. Neki van egy előírása (ezt hívják drivernek és ellensorskönyvnek is, írogattam róla egyes helyeken, pl. az A tout le Monde-ban), hogy szerezzen örömöt másoknak, mert ő azzal lesz oké. Nem akar fellázadni az előírás ellen, sőt: jobban akarja végrehajtani.

Abban az értelemben tehát nem akar megváltozni, hogy még mindig mindenkinek segíteni akar.

Abban az értelemben viszont meg akar változni, hogy tényleg segíteni akar, azzal a céllal, hogy a másik megerősödjön, azaz ezt a segítőkészséget olykor vissza kell fognia.

Na jó, de mi van, ha neki akar segíteni valaki? Mi van, ha egy történetnek ő a főszereplője, amikor neki akarnak örömöt szerezni, mert mondjuk szülinapja van?

Van itt egy 22-es csapdája: neki az okoz örömöt, ha másoknak okoz örömöt, de most neki akarnak örömöt okozni mások. Ezek az emberek annak fognak örülni, ha ő örül. Meg is van a megoldás: igyekszik minél jobban örülni a meglepetés bulin, hogy a többiek örüljenek ennek.

Érted. Nem annak örül, hogy meglepték. Hanem annak, hogy a többiek örülnek annak, hogy sikerült őt meglepni.

Zavaros, ugye? Többször is el kellett olvasni a fenti mondatokat?

Nos, igen, én is így szoktam ezzel lenni. A fenti pár mondat több órás beszélgetések összefoglalója, amelyeknek a végére rájössz, hogy főhősünk valójában mindig mellékszereplő akar lenni mások darabjában, és már annyira eltávolodott a saját szükségleteitől, hogy fel se ismeri őket.

Ha a szerződés-modellen vezetjük ezt le, ez azt jelenti, hogy a B-B szerződés attól lesz sikeres, ha az A-A szerződés sikeres. Valójában ebben a kapcsolatban csak egy embernek a szükségletei elégülnek ki. És ha ez az ember nem nárcisztikus, akkor bizony sokat fog töprengeni azon, hogyan viszonozhatná ezt példabeli főhősünknek. Főhősünk azonban nem tud neki ebben segíteni, mivel ő maga sem tudja, mire vágyik...

És akkor rájössz, hogy banánhéjra léptél

Nos, ez a személyes dinamika nincs épp a homlokára tetoválva senkinek. Kell némi ismerkedés azelőtt, hogy rájössz, hogy a másik fél így működik.

És ha eljutsz erre a pontra, talán arra is rádöbbensz - nekem volt ilyen -, hogy ezt a táncot veled is eljárta ez az ember. Te azt hitted, hogy az ő igényei szerint zajlanak itt a dolgok, de nem: valójában a te vélt vagy valós igényeid szerint alakultak.

A szerződésnek lényegi része, hogy mindkét félnek vannak személyes elvárásai a kapcsolattól. Egy pszichológusnak is van igénye a konzultációs helyzetben: szeretne jó szakember lenni, hatékonyan dolgozni. Szeretne a kedvenc munkastílusa szerint dolgozni - ezek megjelentek a korábbi Banánhéj-cikkekben, amiket össze is foglaltam a szerződés-modell szerint. Ezeket vagy elmondod, vagy nem, de mindenesetre a kliens rá fog érezni, hogy te hogyan érzed jól magad ebben a helyzetben.

És úgy jelenik meg benne, hogy neked jó legyen.

Én például szeretem a tranzakcióanalízist, szeretek okoskodni is, szeretem magam hatékonynak megélni. És mit tapasztalok: a kliens lenyűgözőnek találja ezt az elméletet, issza a szavaimat, készségesen belemegy a saját játszmáinak az elemzésébe, és komolyan, jobban érzi magát ezektől a beszélgetésektől!

Tényleg vannak ilyen játszmái. A vele történő dolgok tényleg áttekinthetővé, kezelhetővé válnak pár elmélet segítségével. És tényleg jól esik kontrollt érezni egy helyzet fölött.

De ez a jól eső érzés sajnos nem egy autentikus szükséglet kielégüléséből fakad, hanem abból, hogy sikerült megfelelni egy hiedelemnek. "Te akkor leszel oké, ha a körülötted lévő emberek jól érzik magukat veled" - ezt az előírást kapta gyermekkorában, és azóta is alázatosan követi, Alkalmazkodó Gyermeki én-állapotban. Nos, a pszichológus jól érzi magát, tehát ő oké, és ő szeret oké lenni. Jól érzi magát.

De változás nem történt, a helyzet tehát vissza fog térni idővel.

Lassíts

Azoknál a konkrét eseteknél, amikor ilyesmit sejtettem meg, szerencsére még tartott a folyamat, úgyhogy sikerült visszahozni ezt a témát a konzultációba.

Legközelebb már az elején sem indulok el a banánhéj felé.

Némi szupervíziós munka után ezt a zseniális konklúziót sikerült szintetizálnom: ha neked is olyan kliensed, párod, barátod, kollégád, stb. van, aki mindenáron support-karakter akar lenni a kapcsolatban, ne sajnáld az időt arra, hogy kiderüljön, igazából mit szeretne! Ha ez az egyetlen kérdés öt óráig tart, akkor öt óráig, nem baj. Talán élete egyik legfontosabb öt órája lesz ez.