Milyen attitűddel dolgozik egy jó pszichológus? Egyesektől azt hallom, hogy elfogadónak, támogatónak kell lennem, úgy tekintsek az emberekre, mint nagyon törékeny díszekre, amikhez csak nagyon óvatosan lehet hozzányúlni, és csodálni kell egyedi szépségüket - a hibáik pedig csak még különlegesebbé teszik őket! Mások pedig úgy vélik, hogy az ember azért kerül pszichológushoz, mert rosszul csinál valamit, és meg kell tudnia, hogy mit. Épp azért megy szakemberhez, mert a barátai nem merik szembesíteni őt a hibáival.
A leghatározottabb vélemény azoké, akiknek inkább elképzeléseik, mint ismereteik vannak a lelki folyamatokról és a személyiségfejlődésről. Azt hiszem, ők a hétköznapi játszmáikat szeretnék velem megerősíttetni. A kedvükért jöjjön hát pár - szigorlatra készülés közben megfogalmazott - gondolat a hétköznapi konfrontációkról, szarkazmusról, gúnyolódásról, oltásokról!
Stratégia
Két íve írtam egy bejegyzést, ahol a konzultációban lezajló folyamatokat hasonlítottam a hosszúkard-víváshoz, egész pontosan a Dardi-tradíció elvei szerint.
Ezen a héten pedig szigorlatoztam konzultációból, így volt némi aktualitása annak, hogy megerősítsem a konzultációs stílusokkal kapcsolatos tudásomat.
A szigorlati anyagban szerepel egy Heron nevű szerző írása, melyben az áll, hogy több különböző stílus van, amiket két csoportba, a parancsoló és a segítő stílusok közé lehet sorolni.
Mint sejteni lehet, az okos szakember a kliens problémájához, ellenállásához (ezekből is van több típus) igazítja elsősorban a munkastílusát, de tény, hogy a saját személyisége is befolyásolja ezt a döntést.
Szigorlatra tanulás közben jöttem rá, hogy nekem a parancsoló stílusok jobban kézre állnak. Be is indult a belső szupervizorom, de most inkább nem írom le a konklúziókat, mert lassítja a cselekményt - minden esetre a hivatkozott kardozós-bejegyzés a konfrontatív konzultációs stílus jegyében született, ami a parancsoló kategóriába tartozik. A bejegyzés végén azért ráéreztem, hogy a segítő stílussal is lehetne eredményt írni, amit egy Szun Ce-idézettel fejeztem ki ("Nem az az igazán ügyes, aki száz csatában győz, hanem az, aki harc nélkül vesz erőt az ellenségen.") Hála az elmúlt év szupervíziós és szakképzős munkájának, egy kicsit gyakorlottabb vagyok már ezekben a stílusokban is, például az év elején írt autószerelős-hasonlat inkább a katalizáló stílus jegyében íródott.
Mint ahogy sejteni lehet, azért írtam két éve ilyen lelkesen a konfrontatív stílusról, mert azt tapasztaltam, hogy sokszor bejön. Így a szigorlat előtti napokban azonban rájöttem, hogy tudattalanul elrejtettem abban az írásban egy plusz információt: a konzultációt párbajhoz hasonlítottam. A párbajról azt kell tudni, hogy ez a harc egy igen sajátos megnyilvánulása, szigorú szabályokkal, etikettel. Ahogy egy barátom szakdolgozatából is kiderül, egy párbaj nem csak úgy hirtelen felindulásból alakul ki. Egy párbaj inkább hasonlít egy szerződéshez. Ahogy ez a barátom a dolgozat védésén kifejtette, ha az aktus eltér ettől a keretrendszertől, akkor inkább érdemes "bicskázásnak" nevezni.
A konfrontatív stílus tehát azért működött nekem, mert az esetek többségében a kapcsolat feljogosított rá: a kliens tudta, hogy mi történhet, mi nem történhet, és a folyamat során kialakult köztünk afféle egyetértés erről.
Azok az emberek, akik "csak őszinték", de mégis bunkónak tartják őket, alighanem ezen a ponton csúsznak el.
Bökő helyett kard
"SincereSincereAll ends in tearsEndureEndureThoughts most impureConcedeConcedeBut both shall we bleed"
Tegyük fel, hogy te is olyan ember vagy, aki nyersen megmondja a véleményét, de nem azért nyersen, hogy bánts vele másokat, hanem mert szerinted egy felnőtt ember kellene hogy tudja kezelni a modorodat.
Vagy gyakran veszed észre mások gyengéit, visszásságait, bénázását, és kiparodizálod őket. Nem azért, hogy megalázd őket, hanem épp azért, hogy tudjanak nevetni a saját elutasított énképükön, ami köztudottan segít elfogadni és feldolgozni azt.
Szóval tényleg nem akarsz rosszat, de sok ember tapintatlannak tart. Ezek között vannak olyan emberek, akik nem tudnak mit kezdeni a te kis laikus parancsoló konzultációs stílusoddal, ezen is gondolkozhatsz, de most nem ők az érdekesek.
Hanem azok, akik amúgy bírják a kritikát, de a tiédet mégsem.
Ez azért van, mert a fenti analógia szerint te nem párbajozol, hanem bicskázol (kivéve persze, ha tényleg bunkó vagy, csak az önismereti vakfoltod nem engedi ezt belátni).
 |
| Egy szerződés sémája. Bővebben itt. |
A bicskázással nem az a baj, hogy "bántod" a másikat, azaz konfrontálod valamivel. Az a baj, hogy a helyzetből nem következik, hogy neked ehhez jogod van, és amúgy a másik sem kért erre!
Az a szerződéses séma, amire hivatkozgatni szoktam, nem csak egy professzionális segítő kapcsolatban van jelen, hanem minden emberi kapcsolatban, csak ott kevésbé explicit módon. Az ábrán látható két keresztezett vonal azt mutatja, hogy mit várunk egymástól, azaz milyen jellegű a kapcsolatunk, milyen határok vannak benne?
Egyes kapcsolatokban benne van, hogy lehet konfrontálódni is, csak szabályok szerint.
Nekem például időnként a barátaim nem rendezik az életüket okosan, s ilyenkor hangzik el tőlem olyan, hogy "azt hiszem, elég régóta vagyunk barátok ahhoz, hogy ne kelljen eljátszanom, hogy ez szerintem rendben van". Ha az illető azt mondja, hogy folytassam, akkor vitatkozunk egyet, akkor az párbaj. Ha azt mondja, hogy "hagyjuk", akkor a kihívás visszautasítása. Ha azt, hogy "na, a pszichológus úr...", akkor tévedtem, mert ezek szerint mégsem bírja el ezt a barátságunk, és azt hiszi, hogy meg akarom bicskázni.
Ennél bonyolultabb a helyzet, amikor valaki azt mondja, hogy "legyél őszinte, mondd meg, ha hülye vagyok". Ez jelentheti azt, hogy "párbajozzunk egyet". De lehet az ellenállás jele is: a mondat valójában azt jelenti, hogy "bicskázz csak meg, és akkor megsértődhetek, így nem kötelező gondolkodnom".
Ilyen szerződéskötő szituációt alighanem össze tudnánk még szedni, de talán elég lesz ennyi ahhoz, hogy felismerjük: biztonságosan szerződni még akkor sem könnyű gyorsan és egyszerűen, ha elvileg nyíltan elhangzanak az engedélyek.
Emellett, ha te is olyan ember vagy, akinek hajlama van bicskázni, akkor esélyes, hogy az általad kötött szerződésekben van egy félreértés. A konfrontációs jog lehet, hogy nem a kék vagy zöld vonalban rejlik hanem valamelyik vízszintesben: te magaddal kötöttél megállapodást arra, hogy a konfrontáció belefér, mert te szereted így intézni a dolgokat. A másik felet sajnos kihagytad az egyeztetésből...
Ha ezt felismered magadon, és nem tetszik neked, akkor ne aggódj, önismereti munkával egész jó eredményeket lehet elérni!
Nekem legalábbis aránylag sikeres a segítő, rogersi stílussal való kísérletezgetésem, pedig nem feltétlen van rá hajlamom...
(Az én szakmám Szun Céjét Rogersnek hívták)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése