Alapállás

Korábban felmerült az ötlet, hogy írok pár sort azokról az emberekről, akik nevelőként hitelesnek tűntek számomra. Amikor erről írtam, a szigor adekvát formájáról elmélkedtem. Mi kell ahhoz, hogy tudjál - etikusan - irányítani olyan embereket, akik maguk sem tudják szabályozni magukat?

A kérdéshez fűzött hasonlatot vagy két éve találtam ki, még amikor suliban dolgoztam, de most, hogy hazajöttem az edzőtáborból, igazán aktuálisnak érzem.

A rövid válasz: hinned kell önmagadban. 

A hosszabb válaszhoz olvass tovább!

Some kind of monster

Mivel ez a bejegyzés kapcsolódik az áprilisi íráshoz (Some kind of monster), belinkelem azt is. Abban a bejegyzésben a pozitív Irányító Szülői én-állapot mellett próbáltam érvelni, amiben benne van a szigor, a parancs, de egészséges határok között. A végére egész militánssá vált bejegyzés főbb hipotézisei a következők voltak:

• Vannak emberek, akik azért nem alkalmaznak tekintélyt, mert félnek, hogy nem tudják határok között tartani, visszaélnek vele, azaz szörnyetegekké válnak. Ennek a félelemnek a forrására nem tértem ki, bár érdekes kérdés szerintem.
• Ez a bizonytalanság érthető: nekem is kétségem volt azzal kapcsolatban, hogy az ember képes fegyelmezetten alkalmazni agressziót, ez főleg a gyerekveréssel kapcsolatos aggályokban manifesztálódott. De agresszió közel sem csak fizikai síkon létezik...
• De azért lehet és kell is kontrollálni az agresszív pózokat, belső oldalról és megjelenés oldaláról is. Hiedelemnek tartom azt az elképzelést, hogy ha ráparancsolsz valakire, hogy csinálja, amit kell, azzal megtöröd a szabad akaratát. Berne szerint a szabad akarat a Felnőttben van (erről a Sorskönyvben ír, valahol a kontaminációknál) - ergo ha a másik a maradék kettőben van, akkor akármit is törsz meg, az nem a szabadsága. Bár az valószínű, hogy ő nem így fogja gondolni...

Ez utóbbi ponttól venném fel most a fonalat. Mivel egy sci-fi hadsereg világából merítettem ihletet, ezt a "megcsináltatom veled, ami helyes" attitűdöt az őrmesterekkel azonosítottam. Vannak jó őrmesterek, akik adekvátan élnek a szigorral, és vannak, akik túl keveset vagy túl sokat használják, vagy azt se tudják, hogy kell használni.

Milyen dimenzió választja el őket? Vajon ez a dimenzió egy személyiségvonás, vagy egy könnyen eltanulható trükk, viselkedésstílus? Vajon milyen viszonyban van ez a dimenzió a tekintéllyel, agresszióval?

Alapállás

"Azok, akik az ellenséges hadsereget – harc nélkül is – cselekvésképtelen helyzetbe hozzák, azok a valóban kiválóak."

Szun Ce

Amikor a suliban dolgoztam még, volt ott egy kolléga, a netes marketing és mémterjedés (Eshtar #1) kapcsán már megidézett Tamás. Tamás a tipikus jó őrmester: képes fegyelmezni, de méltósággal, megőrzi a nyugalmát. Olyan kisugárzása van, ami a gyerekek többségében aktiválja az Alkalmazkodó Gyermeki én-állapotot.

Vajon mi Tamás titka?

Ezt sokan szerettük volna megtudni. Tamás is szerette volna, ha megtudjuk, mert akkor lett volna végre egy normális szünete, és nem neki kellett volna a Bécset felmentő szárnyas huszárt játszani minden alkalommal, ahányszor egy csapat diák egyszerre kezdte prezentálni, hogy a doktornénitől kapott F90 kód magyarul hiperaktivitást jelent. De talán már annak is örült volna, ha nem neki kellett volna megerősíteni az ügyeletes tanár állítását, hogy igen, ha a Vénusz és a Mars adott pályája mellett a nagy- és a kismutató ilyen viszonyban állnak, akkor tényleg vége a szünetnek. Szóval, ahogy a manapság megtekinthető szuperhős-filmeknél is téma, a nagy hatalom nagy felelősséget hozott kollégánk számára.

Viccet félretéve, beszélgettünk is arról, hogy miért megy ez neki (és még pár embernek), és miért vallanak folyamatosan kudarcot még az egyszerűbb helyzetekben is egyes tanárok?

Természetesen a hosszúkardvívásból találtam leghamarabb hasonlatot.

A Tamás és sikertelen kolléga közötti különbség az alapállásban érhető tetten. Adott egy német alapállás, a Korona (a képen a bal vívó van abban). Az a lényege, hogy ha belebambultál a vívásba, és elveszítetted a kezdeményezést, ezzel védheted meg fejed búbját, ha az ellenfél arra támad. 

Ez eddig nem nehéz, azonban előfordulhat, hogy az ellenfél jön, mint a gőzmozdony, és mind a kilencven kilóját beletolja a támadásba. Itt válik lényegessé, hogy jól vettük-e fel az alapállást.

Kevésbé sikeres vívók karból veszik fel az állást, de testtel nem állnak be mögé, így karból kell megtartaniuk a rájuk zúduló súlyt. A sikeresebb vívók inkább struktúrából próbálják megtartani ugyanezt a súlyt, azaz úgy állnak be, hogy a testük gyakorlatilag egy vonalat képez a kard és a hátul lévő sarkuk között, és ezen a vonalon minden izom részt vesz a támadás blokkolásában.

Korábban írtam egy bejegyzést, amiben a konzultációt egy párbajhoz hasonlítottam (Vívódás). Gondolom sejtitek, hogy ezek az iskolai helyzetek még keményebbek, nagyjából egy Isten-ítélet párbajhoz tudnám hasonlítani őket (Bent vagytok egy szűk körben, ahonnan valaki holtan távozik, legalábbis ha szerencséje van. Ha hátrálsz, és kiszorítanak, akkor te leszel az. Úgyhogy lerohanod az ellenfelet, mint a panzerkampfwagen...). Az akkori cikkben írtam is, hogy vannak ilyen stílusú vívók, akik nem taktikázgatnak, hanem neked rontanak. Hát konfliktuskezelésnél is van ilyen típusú ember, aki inkább az önbizalmad direkt leépítését választja (=elmondja, hogy mekkora idióta vagy), és ha nem vagy felkészülve, akkor előbb blokkolnod kell ezt a támadást, és csak utána jön a te köröd.

Mint gondolom sejtitek, Tamásnak jó volt a lelki alapállása, a nyeretlen kollégának nem. Tamás a teljes személyiségével jelen volt a helyzetben, és ha volt is kétség benne, hogy itt ő a főnök, ez nem látszott rajta.

A nyeretlen kollégán látszott. Ő felvette azt a pózt, amit jó alapállásnak gondolt, azaz utánozta azokat a dolgokat, amik mondjuk vele szemben bejöttek gyerekkorában, de eközben bizonytalan volt, és inkább menekülni szeretett volna a helyzetből, mint rendbe rakni azt. Ő úgymond karból akarta megtartani a súlyt ("ha nem viselkedsz, beírok az ellenőrződbe, de most már tényleg"), aminek sikere igen limitált.

Mindketten a pozitív Irányító Szülői én-állapottal próbálkoztak, viszont a magatartástanulás két különböző szintjén. Tamás azonosult ezzel az én-állapottal, felvette az attitűdjeit, karakterét, ő tényleg ebbe az én-állapotba került. A segítségét - minden alkalommal - kérő kolléga viszont csak utánozta ennek az én-állapotnak a viselkedését, de egy másik, alighanem Gyermeki én-állapotból. 

Elsőre azt gondolnánk, hogy annyi az egész, hogy Tamás férfi, a hangja is mélyebb, nyilván egy bankrablást is jobban intézne. A megfigyeléseim azonban mégis az alapállás-elmélet mellett szólnak: anno a magyar tanárom egy cirka ötven kilós cincogó hangú nő volt, aki rövid úton elintézte velünk, a harminc fős serdülő fiúkból álló műszaki osztállyal a dominancia-harcot. A történelem tanáromat talán ha egyszer hallottam indulatosabban szólni a négy év alatt, és többé-kevésbé rend volt az óráin.

Ezeken a példákon továbbhaladva, nem csak a Korona a jó példa. Az olasz vívásban például van egy menet, a "Paraszt ütése", ami arról szól, hogy valaki egy bivalyerős ütéssel nekimegy a fejednek, te pedig elkapod a kardját, és a hegyet leeresztve hagyod, hogy a támadás végigcsússzon a pengén. Valami ilyesmit csinálhat egy másik volt kollégám, Réka, aki emlékezetem szerint nem is nagyon próbált tekintéllyel fegyelmezni. Nem láttam annyit akció közben, de valami olyasmi benyomásom volt, hogy következetes kedvességgel lefárasztotta az acsarkodó gyerekeket. Asszem ez inkább Gondoskodó Szülői én-állapot volt, de nem vagyok benne biztos, nincs elég mintám.

Vajon csak iskolai konfliktusnál, fegyelmezésnél fontos a jó lelki alapállás? Csak a Szülői én-állapot azonosítható alapállással? Nem hinném, sőt, talán nem is a Szülői, hanem a Felnőtt lehet a jó megoldás. 

Ezt egy harmadik példából gondolom: Gábor az a vívótársam, aki az edzőtábort tartja és tartatja rendben. Itt a blogon névtelenül megjelent már, abban a történetben, amikor engem rakott helyre, amiért hisztiztem egy majdnem-fejsérülés miatt (Lázadás). Pozíciójából következően az összes megoldatlan ödipális-konfliktust cipelő kardforgató őt találja meg, ő pedig rezignált nyugalommal kezeli a játszmákat. Ez a szuper-képessége állítólag elég jól működik a munkahelyén is, úgyhogy vele fölösleges szórakozni...

Ebből a munkahelyi stabilitásból viszont egy Felnőtt én-állapot bukkan ki.

Ellentmond ez Tamás és Réka példájának? Nem feltétlen. Egyes TA elméletek szerint egy dolog, hogy milyen én-állapotot látunk valakin, és egy másik, hogy egyébként milyenben van. Ergo lehetséges, hogy Tamás és Réka is Felnőttben vannak igazából, és a helyzetértékelés után veszik fel azt az én-állapotot, amit adekvátnak tartanak. Mint ahogy feljebb írtam azt is, hogy valaki eljátssza a Szülői szerepet, de Gyermekiből, azaz próbál a rangjával védekezni, ha már a karizmájával nem tud.

Tehát, a jó őrmesterek és sikeres konfliktuskezelők nem azt az én-állapotot veszik fel, amibe provokálják őket, hanem amiből nyerni tudnak.

Mint ahogy vívásban is van olyan, hogy beleprovokálnak egy alapállásba, aminek kihasználják a gyengéit - és olyan is van, hogy tudod, mi történik, és tényleg a megfelelő állást veszed fel, amivel visszaveszed az előnyt.

That's the art of war!