2017. augusztus 4., péntek

Az agresszív kismalac gyereket nevel

Na jó, a címben említett agresszív kismalac igazából én vagyok. Az alábbi gondolatmenet abból származik, hogy egyre több velem egykorú házasodik meg, és/vagy vállal gyereket. Sőt, egyes volt tanítványaim is belevágtak már. Szerintem akárhol áll ezzel a kérdéssel az ember, egy-két gondolatkísérletet elvégez, hogy mi lenne, ha ő is...?
Általában nem szoktam megosztani, hogy milyen képek peregnek le előttem, ha házasságról meg gyerekről gondolkodom, de a mai eszmefuttatáson konkrétan felröhögtem, úgyhogy ezt mégis elmesélem.
Következik egy rövid eszmefuttatás arról, milyen sorskönyvi folyamatokkal kellene megbirkózni egy gyereknek, ha most kezdeném el nevelni!



Story of my life

Íme egy vicc, ami tökéletesen összefoglalja azt a sorskönyvet, amit a leendő gyermekem a leendő terapeutájának mesél majd:

Megy az agresszív kismalac az erdőben, és szembetalálkozik a jó tündérrel.
- Kismalac! - szólítja meg őt a tündér - Úgy örülök, hogy látlak; teljesítem két kívánságodat!
- Rendben. Látod ott azt a fát? Legyen benne egy nagydarab szög olyan erősen, hogy senki se legyen képes kihúzni!
- Meg is van az első kívánság! - jelenti a tündér, és tényleg ott a szög. - Mi a második?
- Húzd ki!

Ha ebből még nem érted, mitől sorskönyv...


...akkor egy kicsit érdemes ismerkedni az elmélettel. Az ide tartozó részről leginkább a halál kapcsán írtam (A Tout le Monde, Az ifjú Ahmed szenvedései), de a kifejlettel majd foglalkozik a gyerek terapeutája, úgyhogy nézzük, hogy kezdhetem el már most felépíteni neki a munkát!
A korábbi bejegyzésekben volt szó a gátlóparancsokról és az ellenparancsokról (vagy driverekről), a vicc ezt a kettőt tartalmazza. A mögötte lévő folyamat megtekinthető ezen az ábrán:


A gátlóparancs (vagy engedély) egészen korán bekerül a gyermek világképébe, a ma olvasott passzusok alapján még a preverbális korban. Ha tippelnem kéne, ezek körülbelül ugyanazok, mint a sématerápiában a maladaptív sémák, de annyira azért nem vagyok profi a témában, hogy ez egy tippnél több legyen.
A gátlóparancsok némi torzítással alakulnak ki: ahogy értelmeztem, a kisgyerek számára a szülő - vélelmezett - kívánsága egyben a parancsa is. Az igaz, hogy a gyerek egy ideig még dönteni tud arról, hogy mit kezd ezzel a paranccsal, ezt nevezik sorskönyvi döntésnek.
Mint az ábrán látható, ezek a vezérelvek a Gyermekiben vannak - ebben a korban olyan nagyon sok alternatíva nincs is, ahova kerülhetnének. A származásuk szintén a Gyermeki - a szülő Gyermekije. Azokból a helyzetekből származnak a gátlóparancsok és engedélyek, amelyekben a szülő nem nevelni szeretne, hanem a saját szükségleteivel foglalkozni. Most egy kicsit játsszunk felnőtteset, és ne menjünk bele a Szülői értekezletbe, hogy a gyerek az első, meg ilyenek, hanem ismerjük fel annak realitását, hogy minden homo sapiensnek vannak egyéni szükségletei, akár van utódja, akár nem. Tehát van abban realitás, hogy a szülő épp nem akarja eljátszani a szülői szerepet, csak abban nincs, ha azt hiszi, hogy ő ilyenkor nem nevel. Végiggondolva, a gyereknevelés olyan, mint a World of Warcraft: fejlesztgetszt egy kis karaktert, sok pénz költesz rá, nem alszol miatta, és nincs rajta pause gomb. Még akkor sincs, amikor Gyermekiben van az ember.
Mint sejthetjük, egy olyan szituációban, amikor a szülő és csemetéje is Gyermekiben vannak, várhatóan lesznek súrlódások (erre utaltam a Some kind of monsterben). A szülő valószínűleg meg se jegyzi, hogy egy fokkal ijesztőbben mordult rá sarjára, de a gyerekben már el is kezdett érni egy gátlóparancs. Az irodalom szerint 12 fajta tud befutni, melyek irányulhatnak cselekvésre, érzésre vagy gondolatra. Ha megmaradnak, akkor majd okoznak némi nehézséget a gyerkőc életében: egyes helyzetekben nem tud majd helytállni, nem tud kapcsolatot teremteni, nem tud boldog lenni, stb.

Van némi sztereotíp ellenérv, amit érdemes volna eloszlatni. Mondhatnánk, hogy nem kell aggódni, pszichológus vagyok, tudom, hogy működnek ezek, fel fogom ismerni, meg tudom állítani, ahogy egy kőműves háza sem dőlhet le, a pszichológus gyerekében is csak engedélyek lesznek, gátlóparancsok soha...
Már a blog indításakor fontosnak éreztem vitatni ezt, pedig akkor még egy éves se volt a diplomám (A láthatatlan ember c. írás). Most már egy kicsit szakmaibb választ tudok adni: ja, amikor dolgozom, akkor tényleg átlátom, - nagyrészt - tényleg tudom szabályozni, milyen ingereket bocsátok ki, hogy hatok a másik emberre, stb. De akkor nem Gyermekiben vagyok. Gondolod, hogy tudnék dolgozni reggel vagy este nyolckor, ha a Gyermekim lenne a műsorvezető?
Ebből következően, amikor a Gyermekiben vagyok, pont annyira vagyok pszichológus, mint egy műkedvelő. Ha jártam önismeretbe kollégához, akkor implementálni is tudom valamennyire a tudományt a viselkedésembe, gondolataimba, érzéseimbe, de amúgy nem a szakmai világlátás a szelf-érzetem középpontja. Így amikor majd a gyerek vonyít éjszaka, megakadályoz egy együttlétet, vagy valami hisztivel manőverezget a bevásárlás közben, esélyes, hogy nem ugyanaz az énem reagálja le a helyzetet, mint amelyiket múltkor egy kliensem Buddhához hasonlított.
Ebben azért vagyok biztos, mert gyerekekkel dolgoztam pár évig, mérsékelten rendezett körülmények között. Van arról némi tapasztalatom, hogy ki lehet engem is rángatni a szakmai szerepből, és akkor nem vagyok olyan jófej. Erről írtam elég sokat (most a Versus jut eszembe, de van egy rakás), mivel jelentett némi terhet. Visszaolvasva ezeket az írásokat, némi Áldozati-játszma (a játszmákról írtam a migránsok bejövetelekor) mintha lenne bennük: szegény Bálint odamegy segíteni a szegény gyerekeknek, ezek meg erre széttépik az idegeit. Azt hiszem igazából nem ezt kellett kiírni magamból, hanem a játszmában való átkapcsolást, amikor mindenki helyet vált a drámaháromszögön. Az én eseteim leginkább úgy végződtek, hogy az Áldozatból Üldöző lett - volt alkalmam megtapasztalni, hogy amikor kitartó munkával kibillentenek az adekvát én-állapotból, vagy már eleve benne sem vagyok, akkor bunkó és rosszindulatú tudok ám lenni. Aztán meg bűntudatomban ezen rágódom napig, és leírom, hogy mire jutottam...
Már-már ostobán naív dolog azt hinni, hogy a saját gyerekemmel nem játszmáznék ugyanígy.

Az elmélet szerint ezt a problémát a szülők is fel szokták ismerni, ezért amikor belépnek a nevelői üzemmódba, és felveszik a Pozitív Irányító Szülőit, akkor adják az ellenparancsokat (drivereket), amelyek segítenek OK-nak lenni, és kompenzálni a gátlóparancsokat. Ezekből a parancsokból tudja meg a gyerek, mit tegyen, mit ne tegyen, hogy álljon a világhoz, emberekhez, időhöz, satöbbi. Ellenparancsból rengeteg van, pl. "vigyázz az egészségedre", "légy a kis hercegnőm", meg ilyenek, de leginkább öt, illetve egyes írások szerint hat főbb előírásba lehet őket tömöríteni:
  • Légy erős!
  • Légy tökéletes!
  • Szerezz örömöt másoknak!
  • Dolgozz keményen!
  • Siess!
  • Ragadd meg!
Ezek kerülnek a sírkőre is, ahogy korábban elmélkedtem róla (A Tout le Monde), ezektől alakul ki a karakterünk, életstílusunk. Mind az öt megvan mindenkiben, bár az arányok eltérőek, általában egy, esetleg kettő domináns driverünk van.
Mint sejthetitek, a gyerekek többsége nem ilyen formában hallja ezeket az előírásokat, mint ahogy a könyvekben állnak, legalábbis nem mindet. A "légy tökéletes" például inkább úgy hangzik, hogy "megy ez jobban, nem hiszem, hogy nem vagy képes többre, már megint figyelmetlen voltál", csak a gyereknek jön le úgy, hogy akkor lesz OK, ha mindent tökéletesen csinál, tökéletesen viselkedik, érez és gondolkodik.
Ezek a driverek egyébként tényleg segítenek a legtöbb esetben jobban élni, viszont mindnek van hátulütője. Egy légy erősben működő férfi előbb fogja leinni magát, minthogy "elnyavajogná", hogy mibántja, egy tökéletességre törekvő lány kétségbe esik, ha felszed fél kilót, vagy ha szerezz örömötben van, akkor bűntudatot érez, ha ő jár jobban, mint mások, és így tovább.
Épp ezért érdemes tisztában lenni azzal, milyen driverünk van, mivel ezek nem problémamegoldó elvek, hanem életstílusok, azaz 0-24-ben működnek, akkor is, amikor nem kéne. Mint a még mindig harcoló japán katona.

Ha a viccben a gátlóparancs a szög volt, akkor egyértelmű, hogy a "húzd ki" az ellenparancs. Feltehetően amikor bekapcsol a gyereknevelő üzemmódom, akkor bátorítom majd a gyereket, hogy ha valami baja van, akkor próbáljon dolgozni rajta, értse meg, ha szükséges, kérjen segítséget. Kis szerencsével azt is meg tudom mutatni, milyen manőverekkel küzdhet a démonjaival, amiket többek között tőlem is kapott - ezt nevezik programnak. Szóval elmondok majd neki minden okosságot, amiről azt gondolom, hogy hozzásegít a boldog élethez.
Azért gondoltam, hogy ezek az atyai jótanácsok még mindig passzolnak az agresszív kismalac szadizmusához, mert az ellenparancsok olyanok, mint a rosszul paraméterezett hátultesztelő ciklus a programozásban: elkezdődik, de sosem teljesül az a feltétel, ami miatt leállnának. Ez egy életstílus, ugyebár, tehát akkor van vége, amikor az életnek is. Az alapján, amit tanultam, szerencsétlen gyereknek így jönne át az üzenet: "mindig legyen valamilyen problémád, amivel dolgozhatsz". Ha ugyanis nem lenne, akkor már a drivernek sem tud megfelelni, és ha attól érzi magát OK-nak, hogy megfelel neki, akkor muszáj lesz valamin problémáznia....

Hol a csúsztatás?


Logikusan merül fel a kérdés, hogy ezek szerint képtelenség boldog gyereket nevelni?
Nem az.
Érdemes észben tartani, hogy vannak nyertes sorskönyvek is, viszont amikor a TA-t összerakták, amikor ismertették az esetleírásokat, akkor tapasztalatokra alapoztak. Mit tippeltek, mennyire voltak sikeresek az életükkel azok az emberek, akikkel dolgoztak? Nyilván kisebb az irodalma a nyertes sorskönyveknek.
Ebből kiindulva a pozitív pszichológiát érdemes figyelembe venni, ha arra adja az ember a fejét, hogy egészséges gyereket nevel fel.
Például megtaníthatja neki az 24 karaktererősséget, a hat erényt. És megtaníthatja vívni hosszúkarddal. Abból csak jó sülhet ki... :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése