Recrudescunt vulnera

Szándékosan kerültem a migráns-krízissel kapcsolatos megszólalást az interneten. Nem azért, mert nincs véleményem, hanem azért, mert az egészet leírni hosszadalmas lenne, és még a befektetett munka után sem kerülhetném el azt a jelenséget, amit műveltebb barátaim flame-warnak neveznek. Vannak ilyen megosztó témák, amelyek rövid úton szemben álló feleket képeznek, és bármelyik megnyilatkozásod után valamelyik oldalon találhatod magad, teljes vértezetben, csőre töltött fegyverrel.

Nem is igazán a téma valódi tartalma, hanem egy eleve meglévő feszültség miatt, amit a téma berobbant.

Ilyen volt Concita Wurst eurovíziós győzelme, és a Charlie Hebdo-merénylet története is, de nekem ott valahogy könnyebb volt megőrizni az ésszerű gondolkodást, mert bizonyos szemszögből mindkettő bulváros volt. Most azonban tényleg történelmi pillanatok zajlanak. Mostanában, amikor hagytam, hogy elsodorjanak az érzelmek, rájöttem, hogy a közlendőmben erősebb az a szándék, hogy kioktassam az ott sem lévő másik felet, minthogy józan megoldással foglalkozzak. Nem az volt a fontos, hogy igazam legyen, hanem hogy győzzek.

Azt hiszem, ez a történelmi pillanat ezekről az indulatokról, azoknak a kezeléséről, az önuralomról szól. Többek között az ezzel kapcsolatos meglátásomat fejtettem ki, amikor - még szeptemberben - a barátaimmal eszmét cseréltünk a témában, az egyikük javasolta, hogy legalább azt részt írjam le, amikor a válságot elkezdtem a tranzakcióanalízis paradigmája szerint értelmezni.

Gondoltam, az csak nem árthat...!

A játszma szereplői

Bőven volt lehetőségem mindenféle kommunikációs próbálkozással találkozni nyár eleje óta migráns-kérdésben: az általam olvasott és nézett csatornák különböző oldalak felé öltögetik a nyelvüket (minden értelemben), s az sem elhanyagolható, hogy a Keleti környékén lakom. Tömegek mindenhol, de mégis, mintha kirajzolódna valami mintázat az üzeneteikben, mintha ez a sok hang tömöríthető lenne néhány személybe.

Ahogy egy pár fős drámává egyszerűsítettem a helyzetet, rájöttem, hogy már mindent leírtam erről. A bejegyzést javasló pajtásom szerint viszont nem magamat ismételgetem, úgyhogy kifejtem a dolgot.

A válság számomra egy többszereplős játszma, három fél között:

• a migráns: ő szeretne eljutni az ígéret földjére, erőforrásai szűkösek, nagy utat tett már meg, kimerült. Megakad Magyarországon, és sikerül is összebalhéznia párszor a hatóságokkal, néha komolyabb, néha kevésbé komolyabb módon. Úgy tűnik, mind a jogai, mind a kötelességei terén van néhány téves nézete.
• a migránsokat támogató fél: vagy a régi vallás (kereszténység) vagy az új (felvilágosult toleráns emberséges európai) nevében próbálja segíteni a migránsokat. Részt vesz az ellátásukban, vagy próbálja meggyőzni a társadalom többi tagját, hogy nyisson a migránsok felé.
• a migránsokat nem támogató fél: a régi vallás (kereszténység) vagy az új (nemzetállam, társadalmi szerződés) védelmében szeretne szigorú kereteket szabni a helyzetnek, meghúzná a határokat az ők és a mi között. Az előző szereplővel ellentétben ő éppen hogy kerülni próbálja az érintkezést a migránsokkal, viszont annál jobban támogatja, hogy az autoritást képviselő személyek érintkezzenek velük, az ország többi része inkább ne. Valószínűleg éppen a társadalmi szerződés szellemében nem nyúl a jövevényekhez, hiszen abban deklarálták, hogy ki a végrehajtó hatalom, és ki nem. A tevékenysége abban merül ki, hogy meggyőzze a társadalom többi részét, hogy óvakodva fogadja a migránsokat, mert sok probléma lesz velük.

Én-állapotok.
forrás: birtalan.hu

Igyekeztem követni a híreket, mint írtam, több forrásból is, de inkább hangsúlyozom, hogy ennél az összefoglalónál is érvényesül a "hurkatöltő elve", azaz csak azokkal az adatokat lehet mintázatba rendezni, amiket betettünk a modellbe. Magyarul, az észrevételeim csak x%-ban írják le a valóságot, szubjektívek.

Főleg, ha továbbhaladunk a tömegek megszemélyesítésén, és egyénekre jellemző pszichés tartalmakkal írjuk le őket. Mint ahogy tettem én ezt az én-állapotok segítségével. A Lázadás c. bejegyzésben fejtettem ki a leginkább részletesen a Gyermeki, Felnőtt és Szülői állapotok altípusait, most is ezeket a koncepciókat használtam. Az alábbi én-állapotokat láttam magam körül munkálkodni:

• migráns: lázadó vagy alkalmazkodó Gyermeki. Azért osztottam ezt ki neki, mert eleve gyermeki helyzetben van: kiszolgáltatott, képtelen önállóan kielégíteni a szükségleteit, mások segítségére szorul. Ezen kívül sajátos konfliktusa van a határokkal, a szó szerinti államhatárokkal és a mindennapi élet határaival (pl. lehet-e a Keletiben dekkolni hetekig, ingyen utazni a vonaton?), szabályaival. Vagy alkalmazkodik ezekhez a határokhoz, azaz együttműködik a Szülővel, aztán reménykedik, hogy a Szülő tényleg képes segíteni neki, vagy elkezd hisztizni, hogy hozzá igazítsák ezeket a szabályokat, amennyiben azt akarják, hogy szent legyen a béke. Ilyen hiszti volt például, amikor elindultak gyalog az autópályán Ausztria felé, nagyjából úgy, mint amikor mi gyerekként elmentünk világgá, vagy elkezdtünk a drága konyhai cuccokkal zsonglőrködni, mert csakazértis lekváros kenyeret akartunk enni. Legalábbis képtelen vagyok elképzelni, hogy valaki Felnőtti állapotban ilyet tesz, hacsak nem mestere a játékelméletnek (ez a Gyáva nyúl játék volt szerintem). Ugyanerre vezetem vissza a kiosztott szendvicsek taposását is - mi is csináltunk ilyet, amikor kiköptük a cumit, óbégatva, hogy nem fogok lenyugodni, cseszd meg a cumidat, nekem kell az a Lego készlet!
• a migránst támogató: gondoskodó Szülői. Egyrészt itt a konkrét viselkedés, hogy kimegy a tömeghez, és ételt oszt, telefont tölt, stb. Főleg a gyerekeket veszi észre, értük fáj a szíve, de úgy általában az összes migránssal szemben empatikus. Helyettük harcol: jogsegélyt nyújt, cikkezik a neten emberjogi egyezmények releváns részeire hivatkozva, tüntetést szervez, és néma büszkeséggel tűri, ha néhány hülye beszól neki azért, mert ennyit gondoskodik a külföldi nincstelenekről. Ő egyébként nem is használja a migráns szót, csak a menekültet, mert az jobban összefoglalja az együttérzését. Ismerjük ezt a karaktert: ő a szülő, aki igazolja a gyereknek a hiányzást, ha úgy látja, hogy fáradt, sőt, ő is kimarad a munkából, hogy kiszolgálhassa a kis beteget egész nap. Esetleg mosolyogva terít le újabb frissen mosott terítőt, amit a gyerekek összekoszoltak, mint a mosóporreklámokban.
• a migránst nem támogató: irányító Szülői. Ő nem megcirógatni akarja azt a hisztis kölyköt, hanem móresre tanítani. Ha Magyarországra jöttek, akkor be kell tartaniuk a törvényeinket. Ezeket a törvényeket pedig meg fogják tanulni, kerül, amibe kerül! Ha tovább hisztiznek, nagyobb pofont kapnak. Persze ők erre nyafogni fognak, és mennek majd árulkodni fűnek-fának, hogy milyen rossz itt nekik, pedig ők csak ártatlan Gyerekek, de nem kell ennek felülni! Az a lényeg, hogy a felnőttek egységesen álljanak ki, legyenek következetesek, aztán a gyerek rájön, hogy hiába hisztizik. Ez a karakter sem új: ő az ember, aki jól definiált szabályok között érzi magát biztonságban, ragaszkodik is a szabályokhoz, és már önmagában a megszegésük idegesíti őt, függetlenül attól, hogy érte-e kár. Mivel a szabályokhoz mindig tartozik valamilyen karhatalom, könnyen azonosul vele. Nincs problémája a kényszer alkalmazásával, legalábbis addig, amíg előre le van fektetve, hogy lehet kényszert alkalmazni. Ha kimondottan negatív irányító Szülőiről van szó, akkor ez a szabályozott kényszer annyira nem kell szabályozott legyen, elég ha - mondjuk úgy - hatásos. Ezek a szabályok nem feltétlen rideg, életszerűtlen szabályok, inkább olyanok, amelyek nálunk alapvető szervezői a hétköznapi forgatókönyveknek. Például hogyan illik kérni, vendégségben viselkedni, ilyenek.

Ezen értelmezés szerint a migránsok és a magyar társadalom harmonikusan működnek együtt egy kiegészítő tranzakcióban: ők Gyermekek, mi Szülők vagyunk. Vannak persze súrlódások, de azok egy focimeccs után is szoktak lenni. Ami stresszor lehet inkább, hogy az egész helyzet semerre sem tart jelenleg, nincs perspektíva. Ahhoz ugyanis valakinek Felnőttbe kellene váltania, létrehozva egy keresztezett tranzakciót, megtörve a sematikus kommunikációt.

Dráma

"Az ágy közös.

A párna nem."

Pilinszky János: Életfogytiglan

Igazából nem azért vélem ezt a helyzetet történelmi pillanatnak, mert hirtelen van egy csomó ember, akit nem tudunk hova pakolni.

Inkább azért, mert az itthon lévő csomó embert sem tudjuk hova pakolni.

A migránsok, az őket támogató és elutasító szereplők viszonya szerintem legjobban a drámaháromszöggel írható le. Ebben a háromszögben van

• üldöző
• áldozat
• megmentő.

Gondolom most fejben már össze is raktátok, hogy melyik szereplő melyik szerepet vállalta fel. Az a hipotézisem, hogy nem ugyanarra gondoltok. A három szereplő ugyanis mind arra törekedik, hogy felvegyen egy pozitív szerepet, és rákenje a másikra a negatívat.

Mifelénk az áldozat-szerepnek vannak előnyei, legalábbis gyakran vagyunk engedékenyebbek azokkal, akiket sajnálunk. Erről egyszer írtam, csak az iskolai felvételik kapcsán.

A migránsok elég könnyen lesznek áldozatok, már pusztán azzal, hogy ők inkább menekültként írják le magukat, akiket otthon üldöznek, de ha nem üldöznek, akkor kilátástalan ott az élet, szóval van okunk sajnálni őket. 

A migránsokat támogatóktól ritkábban láttam az áldozat-szerep megpályázását, annyi maradt meg, hogy időnként fenyegetik őket a migránsokat elutasítók, meg amúgy is egy elnyomó rendszerben élnek, ők a kormány áldozatai, ezért is olyan szolidárisak.

A migránsokat elutasítók úgy lehetnek áldozatok, hogy félnek attól, hogy elkapnak valamit, vagy megverik őket a migránsok, vagy felzabálják a veteményeskertjükből a zöldséget. Elég könnyű áldozattá válni, ha esetleg használnád a Keleti vonatait, vagy át szeretnél menni Ausztriába, hiszen ezek a migránsok miatt korlátozott szolgáltatások lettek egy ideig. Ezen kívül a brüsszeli elnyomás áldozatai is, meg a kettős mércében gondolkodó migránsokat támogatóké is, akik szívtelennek és bunkónak állítják be őket.

A megmentő-szerep a legkívánatosabb egy drámában, hiszen mégis jól hangzik, ha valaki elég erős és bátor ahhoz, hogy kiálljon a gyengékért a gonoszság és könyörtelenség ellenében.

A migránsok szerintem annyira nem pályáznak erre a szerepre, így itt nem működik jól a háromszög. A támogatóik próbálták őket inkább megmentőnek beállítani azzal az ígérettel, hogy ők majd megoldják az európai demográfiai problémákat, és megtermelik a nyugdíjunkat.

Legvilágosabban a migránsokat támogatók tetszeleghetnek a megmentő szerepében, hiszen konkrétan odamennek másokhoz, és segítenek nekik. Ezen kívül kitűzik a megmentői szerephez szükséges értékeket a zászlajukra, és szenvedélyesen hirdetik azokat, vagy hasonló szenvedéllyel buktatják le az üldöző újabb és újabb gazságait. Ők a migránsok elutasítóit jelölik az üldözői szerepre.

Ám a migránsokat elutasítók szintén úgy érzik, hogy megmentenek valamit: a klasszikus értékeket, az ország határait, polgárait, a törvényes rendet, adófizetők pénzét, az életmódunkat, vallásunkat, nők jogait (néhány emberről nem gondoltam, hogy ez ennyire fontos neki), és a többi... Üldözőket meg ők is meg tudnak nevezni: ott vannak a lázadó migránsok, a köztük megbújó ISIS ügynökök, a problémát a magyarokra toló országok, az életünkbe belepofázó nyugat, illetve a migránsokat támogatók, akik igazából meinkampferek (saját kifejezés), és a személyes frusztrációik miatt feláldoznák az országot.

Az üldöző-szerep korunkban nem divatos. Persze van olyan, hogy levadászod az ellenséget, bosszút állsz, meg ilyenek, de az mindig jogos, és olyankor mindig megmentőnek érzed magad. Az üldöző inkább úgy hangzik, hogy te vagy az agresszív seggfej, akitől szegény áldozat rettegve menekül, és akivel szemben minden becsületes embernek, de legalább a megmentőnek ki kell állnia. Ha már belekerültél a háromszögbe, akkor jobban jársz, ha nem te leszel ebben a szerepben, inkább rá kell kenned valakire.

Ahogy végiggondoltam és leírtam a háromszöget, érdekesebbnek találtam a hazaiak, azaz a Szülők szerepét, mint a migránsokét. Utóbbiak nem feltétlen drámáznak, vagy ha igen, talán csak azért, mert látják, hogy mifelénk azzal lehet dolgokat elérni.

Az ő szembenállásukhoz több cikk is kapcsolódik, például

• a Toleráns rotweiler című szintén bevándorlásról szól, illetve arról, hogy ezt lehet az igazság etika és törődés etika szerint is kezelni
• a Remény a depresszív realizmus és optimizmus szembenállásáról szól, pl. abban a témánkban, hogy képesek leszünk kezelni azt a helyzetet, amikor sok muszlim lesz itt, vagy összeomlik a nyugdíjrendszer
• az Egyensúly meg arról, hogy kemény iskoláztatással vagy rendíthetetlen kedvességgel kell-e valakit kezelni.

Ezek ilyen szép kis elvek, amelyekről lehet filozofálni, vitát lehet képezni, amelyek segítenek megérteni, hogy nohát, mennyire különbözőek vagyunk, milyen heterogén a nemzet, ami remek, mert ez a demokrácia alapja.

Káosz

"Two ways to view the world so similar at times

Two ways to rule the world to justify their crimes

By kings and queens young men are sent to die in war

Their propaganda speaks those words been heard before

Two ways to view the world brought Europe down in flames

Two ways to rule"

Sabaton: Lifetime of war

Ez a demokratikus vita csodásan is hangzik, csak kell hozzá valami alap, amit leginkább "nemzeti minimum" kifejezéssel szoktak emlegetni.

A bevezetőben említett hangulatjelentés azóta is áll (szeptemberben kezdtem írni, az ötlet pedig nyár végi...), ami arra utal, hogy - az általam ismert környezetben legalábbis - gond van ezzel a minimummal. 

Augusztusban felbosszantottam magam egy cikken, amiben a szerző leírta, hogy mennyire frusztráló az itthoni közeg, mennyire rossz neki velünk élni. Amúgy még csak nem is állíthatom, hogy mások az élményeim, mégis, sértőnek találtam e sorokat, amit a "rabszolgát korbácsoló rabszolga" hasonlattal fejeztem ki. Feltételezem, hogy a szerző nem tartaná kevésbé sértőnek az én bejegyzésem, mint én az övét.

forrás: napidoktor.hu

Valami ilyesmi a migránsokról vitatkozni is, csak ezerszer intenzívebb. Ez nem vita, ez veszekedés.

Hogy a Szülő megfeleltetésnél maradjunk, ez nagyjából azt jelenti, hogy Anyu és Apu válni akarnak.

Egyszerűen nincs jobb ötletük a drámaháromszög elhagyására.

Pontosabban, egy elidegenedett házasság megjavítására.

Honnan szedem ezt az elidegenedettség-ötletet? Leginkább személyes élményekből, amiket próbálok valamilyen elméletbe tuszkolni (talán sikertelenül, de a kutatásmódszertan tanárunk szerint egy rossz elmélet is előrébb viszi az embernemet, ha egy jobbak provokál ki). 

Év elején volt egy olyan meglátásom, hogy akármilyen kicsi ez az ország, mégis tök különböző emberek, csoportok, kultúrák élnek benne (Elveszett cirkáló c. bejegyzés). Nagyjából olyan élmény volt "hívő pszichológust" kereső emberről olvasni, illetve kimenni Kelet-Magyarországra, mint kilépni a rezervátumból. Nyilván, semmi meghatározó nincs ebben a kalandban, semmi általánosítható. Gondolatébresztő talán: mi van, ha a fővárosban szerkesztett sajtó, világkép, politika tök idegen az ország nagy részének? Mi van, ha nincs közünk egymáshoz? Ha az országban stabilizálódott eszmék két olyan táborba tömörülnek, amelyek már nem képesek együtt élni, mint ahogy a fent említett cikk is felhozza?

Azért tartom lényegesnek ezt a polarizálódást, mert az elmúlt év eseményei kapcsán eljutott hozzám Huntington elmélete a civilizációk közti kölcsönhatásokról. A teória szerint naiv remény, hogy erőszak nélkül kialakul majd egy univerzális kultúra, még inkább, hogy ez a kultúra a nyugati minta szerint fog majd működni. A szerző több különböző civilizációba sorolja a Föld népeit. Ezeken a civilizációkon belül vannak

1. Magállamok: ők a mérvadók a civilizáción belül
2. Tagállamok
3. Hasadó államok: keresztül halad rajtuk egy képzeletbeli civilizációs határvonal
4. Magányos államok: önmagukban egy civilizációt képeznek
5. Elszakadó államok: éppen átállnak egy másik civilizációhoz

Nagyjából mint egy közösség szociogramjában.

A mi drámaháromszögünkben három civilizáció vesz részt: Nyugati kereszténység, Ortodox kereszténység és Iszlám. Ahogy korábban írtam, a migránsokat igazából nem érzem annyira erős szereplőnek a háromszögben, így az Iszlám nevű szereplőt innen is kihúznám. Marad a Nyugat és a Kelet. Őket is le lehet tömöríteni az egyszerűség kedvéért személyekre, mondjuk Merkelre és Putyinra. Mondhatni, egészen másképp értelmezik a migráns-kérdést.

Ez minket annyira nem érdekelne, de ahogy a fent leírt "tönkrement házasság" hasonlatból sejteni lehet, szerintem mi egy hasadó állam vagyunk. A könyv Ukrajnát nevezte meg példaként, ott tényleges hasadás is lett a dologból. Mondhatnánk, hogy az csak a nagyhatalmak stratégiázása, de egy stratégiai játékhoz erőforrások is kellenek, azaz emberek, akik elhiszik, hogy tényleg van értelme honfitársaikra lőni.

Vajon nálunk hány ilyen ember van? Ha majd a magállamok úgy döntenek, hogy itt a kölcsönhatás ideje, el tudnak intézni nálunk egy durva, véres válást?

Még mielőtt megéneklem az apokalipszis négy lovasát is, megjegyzem, hogy természetesen a káosz simán lehet csak az én fejemben, míg a világban lényegében rend van. Lehet, hogy ez is csak komoly alap nélküli rémtörténet, mint a chemtrail, autizmust okozó védőoltás, meg a gyíkemberek. Végtére is a meglátásaimat egy pszichológiai modellre alapoztam, ami mikro-folyamatokra készült, nem makro-szintűekre. Valójában csak egy tudományból műveltem ki magam, a többit meg csak itt-ott olvasom, nagyjából annyi kritikai érzékkel, mint amennyivel a disznó válogat a moslékban.

Ezt a szociogramot én csináltam pár éve a suliról, ahol dolgozom (minden
személyes infó eltávolítva). Lehet látni rajta, hogyan alakulnak ki
"civilizációk", amelyeknek van "magállama", azaz legnépszerűbb gyereke.
Látható, hogy pár gyerek "hasadó" vagy "elszakadó" szerepben van, annak
függvényében, hogy melyik közösség fogadja be, illetve vannak "magányos
államok" is.

Az elv, amivel próbálom megérteni a kontextust, amiben élek egy rövid mondattal foglalható össze: ami kicsiben működik, az nagyban is működhet.

A civilizációk emberekből állnak.

Ezek az emberek a közösségi létezést, rendszerben létezést az elsődleges és másodlagos szocializációs környezetekben tanulják meg, azaz a családban és az iskolában. A mai ember tapasztalata az, hogy ezek a rendszerek bármikor szétzúzhatók, ha az egyéni érdekek úgy kívánják: anyu és apu simán elválhat, az osztály simán klikkekre szakadhat, sőt, egy-két tagját még ki is lehet utálni. Ezeknek a szakadásoknak mindig van áldozata, de azt is megtanulta, hogy azért ebből is fel lehet állni.

Az így felnőtt emberek gyakorlatilag semmit sem tudnak a makro-szintű folyamatokról. A többségnek a történelem csak egy rakás évszám, a közgazdaságtan a Tőzsdecápák unalmas része, a jog a behajtó fegyvere, a vallásfenomenológia meg egy hosszú szó.

Mivel nem látják át a makro-szintű folyamatokat, kénytelenek generalizálni a mikro-szinten megtanult törvényszerűségeket.

Ezeknek az embereknek szavazati joguk van. De ha nagyon szeretnék, puskájuk is lehet.