A Tout le Monde

Ez az őszi szünet nem csak a pihenésre adott időt, hanem a felfedezésre és az elmélkedésre is. Hála ennek az egy hétnek, végre tudok valami értelmeset írni halottak napja apropójából.

Na jó, igazából nem volt ennyire célirányos a történet, csak még az elején ismertetni akartam a témát, mielőtt belevágok a szokásos asszociációs láncba. Ezúttal is az történt, mint amiről már írtam júliusban: hallgattam egy metál-számot, elkezdtem az élet-halál témán elmélkedni, pillanatok alatt belekerültek a szakmai gondolatok, és bumm, van egy új bejegyzés...!

Szavak

"À tout le monde

À tous mes amis

Je vous aime

Je dois partir

These are the last words

I'll ever speak

And they'll set me free"

Megadeth: A Tout le Monde

Szóval, most itthon voltam, és pótolgattam a gép előtt ülve, amire eddig nem volt időm. Ez zenehallgatás közben jobban megy, úgyhogy kihasználtam az internet adta lehetőségeket, úgyis vannak még együttesek, akiket nem ismerek annyira. Így hozott össze a sors a Megadeth címben említett számával. Ha már szóba került, beszúrom ide (a fogyaszthatóbb verziót), csak hogy ne a fantáziátokat kelljen használni:

A szám megtetszett, gondoltam, jó volna megtudni miről szól. Legalább a címe, merthogy franciául nem beszélek. A Wikipedia segítségével sikerült megtudni, hogy az imént idézett sorok nagyjából ezt jelentik: "az egész világnak, az összes barátomnak, szeretlek titeket, távoznom kell".

Szintén e remek kis netes enciklopédiának köszönhetően megtudtam, hogy a dal értelmezésével nem csak ott akadnak el az emberek, hogy a szerző valamiért franciául írta meg a refrént.

Az MTV például nem adta le a klipet, mert szerinte ez egy "öngyilkos-dal". Egy iskolai lövöldözés elkövetője tette előtt ezt a számot emlegette, a Youtube kommentekben pedig elő-előkerül pár személyes élmény, hogy öngyilkosok hallgatták ezt a dalt, vagy a hozzátartozóik hallgatták az öngyilkosok temetésén.

A szerző ennél hétköznapibb magyarázatot ad: ha halála előtt lenne pár másodperce szólni azokhoz, akiket itt hagy, ezt a pár sort mondaná nekik.

Na, itt indult be az agykerék, úgy, mint korábban a Sabaton-számnál (The hammer has fallen - A kalapács lesújtott), már meg is jelent a szemem előtt a képzeletbeli színpad. Elég banális jelenet játszódott le bennem, ahogy szegény haldokló Dave Mustaine rebegi nekem az utolsó szavait, franciául, ahogy a szám refrénjébe írta. Én meg persze nem értem, már a szavakat sem, nemhogy a mögöttük meghúzódó tartalmat, így a próbálkozás sikertelen marad.

Ez a megértés a kulcsa az egésznek. Talán egy művészi eszköz volt, hogy franciául írta le a lényeget, holott tudtommal az ő országa sem frankofónabb, mint az enyém. Talán pont az volt a cél, hogy motiválja a hallgatót, hogy nézzen utána ezeknek a soroknak, hogy rábírja a világot, hogy törekedjen az utolsó üzenet megértésére.

Ez a szám inkább erről szól: azt akarom, hogy megértsék az utolsó üzenetemet, sorskönyvi szóhasználattal, a sírkövemet.

Így valójában a dal különböző értelmezései között nincs semmilyen ellentmondás. Az összesben az az igény munkálkodik, hogy búcsú közben megértessük a világgal az életünket, csak a pozíciók mások. Valaki egy sikeres élet után mondja ezeket, valaki egy sikertelen, önként megszakított után, valaki ama bizonyos utolsó golyó előtt. Mindenki akar magának egy sírkövet.

Epigramma

"A halál a barátod, fogadd szeretettel! 

Ő ad értelmet az életednek." [sic]

Egy barátom, akitől időnként idézgetek, mert nem találom hogy ő honnan idéz

A Sorskönyv c. mű egyik bekezdésének konkrétan ez a címe: sírkő. A szerző szerint két kérdést kell feltenni a kliensnek: mit írna a sírkövére, és mit írnának rá mások? Az értelmezés szerint amit ő írna, az a sorskönyve, amit pedig mások írnának, az az ellensorskönyv.

A sorskönyvről írtam már egy másik metálos bejegyezésben, bár ott se olyan sokat (a könyv amúgy 500 oldal), minden esetre szerintem itt elég lesz a könyvben található legtömörebb összehasonlítás: a sorskönyv az ember végzete, sorsa, az ellensorskönyv pedig az életstílusa. Mindkettő a szülők hatásának függvényében jön létre, csak az ellensorskönyvnél a szülők gondolkodnak is. Ez valamivel rendezettebb, racionálisabb, érték-orientáltabb, akkor alakul ki, amikor nevelnek minket, és előírják a megfelelő viselkedést (pl. "dolgozz keményen"). A sorskönyvet nem direkt neveléssel alakítják ki, hanem gesztusokkal, rejtett tranzakciókkal, amikor ők is elengedik magukat, mi meg Gyermekiben figyeljük őket.

Ha a sorskönyv és ellensorskönyv passzol egymáshoz, akkor egyszerűbb a helyzet, ha a kettő között van valami ellentmondás, olyankor van a nagy meglepődés, hogy kiderül valami valakiről, és nem is gondoltuk, hogy erre a sorsra jut...

A sírfeliratra visszatérvén, vegyük Szimónidész klasszikusát:

„Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak:
Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”

Itt a sorskönyv és ellensorskönyv passzolt egymáshoz: a szülők arra predesztinálták fiaikat, hogy haljanak meg a hazájukért, mert az nagy dicsőség (amit már onnan is lehet tudni, hogy az elesetteket mekkora tisztelet övezi, a gyerek meg szeretné ugyanezt a tiszteletet), és olyan életstílust is adtak át nekik.

Ebben az értelemben a spártai hősök sorkönyve nyertes sorskönyv: sikerült teljesíteniük az élettervet, és elérték azt, amit a szüleik a leginkább okénak tartanak.

Ezen kívül van vesztes és nem nyertes sorskönyv is: a vesztesnél egyértelműen nem sikerül okénak lenni, a nem nyertes meg valahol a kettő között van - nem kapott ki, de igazából nem érte el a sikert.

A képzeletemben lejátszódott jelenet, amiben a Megadeth frontembere próbálta átadni utolsó üzenetét, valami ilyesféle háttérből alakulna ki:

• valaki azt mondja neki gyerekkorában, hogy mindig fura kis srác volt, különleges kölyök, akit senki se ért
• és azt is mondják neki, hogy ha azt akarja, hogy a többiek okénak gondolják - és már hogy ne akarná - akkor muszáj lesz kommunikálni valahogy az emberekkel.

Így lesz Dave-ből művész, aki abból él, hogy beszél az emberekhez, viszont nem mindenki érti a mondanivalóját, ahogy a Wikipedia is írta.

És ez határozza meg az utolsó jelenetet is: beszél hozzám, de franciául, amit nem értek, így a gondolatai elvesznek.

Vajon ez most nyertes, vesztes vagy nem nyertes sorskönyv? Nyertes, mert az utolsó pillanatig titokzatos, különleges, fura kis srác tudott maradni? Vesztes, mert nem tudta magát megértetni velem, nem derült ki, hogy valójában mitől is különleges? Nem nyertes, mert végülis elérte, hogy valaki figyeljen rá, és el tudta mondani, amit akart, de éppenséggel nem sok eredménnyel, mert nem értem, amit mond?

Valószínűleg én nem tudom ezt megmondani, nem is igazán ismerem őt, még abban is csak találgatni tudok, hogy miért keveri a nyelveket a számban. De amennyiben ez egy személyes dal, akkor valakihez szól. Valakihez, akitől Dave azt reméli, hogy megérti majd az életét, sírkövét, sorskönyvét és ellensorskönyvét.

Krónikás

"...lenni annyi, mint valaki más számára jelenteni valamit...

Az ember, leglényege szerint szimbólum, üzenet, amely csak

Akkor jön világra, ha megértették, ha elismerte valaki.

Egyébként a létének nincs több jelentése vagy realitása,

mint valami feliratnak egy lakatlan csillagon lévő sziklán."

Angyal András

Azon személyek száma, akiknek lehetősége van megérteni a sírkövünket, alighanem nem is olyan nagy. Elég sok információ, és némi pártatlan, szemlélődő attitűd kell hozzá, a motiváltságról nem is beszélve. A közeli hozzátartozók, barátok lehetnek a leginkább esélyesek erre, illetve olyan emberek, akik hivatásul választották, hogy megpróbálnak megérteni minket. 

Ez utóbbiak egyike a pszichológus is. Neki ugyan jóval kevesebb személyes információ áll rendelkezésére, mint a hozzátartozóknak, viszont elég nagy tudása van a lélek általános működéséről, aminek segítségével jól működő modellt tud kialakítani. Ami azt illeti, néhányan szerintem konkrétan azért járnak pszichóhoz, mert azt akarják, hogy valaki értse az életstílusuk és sorskönyvük dinamikáját.

Talán ezért van az is, hogy egyes kliensek a szakember minden erőfeszítésének ellenére öngyilkosok lesznek. Ők ugyanis megkapták a folyamattól, amit akartak, amikor a szakember megértette a tragédiájukat. Sosem akartak nem öngyilkosok lenni, csak azt akarták elérni, hogy valaki értse, miért lettek azok.

Persze ilyen durva lezárás nélkül is lehet ez a - rejtett - fő motiváció. Alapvető társas igény, hogy megértessük és elfogadtassuk magunkat. Ám ha valakinek kapcsolódási problémái vannak, akkor nincs más hátra, keres valakit, akivel a spontaneitás problémáit megkerülve szerződnek arra, hogy lesz kapcsolódás. Kicsit hasonlít ez a "Fecsegőként" bemutatott típushoz, csak sokkal fejlettebb: a helyzetben tök jól tudunk működni, csak hosszútávon van egy olyan érzés, mintha valamilyen körkörös, vagy spirális pályán haladnánk - akárhányszor lezárunk egy témát, hirtelen beugrik a következő. Nem meglepő, ha én vagyok a legintimebb, stabilabb, biztonságosabb kapcsolat az illető életében. A probléma ezzel az, hogy a konzultációnak előbb-utóbb vége kellene legyen, előbb-utóbb hétköznapi embereket kellene valahogy rábírni arra, hogy próbálják megérteni ezt az életet.

Talán úgy tűnik, hogy van itt egy logikai ugrás: eddig sírfeliratokról beszéltem, és rátértem egy olyan kliensre, aki még jó sok évig nem akar meghalni (most én is azon gondolkozom, hogy a véletlen, vagy valamilyen intuíció miatt írtam ezt nem nyertes fogalmazásban /tehát nem úgy, hogy "élni akar"/). Ez azért van, mert szerintem a sírkő az egyén identitásának a legvégső állapota. A szakdogámban - Erikson nyomán - az állt, hogy "az identitás az az élmény, amikor az egyén tudatosan megéli önmaga időben folyamatos és koherens létezését, egyedi mivoltát. Az egyén élettörténete, minden krízis kudarc- vagy sikerélménye nyomot hagy az identitásban."

Ez az identitás együtt fejlődik az egyénnel, változik az események hatására. A halál, pontosabban a halál előtti pillanat is ilyen esemény, amikor még meg lehet tenni az utolsó simításokat.

Ő például azért fontos karakter a sorozatban, mert érti a
fiatalabb karakterek lelki sírköveit, és segít nekik tovább lépni.

Ennek fényében az eddig bemutatott vágy, hogy valaki megértse az életünket, nem csak akkor válik intenzívebbé, amikor konkrétan halni készülünk, hanem minden szimbolikus kis-halálnál, egy nagy változásnál, mikor az eddigi énünkkel már nem tudunk mit kezdeni, és újra üdvözölhetjük az identitás-diffúziót ("nem tudom, hogy ki is vagyok igazából", serdülőkorban a legerősebb). A romok eltakarításában és az építkezésben sokat tud segíteni valaki, aki figyel, és próbálja velünk együtt megérteni, hogy miért kellett a fiúnak meghalnia, hogy a férfi megszülethessen (igen, ez Trónok harca). Nem muszáj éppen pszichológusnak lennie, ezt nem tagadom, de lehet, hogy egy szakember mégiscsak hatékonyabb.

És hogy jön ide a halottak napja...? Nos, a metálban szinte közhely, hogy "a halál nem a vég, hanem a kezdet", és ami azt illeti, a sorskönyv-elmélettől sem teljesen idegen ez a teória. Berne azt írja, hogy vannak poszthumusz nyereségek is, mondjuk amikor előkerül egy nagylelkű végrendelet, amiből kiderül, hogy az elhunyt próbált jó lenni az emberekhez, csak valamilyen szülői parancs gátolta ebben. Épp ma láttam egy dokumentumfilmet családokról, akiknél valahogy előkerült a rég elhunyt nagypapa első világháborús fényképsorozata, és ezeket nézegetve értették meg, ki is volt igazából az öreg. Paradox, hogy ő már majd' egy évszázaddal ezelőtt meghalt, de most teljesebb lett az élete.

Amíg emlékszünk az eltávozottra, addig meg is érthetjük őt. Még ha az emlékeink már nem is változnak, mi igen, és az élet végülis olyan, mint a többi történet: az elbeszélő és a befogadó közös műve. Bizonyos értelemben így még mindig tehetünk valamit a halottért, azért, hogy a sorskönyve, a nyoma a világban nyereséges legyen.