Egy halom hasított fa

Elhatároztam, hogy írok valami okos kis cikket a mostanában látható fogyasztói rohamokról. Az keltette fel bennem az érdeklődést, hogy a Black friday és a H&M valamelyik különleges ruhája iránt érdeklődőkről készült videók és beszámolók alapján kezdtem a legutóbbi Slayer-klipben érezni magam (megtekintés csak saját felelősségre).

Aztán végül visszakoztam, mert némi utánajárás után rájöttem, hogy szinte mindent, amit gondolok a témáról, már leírtam, vagy rosszabb esetben már valaki más is leírta.

Így nem maradt más, mint hogy röviden összegezzem az eddigieket - remélem, a kényelmi szempontok kiszolgálása mellett azért így is formálódik valamilyen gondolat.

Felvásárlási pánik

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy még sosem volt olyan élményem, hogy az egyetlen dolog, amit egy embertársamban láttam, az az akadály volt. Ami azt illeti, elég gyakran látom felebarátaimat idegesítően lassan mozgó szlalom-bójáknak, révén tömegközlekedéssel utazom. Rosszabb napjaimon még csúnyán is nézek, vagy morgok valamit a bajszom alatt, ahogy próbálom őket kerülgetni.

De azért odáig még sosem jutottam el, hogy elkezdjem ledózerolni őket, még akkor sem, amikor valamilyen leárazás miatt megérné. 

Persze, rám jellemző idegenkedve szemlélni a dolgokat, úgyhogy esetleg nem magamból kellene kiindulni. Ahogy elnézem az összefoglalót az ilyen leárazós napokról, régi szociálpszichológiai tanulmányaim jutnak eszembe a tömeglélektanról, illetve a pánikba esett tömegről.

Egész konkrétan az az eset jutott eszembe, amikor egy színház kigyulladt, és sokkal többen égtek bent, mint ahányan elméletileg kijuthattak volna ennyi idő alatt. A vizsgálat szerint akkora tömeg gyűlt össze a kijáratnál, ami akadályozta saját magát a mozgásban; az emberek letaposták egymást, a szénmonoxid és a lángok meg persze nem várták meg, amíg a legerősebbek kiválasztódnak...

Ilyenkor a szakma mindig próbál okos lenni, hogy megmagyarázza az ilyen eseteket. Az egyik ilyen elgondolás a fogolydilemmára alapozott: Mintz instabil nyereségstruktúrának nevezte a színházban beállt állapotot. A fogolydilemma úgy működik, hogy ha feldobod a társad (versengés), ő viszont nem dob fel téged (együttműködés), akkor te kisétálsz a börtönből, ő meg helyetted is elviszi a balhét. Tehát ebben a felosztásban vagy nagyot lehet nyerni, vagy nagyot lehet bukni. Ilyen volt a színház is: aki versengő stratégiát alkalmazott, azaz taposott, nagyobb eséllyel jutott ki, mint aki együttműködőt, azaz próbált valamilyen menekülési tervet alkalmazni. Az eredmény persze magáért beszél: nem véletlenül találták fel a társas együttműködést, ahogy még egy régi bejegyzésben is felmerült, egy hajómodell-összerakó kísérletben.

Mintz egy aranyos kis kísérletet dolgozott ki ahhoz, hogy etikus körülmények között tudja a pánikot modellezni. Fogott egy demizsont, ami ugye elég öblös, de szűk a nyaka, így egymás után sok kis dugó belefér. Ezeket a dugókat damilra kötötte, majd szép egymás után behelyezte az üvegbe. A kísérleti személyeket több csoportba osztotta:

1. „Most egy motivációt és ügyességet vizsgáló kísérletben vesznek részt. Itt látnak egy palackot, aminek az alján kis fehér ruhadarabba burkolt parafa dugók vannak a zsinegek végére erősítve. Most mindenki fogjon meg egy zsineget. A feladat az lesz, hogy mindenkinek ki kell húznia a saját dugóját az üvegből. Kérem, hogy sem a feladat megkezdésekor, sem a végrehajtása közben vagy utána ne beszéljenek egymással. Ha azt mondom: „Most”, akkor kezdhetik a dugók kihúzását.” 
2. „Az Önök feladata ugyanaz lesz mint az előző csoport tagjainak: mindenkinek ki kell húznia a saját dugóját a palackból. Ebben az esetben azonban a palack oldalán víz fog beáramlani, tehát a palackban a vízszint fokozatosan emelkedni fog. Ahogyan a vízszint emelkedik, úgy nő az esélye annak, hogy a dugók eláznak. Mindenkinek azelőtt kell kihúzni a saját dugóját, mielőtt az elázna. Van még egy eltérés az előző helyzethez képest: ugyanis mindenki, aki szárazon kihúzza a dugóját, kap tőlem egy csokit. Akinek a dugója viszont elázik, az a beszíneződés arányában fog büntetésként csokit vásárolni a csoportnak. Kérem, hogy ne beszéljenek egymással sem a víz elindulása előtt, sem pedig a feladat teljesítése közben. Most mindenki vegyen a kezébe egy zsineget. Ha azt mondom: „Most”, akkor indul el a víz.” 
3. Ugyanaz, mint a 2., csak lehet beszélni.

Gondolom sejtitek, hogy a 2. instrukció csodásan modellezte azt a káoszt, ami akkor lép fel, amikor egy lángoló szórakozóhely ajtaján próbál egyszerre mindenki kimenekülni.

Nagy kreatívan arra a megállapításra jutottam, hogy valami hasonló van a Fekete pénteken is, de sajnos Mintz megelőzött vagy ötven évvel, mert szerinte is ez a helyzet.

Pszichoticizmus

"Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát

s így mindenik determinált.

Csak ami nincs, annak van bokra,

csak ami lesz, az a virág,

ami van, széthull darabokra."

József Attila: Eszmélet (részlet)

No, azért van itt valami, ami nem hagy nyugodni. A kísérlet instrukciói szerint az első két esetben nem szabad kommunikálni. A valóságban viszont nincs ilyen tilalom.

Persze, nem fogok udvariaskodni valakivel, aki elviszi előlem a szuper árú tévét, de halálra azért nem fogom tiporni, még akkor sem, ha kedvem volna hozzá. Ezeken a leárazásokon viszont előfordulnak ilyen esetek. 

Gondolkodtam rajta, hogy esetleg ennek van valamilyen kulturális beágyazottsága, de nem vagyok erről meggyőzve. Egyrészt, a fent írt vezetős-kísérletben a Kelet-európaiak teljesítettek a leggyengébben, másrészt hallottam egy közlekedési statisztikát, miszerint nálunk 1,7-szer több baleset történik iskolák környékén, mint Ausztriában. Másrészt, ezek a nagy halálra taposások nyugati rémtörténetek, nem hazaiak. 

Aztán vannak az ösztön-megközelítések: bennem is felmerült a manapság oly népszerű paleolitikum kapcsán, hogy esetleg valami vadászó-gyűjtögető ösztön robban ki ezeknél a beszerzéseknél. A fent hivatkozott összefoglalóban be is linkeltek egy ilyen cikket.

Ehhez kapcsolódik a frusztráció-agresszió hipotézis (az ezen alapuló PFT-ről írtam a v=s/t bejegyzésben), ami szerint ha egy szükségletünk kielégítése akadályozott, azaz frusztrált, az agresszióhoz vezet. Mivel ezeknél a nagy leárazásoknál nem juthat mindenkinek áru, esélyes, hogy sok vásárló szükséglete kielégítetlen marad, így frusztrált és agresszív lesz.

A tömeglélektan szerzői szerint az emberek tömeges helyzetben veszítenek a személyiségükből, és alacsonyabb fejlettségű érzelmi állapotba esnek vissza. Egyrészt gerjesztik egymást érzelmileg, modellt nyújtanak egymásnak az agresszív viselkedéshez, másrészt a felelősség is megoszlik közöttük.

Tehát, a tömeg nyers érzelmeket vált ki, a személyiség nyersebb formáját hozza elő. Így kapcsolódik ide a pszichoticizmus fogalma, ami azért nem annyira elterjedt a köznyelvben, úgyhogy kifejtem.

Eysenck elmélete szerint három fő dimenzió mentén lehet a személyiséget leírni: az extraverzió, neuroticizmus és pszichoticizmus. Pár tulajdonságot hozzárendelve ezekhez a szavakhoz, tisztul a kép:

• extraverzió: aktív, lobbanékony, kalandkereső, szociábilis
• neuroticizmus: szorongó, depresszív, érzékeny, labilis
• pszichoticizmus: agresszív, hideg, érzéketlen, impulzív, személytelen

A személyiség-paradigma szerint ez a három vonás mindenkiben benne van, csak nem ugyanolyan erősen. Viszont ez az elmélet biológiai alapú, azaz Eysenck szerint ez a három vonás a génjeink által meghatározott temperamentumunk.

Na igen ám, de a kutatások szerint egy szituáció nagyban befolyásolja az ember viselkedését, hosszú távon a személyiségét is. Akármilyen temperamentummal születek, attól függően, hogy milyen élmények szerzek, a viselkedésem módosul, függetlenül a genetikai tényezőktől.

Ha azt mondjuk, hogy a tömeg az ember pszichoticizmus vonását erősíti, abból az is következik, hogy minél többször kerül ilyen tömeg-helyzetekbe, annál stabilabban jelenik meg ez a viselkedés nála hosszútávon. Így már van értelme összehasonlítani a kultúrákat (bár szerintem inkább szubkultúrákban kell keresni).

Konspiráció mindenhol

Egy korábbi, fogolydilemmáról írt bejegyzésben, illetve egy karácsonyi bejegyzésben már morogtam az elüzletiesedett karácsonyozás miatt (most már ér róla írni, mert advent van). Persze, ez egy közhely: szinte triviális, hogy az ünnep nem a pénzről szól. Mert ezt mondjuk mind, nem?

De ha ennyire hisz ebben mindenki, akkor miért panaszkodunk, hogy ennyire színpadias lett a karácsony, és már nem is a kapcsolatokról szól, hanem a pénzről?

Elég meredek elmélkedésen vagyok túl ezzel kapcsolatban.

Ahogy a fogolydilemmás cikkben írtam, az eladók maximalizálni szeretnék a nyereségüket, és igazából őket nem érdekli annyira, hogy nekünk ez mennyibe kerül. A "mennyibe kerül" alatt nem is pénzt, inkább immateriális javakat értek, olyan nyálas dolgokat, mint a kapcsolatok, szeretet, meg minden.

Nos, a közgazdaságtan elvei szerint a legtöbb dolog behelyettesíthető valamivel. Vannak egyszerű behelyettesítések, mint egy üveg sör ára, meg bonyolultabbak is, mint a családi nyaralás, a tökéletes randi, stb. Abba ugye nincs beleszólásuk, hogy milyen viszonyban vagyunk a szeretteinkkel, de ha esetleg ezt a viszonyt behelyettesítésekkel akarjuk fenntartani - nos, ott már tudnak segíteni. Az érdekeik azt szolgálják tehát, hogy inkább behelyettesíteni akarjuk a meghittséget, mint természetes formájában kitermelni. De hogyan oldható ez meg?

Az egyik, hogy már októberben nyekereg a karácsonyi zene a nagyobb bevásárlóközpontokban. Valaki múlt hónapban megjegyezte, hogy gyerekkorában valahogy jobb volt a karácsony, többek között pont azért, mert nem nyomultak vele már októberben. Akkor még volt bennük várakozás, ami szenteste teljesedett ki. Most, mire eljutnak a fáig, már lapossá válik az egész. Az élmény mögött valószínűleg a habituáció nevű jelenség állhat, ami azt jelenti, hogy egy inger tartós jelenlétekor hosszászokunk az ingerhez, és csökken a figyelmünk, érzékenységünk iránta.

Tehát, mire eljutunk a karácsonyhoz, már hozzászokunk a hangulathoz, érdektelenné, személytelenné válik.

A másik idevágó eszköz lehet a beszerzési pánik gerjesztése. Ehhez igazából akciók kellenek, ami kirobbantja ezeket a tömegjeleneteket, s ha a logikám helyes, a tömegjelenetek pedig a személytelen, agresszív magatartást erősítik meg. Ha a pavlovi kísérletből indulunk ki, ez nem igazán kondicionál a békés, boldog karácsonyra...

Azt hiszem, amikor az ember rájön, hogy a hócipője nem ajándékkal, hanem bosszúsággal van teli, ha a karácsony közeleg, akkor érez valamilyen érzelmi veszteséget.

De még szerencse, hogy a közgazdaságtan elvei szerint a legtöbb dolog behelyettesíthető! Ez a veszteség kompenzálható, ha kellő erőforrás befektetésével is ki tudjuk mutatni, hogy mi szeretnénk boldogok lenni együtt.

Így válik maga az ajándékozás egy ilyen Fekete péntekké: némi érzelmi zsarolással (akkor hiszem el, hogy szeretsz, ha drágát veszel nekem) már ingyen is beszerezhetem a vágyott holmikat, amikre év közben nem vagyok hajlandó költeni. Nem annyira szép eljárás, de a korábbi beszerzési portyáim során már megtanultam, hogy az győz, aki tud egy kicsit tiporni is.