Ebből a Hős-témából sejthetitek, hogy ennyi turnézás után elkezdtem elmélkedni azon, hogy pszichésen milyen témák kapcsolódhatnak ide.
A következő bejegyzés az életfejezet-váltásokat és a sorskönyvi folyamatokat mutatja be!
We're off to never-neverland
Annyira azért nem vagyok elvetemült, hogy egy legénybúcsún is pszichológust játsszak. Akkor jutott eszembe ez a cikk, amikor az egyik ilyen túra után visszahallgattam régi garázszenekarunk az alkalomra rögtönzött visszatérő-búcsúbulijának előadását, ami valami "Elmúlt a legénykor" című blues-féleségben taglalta egykori kalandjainkat. Elmúlt, elmúlt, de a srác honnan ilyen biztos benne?
Pár évvel ezelőtt filozofáltam az életszakasz-váltásokról (End of line c. bejegyzés), amiket elmésen EoL-kódoknak neveztem (az informatikában egy fájlban a sor végét egy ilyen kód jelölte, legalábbis amikor még programoztam). A nagy kérdés az volt, hogy melyek az objektív, külsőleg meghatározott váltások, és melyek azok a szubjektív érzetek, amelyekből tudod, hogy éppen most zársz le egy fejezetet, és lépsz át egy újba (a kérdéses bejegyzésben az első ballagó osztályom valami ilyesmi volt)?
Hasonló kérdéssel foglalkozott egy Hudson nevű illető is. Valamiért az ő teóriájáról készült képek nem lepték el ez internetet, tankönyvből meg mégiscsak bunkóság volna kifotózni, úgyhogy jobb híján a bal oldalt látható összefoglalót mellékelem. Az "Új kezdetnél" indul az életfejezet, ami eleinte sikereket és lelkesedést hoz, mert izgalmas és változatos (hasonlóan, mint a transzteoretikus modellben, amit az Ahonnan nincs kiút c. bejegyzésben mutattam be). A felfelé ívelés után jön egy fenntartás, amikor nyeregben érezzük magunkat, majd jön az elégedetlenség, csüggedés, amit a "Befejezés" pont zár.
Itt azonban elágazás van: vagy átugrunk egy következő "Új kezdethez", és változtatunk az életkörülményeinken (munkahely, kapcsolat, lakás, frizura), vagy befizetünk egy nagyobb körre, és mi magunk változunk meg. Ez egy bebábozódós, visszahúzódós szakasszal alakul, majd az átmenet csúcsán történik a megújulás. Ezután nyitottak vagyunk az új dolgokra, készen állunk rá, hogy más emberként éjünk tovább. Ebből előbb-utóbb lesz is valami, és megérkezünk az "Új kezdethez", csak kissé hosszabb, ha nagyzolni akarnék, azt mondanám, spirituális út után.
 |
| A hős útja |
Ha tippelnem kéne, akkor egy ilyen hosszabb út után dönt úgy az ember, hogy megnősül.
De honnan tudod, hogy nem rögtön egy "Új kezdet" felé kell lépned, hanem válaszolnod kell az élet misztikus hívására, és alá kell szállnod valami önismereti mélységbe?
És mi van azzal, ha sosem hallod ezt a hívást? Vagy ha hallod, de valami speciális módon írod az élettörténeted, ami miatt nem olyan egyszerű az alászállás vagy a felemelkedés?
Itt kezdtek el érdekelni a sorskönyvi folyamatok.
The young boy learns their rules
"Now you're telling me, you're not nostalgic
You were so good with words
And at keeping things vague"
Judas priest: Diamonds and rust
"Addig amíg"
"Azután"
Aki ebben a folyamatban él, nem épp a mértéktartásról híres: amikor jól érzi magát, akkor az nagyon jó - illetve annyira mégsem, mert tudja, hogy azután meglesz még ennek a böjtje. A példa itt Damoklészé, aki nagyon szeretett volna olyan jól élni, mint az uralkodó. Ezt meg is kapta, csak annyi módosítással, hogy egy kardot lógattak ki a feje fölé, jelképezvén, hogy az uralkodó élete nem csak játék és mese. Damoklész valahogy innentől nem élvezte teljes szívvel a nagy lakomákat...
"Soha"
"Mindig"
"Majdnem"
Ez a "mindig" és az "addig, amíg" speciális változata. Itt is megdolgozik az ember a sikerért, és van is egy meghatározott kilépési pontja, amit nagyjából sikerül is elérni. A "nagyjából" itt kulcsfontosságú: vagy némi hiányérzettel veregeti meg a saját vállát, hogy "jó buli volt, csak annyi hiányzott, hogy...", vagy sosincs olyan érzése, hogy most elvégzett valamit, és elégedett lehet. Ha például a legénybúcsún már az esküvőt tervezitek, ott meg a tejfakasztót, akkor kezdj el gyanakodni...
"Nyitott"
Szintén egy régi bejegyzésben elmélkedtem a kihagyott lehetőségről, a bennünk lévő isteni énről, ami megítéli, hogy nyertes, vesztes vagy nem nyertes sorsot éltünk-e meg (A kalapács lesújtott c. bejegyzés). Kissé félrevezető ez a sors-fogalom: miért kéne megítéltetnünk, ha eleve el van rendelve minden? Nos, a sorskönyv-elmélet nem azt mondja, hogy eleve elrendeltetett, hogy milyen életünk lesz, csak azt, hogy még gyerekkorban rögzülnek olyan hiedelmek (ezt így nem mondja, ez inkább a kognitív terápia fogalma), amelyek szerint vezetni fogjuk az életünket. Mivel ezek korán, némely esetben a preverbális korban kialakuló hiedelmek, értelemszerűen elég nehéz változtatni rajtuk, ezért éljük meg ezt a "minden előre meg van írva" érzést (erről írtam Az agresszív kismalac gyereket nevel c. bejegyzésben). De azért nem lehetetlen némi tudatos Felnőtt én-állapotot bevetve enyhíteni szorításukon...
A könyv szerint az egyik legegyszerűbben kontrollálható sorskönyvi tényező a sorskönyvi folyamat, azaz az a driverek által befolyásolt hiedelem, amely szerint rendezzük életünk filmjét. Ide tartozik, hogy mit gondolunk a sikerről, boldogságról, cselekvésről: mikor érdemeljük ki, és hogyan?
Hat van összesen, s hogy a témánál maradjak, írok hozzá nősülős példákat is!
"Addig amíg"
Itt az a hiedelem, hogy nem csinálhatod/kaphatod meg amit igazán szeretnél, mielőtt meg nem teszel valami kevésbé jó dolgot. A könyv példának Héraklész sztoriját hozza, akinek egy sor próbatételt kellett teljesítenie, míg tovább nem mehetett az életével.
A blogon eddig egyedül az ehhez tartozó driverrel foglalkoztunk: a "Légy tökéletest" parodizáló bejegyzésben a pszichológus karaktere volt ilyen. Neki az a hiedelme, hogy nem térhet a lényegre, mielőtt jó alaposan fel nem vezette...
Legénybúcsús témában itt az a rögeszme passzolna, hogy nem kérheted meg a barátnődet, míg nem szereztél lakást, kocsit, biztos állást és nem demokratizáltad Kubát.
"Azután"
Ha egy legénybúcsúban érintett személyről van szó, őt úgy kell elképzelni, hogy igyekszik "kitombolni magát", mert tudja (=ez a hiedelme), hogy jön a házasság, ami ínséges időket hoz... Persze a kitombolás valahogy úgy történik, hogy már előre szégyelli magát...
"Soha"
Ez a fickó nincs hozzászokva ahhoz, hogy tudatosítsa és kommunikálja a szükségleteit. Az a hiedelme, hogy erősnek és stabilnak kell lennie, így ha valami hiányzik neki, akkor az ő lelke úgy nemesb, ha tűri balsorsa minden nyűgét és nyilait, és nem száll ki tenger fájdalma ellen. Így aztán soha nem szerzi meg, amire igazán vágyik.
A könyvben ez Tantalosz története, amelynek több verziója is ismeretes. A folyamatot az a változat mutatja be legjobban, amben Tantalosz egyszerre éhes és szomjas is, de ahhoz, hogy a víz felé lépjen, távolodnia kell a gyümölcsöktől, és viszont. Így aztán nem lép egyik irányba sem.
Nem tudom, hogy legénybúcsú szempontjából releváns-e a történet. Az egyik elképzelésem, hogy a fickó nem tűri a kríziseket, így nem megy bele egy olyan életátmenetbe, amelynek egy őszinte lánykérés a vége; vagy kötelességének érzi, hogy házasodjon, de igazából (még) nem szeretne. Az biztos, hogy mindkét esetben gyakran használja majd azt a szerkezetet, hogy "szeretnék (...), de (...)", azaz mindig lesz egy indoka, hogy miért nem lehet úgy, ahogy szeretné. Pl. "szeretnék egy brutális legénybúcsút, de az asszony féltékeny lenne", vagy ennek ellentétje, "egy sima elvonulást szeretnék, de a srácok valami világraszóló bulit akarnak, kaszinóval és sztriptízbárral".
"Mindig"
Ezt úgyis szokták emlegetni, hogy "újra és újra", azaz hősünk folyamatosan dolgozik, hogy jobb legyen a helyzet, de nem gondolkodott rajta, hogy mikor lesz ennek vége - vagy ha van vége, akkor ugyanazt a problémát kezdi elölről,újra és újra...
A könyv szegény Arachné példáját hozza, aki szövőversenyben legyőzte Artemiszt, mire ő korrekt vesztesként pókká változtatta, hadd szőjön akkor egész életében, ha már ennyire jó benne!
Ebben a történetben megvannak azok a "ha megnyerte, hadd vigye", "most már mindig így lesz" üzenetek, amelyek azt súgják, hogy a változással kapcsolatos próbálkozásaink sajnos hiábavalók lesznek.
Egy legénybúcsú is tud ilyen hiábavaló lenni, amikor olyan delikvensnek rendezzük, aki inkább amellett köteleződött el, hogy "megtalálja az igazit", mintsem konkrétan egy lány mellett. Igazából lehet, hogy nem is kell megrendezni a legénybúcsút, ha benn ragad abban a keresésben (=váltogatja a barátnőit), vagy "teszteli a kapcsolatot", és fel sem merül, hogy tovább is lehet lépni. Az ő lánykérése afféle próbálkozás, hátha ettől komolyabban tudja magát venni. Ám attól, hogy az életén változtat, nem feltétlen változtat önmagán, így elégedetlen lesz - a házasságával.
Ha nem válik el - és talál egy ugyanolyan lányt -, akkor meggyőződéssel fogja vallani, hogy a kapcsolatban - természetszerűen - meglévő konfliktusok mindig ilyen lesznek, és bár próbálkozik, nem hiszi, hogy tud változtatni."Majdnem"
Az ő antik példája egyébként Sziszifusz, akinek az volt a büntetése, hogy az alvilágban fel kellett görgetnie egy követ egy domb tetejére. Már nem is hiányzott sok a sikerhez, amikor a kő visszagurult...
"Nyitott"
Erre a történetre azt mondhatnánk, hogy szép és sikeres, ugyanis a hős megkapja, amit szeretne. Csak azt nem tudja, hogy mi jön utána.
Neki az volt a célja, hogy megnősüljön. Hurrá, sikerült! És most? Milyen szerepe van az életében a házasságnak? Mik a közös tervek? Mi tenné boldoggá? Csak azért kérdem, mert olyan negyven évig még élni fog, és addig valahogy mégiscsak elfoglalhatná magát...
Erre a történettípusra Philemon és Baucis sztoriját hozzák példának. Ők egy házaspár voltak, akik azt kapták jutalmul kedvességükért, hogy az istenek fává változtatták őket, így nem kellett egymás nélkül élniük sosem. Sokáig azt hittem, hogy tök jól jártak: örök szerelem, meg minden... Csakhogy ezt a történetet úgy is el lehet képzelni, hogy egy film közepén változnak fává, ám a film az életük végéig forog. Így a film nagy részében nem történik semmi, mivel a történet már a közepénél véget ért.
Legénybúcsú szempontjából tipikus példa, amikor valami nagy eseményt tervezünk be, ami sikeresen meg is valósul. A buli még tartana utána, csak épp program nincs.
I adapt to the unknown
"But I feel I'm growing older
And the songs that I have sung
Echo in the distance"
Az "Elmúlt a legénykor" egy olyan dal, amelyben a lírai én - aki ismeri a srácot, most visítva röhög, révén nem egy Shakespeare - konstatálja, hogy volt egy jó fiatalkora, de eljárt felette az idő: kopasz lett és elhízott. Annyira azért nem gyászol, inkább örül, hogy van mitől búcsúzni, így nem kell olyan mulasztások miatt bánkódnia, mint a haldoklónak a Kalapács lesújtott c. írásban.
Rátalált az EoL-kódjára, és integrálja.
Ám az elmúlás nem csak őt érinti: ahogy az előző bejegyzésben említett csatában, itt is mindenki ugyanazon a hatáson ment át, ő csak tünethordozó. Ő mondja ki a nyilvánvaló igazságot: mindannyian kopaszabbak és kövérebbek lettünk, bőrnadrágban se járunk már, nem a Black-album szövegeiből választunk fejezetcímeket, hogy a lányokra vonatkozó sorokat ne is említsem... Ha ezzel nem akarunk szembenézni akkor érdemes átgondolni, hogy a sorskönyvi folyamatunk esetleg hátráltat minket.
Persze, nem csak a párkapcsolati életszerepben lehet életfejezetet váltani. Nem csak abban lehet előre lépni, "felnőtté válni".
De sajnos többnyire csak ehhez kapcsolódóan szerveznek az embernek ilyen bulit... :(
 |
| Ezt nem bírtam kihagyni :D :D |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése