Esse quam videri

Most olyan bejegyzést írok, mint máshol a "pszichológus szemmel" rovat, azzal a különbséggel, hogy nem látogatóként, hanem szervezőként írok egy rendezvényről. Ez konkrétan a vívóegyesületünk éves edzőtábora, amelyben én vezettem a reneszánsz olasz kardforgatás rejtelmeibe bevezető edzést. És ha már úgyis kacérkodunk a harcművészet gondolatával, miért ne vihetnénk bele a dologba egy kis lelki gyakorlatot?
Az alábbi sorok tehát arról szólnak, hogy milyen, amikor egy pszichológus végzettségű ember segít neked előcsalogatni a benned nyugvó lovagot.

A bejegyzés címe az idei edzőtábori pólóról van, és körülbelül annyit tesz, hogy "inkább (annak) lenni, mint (annak) látszani". Esetünkben; inkább legyél harcos, mintsem csak annak látszódj (bár az tényleg olcsóbb). A régi latin bölcsesség jelen korunkban is aktuális, csak mi hitelességnek meg kongruenciának, esetleg identitásnak nevezzük, és egész könyveket töltünk meg a témával. Az identitást kedvelem a legjobban, még külön címke is van hozzá a blogon, s mellesleg a szakdolgozatom is az ehhez kapcsolódó pszichoszociális krízisen alapult.
Jómagam úgy látom, hogy az edzőtábor egy olyan speciális környezet, amelyben más stratégiákkal lehet adaptálódni, mint a társadalomban. Így, ha az egyén képes ilyen keretek között is helyt állni, akkor feltehetően nem csak testileg, hanem lelkileg is megedzettük, mivel általában kevéssé használt én-erőkre kell támaszkodnia.
De milyenek legyenek ezek az én-erők?
És milyen környezet tudja megedzeni őket?

Krédó

A tábor krédója, a "szerető szigor" már a tábor kezdete előtt életbe lép, amikor a programot szervezzük. A program nincs tekintettel a külvilág dolgaira, ami okozhat némi feszültséget azoknak, akik nem mélyednek el annyira az edzéssel járó élvezetekben, és kicsit nyaralni is jönnek (konkrétan a VB-döntő és a tábor beosztása közötti kapcsolatról volt a vita). Mivel a legtöbb - legalábbis a legtöbb jól sikerült - ember nem szeret feszültséget okozni, automatikusan felmerül a kompromisszumkötés kérdése.

Nem fejteném ki részleteiben a vitát, elég a tanulság: ha tartod magad a "szerető szigorhoz", akkor vannak az életben olyan helyzetek, ahol nincsenek kompromisszumok. Sőt, nem is mindig kötelező keresni őket. Már csak azért sem, mert jól tud működni a "küszöbre tett láb" manővere, aminek az a lényege, hogy a házaló ügynök hajlandó valamennyit alkudni az árból, és emiatt mi késztetést érezzük, hogy mi is beletegyünk valamit a dologba, így megvesszük a terméket, amit nem is akartunk. Ez innentől ugye már nem kompromisszum...

Persze határvédelem nem ilyen egyszerű! Jó hosszan leírtam az ezzel kapcsolatos fejtegetésemet, de mégis inkább megpróbálom tömöríteni.

Ami gátolja a "szerető szigort", az az, hogy...

• A való életben az a tapasztalatunk, hogy a nyertes-nyertes megoldások a jobbak, miért ne kéne most is? Hát azért, mert a való életben nem mi dolgozzuk ki a kereteket száz embernek. Itt nem a Felnőtt, hanem a Pozitív Kontrolláló Szülő fog nyerni.
• A kultúra része, hogy jófejek legyünk. Olyannyira, hogy a BIG5 személyiségdimenziókban az Agreeableness (nálunk Barátságosságnak fordítják) egyike az 5 szupervonásnak, azaz az emberek ezen keresztül ítélik meg egymást. És mindenki szeretne pozitív ítéletet.
• Erre a pozitív ítélet iránti vágyra alapozva a győzködés lehet egy kicsit játszmázósabb is, például narratívája, hogy ha ők elégedetlenek, akkor nyilván valamilyen agresszió, elnyomás áldozatai (ezt kereszteltem el Leia hercegnő-szindrómának).
• Ahogy én látom, sajátos viszonyban vagyunk az autoritással, határhúzással: ahogy a Some kind of monster c. bejegyzésben kifejtettem, nem tudjuk hol van a Kontrolláló Szülőiben a határ pozitív és a negatív aspektus között. Időnként a hatalom gyakorlását automatikusan visszaélésnek éljük meg. Mondjuk a poszt-szovjet matektanárnők egykori tanítványaiként ezt érthető.
• Szintén ebben a bejegyzésben írtam, hogy inkább átszervezzük valami kezelhetetlen fenyegetésnek a hatalmat, nehogy mi legyünk a rossz arcok. Így, ha nem kötünk alkut, akkor kiszervezzük a kedvezőtlen döntést, csak mi nem azt mondjuk, hogy "elvisznek a szörnyek", hanem azt, hogy "megszavaztuk", vagy "a vezetőség így döntött". Ez természetesen oda-vissza működik: a saját csapattal szemben is nehezen vállalja a felelősséget az ember, hogy ő lesz az ördög ügyvédje. Csoportban ez szépen látszódik; néha fel sem tűnik, hogy amikor "a rendszerrel van a baj", akkor annak a rendszernek történetesen mi is a részei vagyunk. Jó dolgok a kezdeményezések, de az kevés lesz, hogy "csináljuk azt, hogy...", "miért nem lehet úgy, hogy...", "úgy kellene, hogy...", mert elkenjük a felelősséget közösségi szintre, a személyes részt viszont igyekszünk nem észrevenni.

A vita végére az volt a meglátásom, hogy ahhoz, hogy olyan embereid legyenek, akik képesek a "szerető szigorra", akiknek olyan jó belső alapállása legyen, mint a hivatkozott cikkben Tamásnak, el kell érned, hogy személyesen bevonódjanak a szerepükbe. Így a konklúzió az lett, hogy mi nem tárgyalunk a tábor kereteiről, de önként jelentkezők megtehetik, ha vállalják a büntit a kudarcért (őszintén szólva, nem nagyon hittem a dologban, és már ki is találtam a büntit).

1. nap

Én ebbe a táborba elég fáradtan érkeztem. Nem annyira fizikailag, inkább mentálisan. Ennek következtében a vezetői szerepeimben se feszítettem olyan délcegen. Egy lent említett könyv alapján emlékeztettem az oktatókat, hogy némi gráf-elmélet alapján, ha jó hatással vagyunk itt az emberekre, akkor az egész világra is jó hatással vagyunk, úgyhogy méltósággal viseljék a sárga pólójukat.

A teljes tábornak szánt nyitóbeszédem lényegében csak rituális funkciót látott el, és amúgy az se volt nagyon összeszedett. Utólag rájöttem, hogy a karácsonyi edzésen már elmondtam ezt, csak más aktualitással. Le is írtam ide a Krédó c. bejegyzésben.
Olyan gondolatokat osztottam meg, hogy ide nem fogyasztóként jönnek az emberek. Lesz majd az a pillanat, amikor nehéz lesz a tábor, mert meleg van, edzeni kell, kevés az idő, nem nézhetsz tévét - és akkor jön majd a Lázadó Gyermeki én-állapot. Ha már elhitted, hogy te amúgy felnőtt vagy, akkor majd becsomagolod ezt a lázadást valamilyen felnőttesnek tűnő panaszba, mert azt tanultad, hogy ha a forma szalonképes, a tartalom már nem érdekel senkit.
Itt elkezdtem a fogyasztói társadalmat gyalázni, amit szegény McDonald's személyesített meg: nekik az az érdekük, hogy ne tudjunk nemet mondani magunknak. Hogy ha a pénztárcánk, a diétánk azt mondja, hogy "nem lehet", akkor arra merjünk úgy reagálni, hogy "de én akkor is ezt akarom, nekem jár ennyi".
Hát az edzőtáborban legyen más: vegyük észre a saját ellenállásunkat, és neki csapjunk oda, ne a kereteknek! Amúgy is hiába vernénk az asztalt, itt senki nem tartozik neked azzal, hogy úgy legyenek a dolgok, ahogy szerinted jó.

Valami ilyesmit próbáltam elmondani, előre készülve, hogy ezek a keretek igen fojtogatóak lesznek majd.

Lehet, hogy azok voltak, de ez nem derült ki. Az önkéntesek jó kompromisszumot dolgoztak ki, kőkeményen betartatták a megállapodást, és senki nem hisztizett miatta (vagy én nem hallottam). 

Mindenki győztesen jött ki ebből a kísérletből.

Bronco (a büntetőkutya) csalódott

Én kaptam egy bizonyítékot, hogy az emberek még nehezített körülmények között is képesek együttműködni, önként vállalni szankciókat, önként lemondani előnyökről.

Az önkéntesek kaptak egy bizonyítékot, hogy van értelme a személyes kockázatvállalásnak, mert nem használják ki (egyszer rég még én is gondolkoztam ilyeneken). Példát mutattak ezzel a csapat többi tagjának is.

Akik a kompromisszum másik oldalán voltak, megtanulták, hogy ha komolyan veszik a kereteket, őket is komolyan veszik, nem úgy, mint a poszt-szovjet matektanárnők.

Szinte terápiás hatás, és már az 1. napon!

Jó tábornak néztünk elébe.

Avanti ragazzi

Mire jók egy SEAL-kommandós
 tapasztalatai a magyar hétköznapokban?

Harmadik alkalommal vezettem az olasz edzést a táborban. A koncepciót az elsőnél dolgoztam ki, azóta finomítgatom. Az első alkalommal is írtam a sajátos pedagógiai próbálkozásaimról, melyek a régi olasz vívómester, Fiore négy fontosnak tartott erényei köré épülnek. Minden erényt egy állat szimbolizál. Mivel az edzés négy napos, mindegyikre jut egy kabalaállat, néhány speciális feladat - és némi gondolkodnivaló.
A gondolkodnivaló általában rövid idézetek formájában szokott érkezni, most azonban sztorikat hoztam, egy olyan embertől, aki alighanem mindent tud arról, hogyan kell helyt állni, és meghaladni önmagunkat, "megváltani a világot". Ő nem más, mint William H. McRaven nyugalmazott SEAL-kommandós, akinek a nem rég polcokra került Vesd be az ágyad! c. könyvet köszönhetjük. Számos történetet mesél el, amelyek közül némelyik jól kapcsolódott azokhoz az erényekhez, amelyeknek fejlesztéséről a vívás szól.

2. nap - Az elefánt és a bástya

Fiore világában van olyan elefánt, ami egy tornyot cipel a hátán. Ez az elefánt "soha nem térdel, és soha nem véti el a lépést". A két szimbólum az erőnlétet, helyes lábmunkát és az alapállások megfelelő ismeretét jelenti, legalábbis mi ezt gondoljuk.
Ha lelki fejlődés szempontjából nézzük a dolgot, akkor rögtön itt van az Alapállás c. bejegyzés, amelyben azt fejtegettem, hogy van, akinek tanárként tényleg van tekintélye, és van, akinek csak úgy látszik. Ezt a korona nevű alapállás metaforáján keresztül közelítettem meg.
Nyilván, alapállásból többféle van, többféle funkcióval, így több élethelyzetben is van különbség aközött, hogy csak utánozni próbálsz valamit, vagy hiteles vagy benne. A különbség egyik lényegi része, hogy a hitelességet nehezebb megszerezni.
Ezt szemléltetendő, a "Hibáink erősebbé tesznek" c. fejezetet ismertettem meg a társasággal. McRaven felidézi, hogy a kiképzésen úszásból volt egy bizonyos szintidő, amit nem mindig sikerült teljesíteni. Akik így jártak, azok meghívót kaptak a "cirkuszi porondra", ahol az amúgy sem ritka erősítő gyakorlatokon túl további sajáttestsúlyos edzésen lehetett részt venni. Mindenki félt a cirkuszi porondtól, mindenki el akarta kerülni, de a tapasztalat mégis az volt, hogy akit nem szórtak ki, annak javult a teljesítménye. McRaven így zárja a sztorit: "Az élet tele van cirkuszi porondokkal. Mindenki követ el hibát, bizonnyal önök is többször hibáznak majd. És az fájdalmas lesz. Csüggesztő, elkedvetlenít. Megeshet, hogy próbára teszi az egész lényüket.
Ha meg akarod változtatni a világot, soha ne félj a cirkuszi porondtól!"

Ha szakmailag nézzük az idézetet, azért hoztam, hogy felhívjam az alapok fontosságára a figyelmet. Nincs elég idő beégetni őket, de ez nem azt jelenti, hogy ér tapaszolni, okoskodni, hogy de a harcművész nem erővel, hanem ésszel él, meg ilyenek. Ha pedig rosszul megy, és újra elővesszük, akkor nem jó válasz, hogy "ezen már túl vagyunk".
Ha kevésbé szakmailag nézzük, az idézet onnan jött, hogy azt terveztük, hogy ma több büntető fekvőtámasz lesz. Aztán más vonalon indultunk el, és mégsem lett...

3. nap - A hiúz és a körző

A hiúz - más fordításban vadmacska - a középkor idején még igen okos állat lehetett, mivel jól fel tudta mérni a távolságot. Bár lehet, hogy ezt inkább a körző szimbolizálja, a hiúz inkább a figyelem lélekállata, aki mindent jól lát, és ezért mindent a megfelelő távolságba helyez.
Pszichés szempontból kell egy kis elvontság, hogy ennek legyen értelme. Ide kapcsolódhat a Vívódás c. bejegyzés, ahol az intrapszichés folyamatok dinamikáját vezettem le egy másik olasz mester távolság-koncepciója szerint, ám most inkább az interperszonális kapcsolatokra fókuszáltam. Milyen távolságot tartunk magunktól? Mennyire vonódunk be? Mennyire tudunk csapatjátékosok lenni?
Ez vívóként azért lényegi kérdés, mert a meneteket általában két ember gyakorolja, és a gyakorló fél annyira tud hatékonyan tanulni, amennyire a másik hajlandó komolyan venni a gyakorlatot. Minél finomabb dolgokat gyakoroltok a vívásban, annál könnyebb félszívvel csinálni - támadónak látszani, de igazából nem támadni.
A másik példaként azt hoznám fel, hogy mennyire nehéz a csatákban tartani az alakzatot. Ebben a sportban egyéni érdemeket hajszolunk, így nehéz együtt menni a többiekkel, parancsokat végrehajtani, és elfogadni, hogy feláldozható vagy. De a mi edzésünk ezzel nem foglalkozott.

A csapatban kialakuló együttműködést az Egyedül nem megy c. fejezettel foglaltam össze. Ebben a sztoriban McRaven megosztja velünk azokat az élményeket, amikor kizavarták őket evezni. A csapat együtt küzdött a méteres hullámokkal, és közben megtanult valamit: mindenkinek egyszerre, ugyanolyan erővel kell eveznie, különben a csónak elfordul. Értsd jól: ha nem evezel eléggé, a csónak nem halad. Ha túltolod, akkor sem. Ez a csónak csak akkor fog haladni, ha mindenik dolgozik rajta. "Egymagában senki nem tudja megváltoztatni a világot, szükségünk van mások segítségére. Ahhoz, hogy kiindulópontunktól a célba érhessünk, szükségünk van barátokra, kollégákra, ismeretlenek jóindulatára és egy kormányosra, aki ellátja az irányító szerepét.
Ha meg akarod változtatni a világot, találj olyanokat, akikkel együtt evezhetsz!"

4. nap - Az oroszlán és a szív

Az oroszlán a bátorság szimbóluma, ami "mindenkinek csatát kínál fel".

A korábbi koncepcióban ez a nap volt a lelkizős nap, az ideiben jobban belesimult a többi napba. Ma a belsőköri technikákkal foglalkoztunk, még egy tőr-oktatót is lízingeltünk erre a napra. A belső körről azt kell tudni, hogy akkor jók a túlélési esélyeid, ha pont az életösztönöddel szemben cselekszel: normális ember ugye igyekezne növelni a távolságot, ám ezzel valójában teret ad a támadónak. A támadó esélyeit csak úgy tudjuk lerontani, hogy a menekülés pont befelé történik, azaz felvesszük a harcot.
Hát ehhez tényleg oroszlánnak kell lenni... Emellett, azt hiszem szimbolikusan sok olyan élethelyzet van, ahol a menekülő, elkerülő stratégia valójában csak elnyújtja a problémáinkat, és minden szorongásunk ellenére a legjobb esélyünk, ha nekimegyünk a kihívásnak.
A tengernagy könyvéből a Légy merész c. fejezetet választottam, amelyben elmeséli, hogy egy akadálypálya rekordját úgy tudták megdönteni, hogy a "csúszás az életért" gyakorlatban a kötélen fejjel lefelé mentek.
"Ha meg akarod váltani a világot, időnként fejjel lefelé kell venni az akadályt".

5. nap - A tigris és a nyílvessző

A gyorsaság nem hátrány, ha az ember vívásra adja a fejét, így a tigris helye valahol egyértelmű Fiore rendszerében. Kicsit tágabban értelmezve, az észjárás gyorsasága is ide kapcsolható: felismerni a taktikai helyzetet, tervet kidolgozni rá, időben váltani, felismerni a tempót.

Pszichológiai szempontból egy kissé távolabb kell lépni ahhoz, hogy a tigris erényeit átültethessük a hétköznapi életbe. Az én értelmezésemben, amikor hirtelen átváltasz Felnőtt én-állapotba, és felméred a helyzetedet, akkor épp a benned lévő - Fiore-féle - tigrist veted be.
Ez így gondolom elég ködös, de szerintem egy többség előtt nem ismeretlen példán keresztül jól át fog jönni! Elmész a haverjaiddal bulizni, isztok is, aztán megy a tánc a sápadt holdfénynél. Ekkor Szabad Gyermeki én-állapotban vagytok. Egyszercsak egyikőtök rosszul lesz. Hirtelen mindenki józanabb lesz, és ellenőrzi, hogy mi a baj, és hogyan lehetne segíteni. Már Felnőttben vagytok.
Azt a pillanatot kapcsolom a tigrishez, amikor a Gyermekiből Felnőttbe kapcsoltatok át. Ez nem pusztán gyors reakcióidő: ez lélekjelenlét és felkészültség. Amikor 2015-ben vezettük ezt az edzést, erre a napra egy Johan Cruyff nevű foci-legenda idézetét hoztuk, mely szabad fordításban körülbelül így szól: "A sebességet gyakran összetévesztik az előrelátással. Amikor előbb kezdek el futni, mint mások, sokan azt hiszik, hogy gyors vagyok."
Az erre a napra hozott idézet az aznapi edzéshez nem kapcsolódott olyan szorosan, inkább a holnapi díjvívásra volt egy üzenet. A díjvívásról azt kell tudni, hogy némi fizikai próbatétel is vár a vívókra, ami öt nap edzés után a kevésbé kellemes dolgok közé tartozik. Remek lehetőség arra, hogy megküzdjenek azzal a részükkel, aki inkább feladná, vagy amelyik hisztizni kezd. Előbb-utóbb ez mindenkiben megjelenik, engem legalábbis többször láttak már dühöngeni az edzőtársaim, és éppen ők segítettek abban, hogy legyőzzem ezt az énrészt (ilyenkor az történik, mint a Vívódás c. bejegyzésben, csak én most az alany vagyok).

Így - ha jól emlékszem - a napi McRaven az a történet volt, amikor "a szabályok égbekiáltó megszegéséért" a kiképzésen bezavarták őket a nyakig érő mocsárba. Ott álldogáltak a hidegben, miközben a tisztek ültek a tűznél, meleg teát iszogatva. Mondták, kaphatnak ők is, csak ki kell jönni érte. Ez virágnyelven azt jelenti, hogy ha feladják a kiképzést. Sőt, az egész csapat kimászhat a mocsárból, ha van öt ember, aki feladja. Voltak is jelentkezők, ám a csapat - saját érdekei ellenében - próbálta őket visszatartani. Ekkor kezdett valaki énekelni. Ez úgy megdobta a morált, hogy az egész osztag énekelve állt még órákig a mocsárban, hiába üvöltöztek velük a tisztek...
"Ha valamit is sikerült megtanulnom azalatt, hogy sokfelé jártam a földön, az a remény ereje volt. Egyetlen ember ereje, legyen az Washington, Lincoln, Martin Luther King, Mandela vagy épp egy fiatal pakisztáni lány, Malala. Egy ember is képes megváltoztatni a világot azzal, hogy reményt ad másoknak.
Ha meg akarod változtatni a világot, kezdj énekelni, amikor nyakig állsz a mocsárban."

Wir zogen in das Feld

6. nap - Díjvívás, csata és táborzárás

Másnap az éjjeli őrködés után korán keltem, hogy lefussam a többiekkel a díjvíváshoz szükséges távot. Énekelgettünk ugyan, de szerencsére nem azért, mert bárki fel akarta volna adni.
A díjvívás további része a technikai számonkérés, majd három párbaj. A jelenlévők közül bárki kihívhatsz. Az elmúlt pár évben én konferáltam fel a vívókat, úgyhogy volt alkalmam megfigyelni, hogy ki mennyit tanult az elmúlt évben.

Ő például nem csak pózolni tud. Sőt, ez a színésznő
karatét is oktat. Nem gondoltam volna...

Volt pár meglepetés! Emlékszem, volt tavaly egy-két ember, akinek vívásképét látva úgy gondoltam, hogy ő inkább haverkodni (vagy szerepjátszani, vagy pózolni) jár ide. Volt olyan is, akiből nem néztem volna ki, hogy párbajban is meg fogja csinálni a tecnhikákat, vagy hogy bátran nekitámad az ellenfélnek, és idén nem kergetik végig a körben.

Egészen addig nem tudtam, hogy mit fogok mondani a táborzáráson, amit általában nekem kell intézni. Most azonban beugrott McRaven egy fejezete.
A kiképzésük alatt volt egy külön csapat, akiket kedves egyszerűséggel törpikéknek hívtak. Ezek a srácok alacsonyabbak voltak, kisebb úszót hordtak - ám gyakran mégis ők értek célba előbb. Volt köztük bevándorló, indián, fekete; mind bizonyítani akartak.
"A SEAL-kiképzésnek igazi kiegyenlítő szerepe volt. Nem számított sem bőrszín, sem nemzetiségi származás, sem az előképzettség, sem a társadalmi státusz - csak és kizárólag az akaraterő, hogy elérjük a kitűzött célt.
Ha meg akarod változtatni a világot, azt nézd, hogy a másiknak mekkora a szíve, ne azt, mekkora a lábuszonya."

Az oktatás itt véget ért. Én azt gondoltam, több tanulsággal ma már nem nagyon fogok találkozni: jöttek a versenyek, a buhurt, ami egy poénos csata. Beöltöznek a csapatok mindennek, én például voltam már tagja a Hupikék törpikéknek, az évről évre megújulő O-MEN sci-fi csapatnak, skót felföldi klánnak... Idén mi Pisti barátom és csapatkapitányom javaslatára Landsknechteknek, azaz német zsoldosoknak öltöztünk be. A megegyezés szerint úgy is kellett viselkednünk: pontokért cserébe fel lehetett minket bérelni, saját céljaink nem is igazán lesznek. A csatamezőn láttuk, hogy másképp ez nem is működhet: mi hatan voltunk, a többi csapat meg 10-20 fővel dolgozott. Ki kellett mondani: mi nem nyerni jöttünk ide, hanem játszani, úgyhogy akkor legalább játsszunk szépen!
Így becsületes kapitányunk elküldött minket tárgyalni, majd összesítette az ajánlatokat, és még visszajelzést is adott azoknak a csapatoknak, akik nem tudták megvásárolni a szolgáltatásainkat. Aztán mentünk csatába, énekelve a youtube-ról félig-meddig megtanult Landsknecht-dalokat.
Később, az eredményhirdetésnél mindenki megdöbbent. Főleg mi. Ugyanis a mi csapatunk nyert! Annyi pontot kaptunk a szövetségekért, hogy megelőztük a rendes csapatokat. Különösen kiemelendő a második helyezett, mivel a győztes pontjainkat tőlük kaptuk, és ők maguk jelentették a tranzakciót a bíróknál. Ha elsumákolták volna, simán nyernek.

Később, amikor a díszvacsorán mi hatan foglaltuk el az egész sort, mindenki gratulált, és meglapogatta a hátunkat, hogy milyen jó volt a jelmez, bemutatkozó, taktika, meg minden.
A csapattársakkal azon tanakodtunk, hogy nem is igazán mi nyertünk, hanem a tábor. Igazából simán lehetett volna, hogy minket, mint a leggyengébbeket, egyszerűen bedarálnak az elején. De hagytak minket játszani.

Olyan ez, mint a családterápiánál: amikor elviszik a gyereket a pszichológushoz, akkor már kötheted is a fogadást, hogy az egész családi rendszerrel kell majd dolgozni, a gyerek csak az, akin látszik is, hogy gond van; ő a tünethordozó.
A tábor jó 100 fős családjában most a mi csapatunk volt a tünethordozó. Csak ez a család ritka pozitív módon működött.

Később, az esti bulin, az alkoholtilalom alól felszabadulva néztük a táncoló embereket Peti barátommal, s mindketten arra az álláspontra jutottunk, hogy az évnek ezen az egyetlen hetén minden és mindenki rendben van...