Vívódás

Mostanában egyre jobban elmerülök a kardvívásban, és egyre több dolog van, amihez analógiaként tudom használni. Meglepő, hogy néha pszichológiai, illetve terápiás folyamatok sokkal értelmesebben hangzanak, ha néhány kifejezést kicserélek ötszáz éves harcművészeti koncepciókra. Legutóbb egy esetmegbeszélőn sikerült átváltanom hosszúkard-oktatóba, és csodák csodája, némi definiálgatás után mindenki értette, mire akarok kilyukadni.

Valahogy úgy érzem, hogy ez az analógia sok kérdésre ad választ abból a halmazból, hogy miért sikerül egy-egy beszélgetés laposra, másik intenzívre és megterhelőre, miért tart olyan hosszú ideig egy folyamat, miért nem tudok néha jegyzetelni közben, és miért van, hogy néha gond nélkül le tudom magamról választani a hallottakat, máskor meg még rágnak egy darabig.

Konfliktus

Az én kiindulópontom az, hogy a kliensben van némi ellenállás. Ha nem lenne, akkor amúgy egészséges személyiségként simán megoldaná azt a problémát, melynek megoldása céljából eljön hozzám. Az elakadásának van valamilyen funkciója, ergo van egy én-része, ami ellenérdekelt abban, hogy változzon a helyzet. Ez a helyzet egy személyen belüli konfliktus, ami valószínűleg nem is igazán tudatosul.

Ha nem tudatosul, akkor jó esély van rá, hogy az egyik én-részt sikerül majd kivetíteni rám. Ilyen folyamatról írtam már a vicces kis krokodilos bejegyzésben (Projekció című, ebben is van vívás. Kezdek fanatikus lenni...). A kivetítésnek hála az én-rész már nem olyan rejtett, és tényleg konfliktusba lehet vele kerülni, így a személyen belüliből személyközi konfliktus lesz.

Annyira nem jó párhuzam a terápiához a párbaj, mert annak nem igazán célja a nyertes-nyertes kimenetel, de valahogy ismerős a dinamika. Feltehetőleg azért, mert egy valakinek tényleg alul kell maradnia ebben a folyamatban: annak az én-résznek, ami nem engedi a kívánt irányba haladni a kliensemet.

Szóval, vívódunk.

Távolság

Nem kell harcművészi tapasztalat ahhoz, hogy az ember magától is sejtse, hogy ahány ember, annyi víváskép létezik. Eltérőek a fizikai és mentális adottságaink, legyen itt szó reakcióidőről, stressztűrésről, figyelmi fókuszról, bátorságról, ravaszságról, a tervezés képességéről, rugalmasságról, stb.

A sok közül az egyik kedvenc vívótradícióm a Dardi-iskola, az ő távolság-elméletük jutott eszembe, amikor el akartam magyarázni, hogy miért teljesen más élmény a konzultáció különböző szakaszokban, problémáknál, személyiségeknél. A konzultációs folyamatokat három távolsághoz, helyzethez, vívóstílushoz hasonlítottam: széles távolság/játék, szűk távolság/játék, kardközéptechnikák.

Ez az a rész, ahol muszáj egy kicsit magyarázni a vívásról. Forrásként ezt a linkkel elérhető oldalt jelölném meg, ami annyira nem bővelkedik definíciókban, de a lényeg talán átjön. Igazság szerint egy kicsit azért többet tudok az itt leírtaknál, de nem volna valami korrekt a kutatóink munkáit csak úgy kirakni a netre, szóval próbálok szűkszavú maradni.

Először is, van három távolság. Az elsőnél a távolság véd minket, és lépést kell tennünk ahhoz, hogy elkapjuk pengénkkel az ellenfelet, s neki is lépnie kell ahhoz, hogy bánthasson. A második távolságnál ez a lépés már nem szükséges, közel vagyunk, a kardok keresztezik egymást, és a technikai tudásunk, gyorsaságunk dönti el, hogy ki lesz elégedett a végére. A harmadik távolságban a kardok már haszontalanok, birkózni kell.

A vívók már az 1500-as években is különböztek abban, hogy melyik távolságból szerettek akciókat indítani, előnyt szerezni. Ahogy a hivatkozott honlap is írja, két fő stílus van:

• Gioco largo (széles játék): aki ebben vív, arra törekszik, hogy az első, vívótávolságból dolgozzon. Okosan felépíti a támadást, több lépésből. Provokál, kivonul, és a térbeli helyzetével próbál előnyhöz jutni.
• Gioci stretto (szűk játék): ő szereti a támadási távolságot, a másodikat, ahol már nem a térhasználat, hanem a kard dominál, és csak egy mozdulat választ el a győzelemtől.

A strettós vívóknak fel kell készülni kardközéptechnikákból. Normál esetben a második távolságban nem megszerezzük az előnyt, hanem megtartjuk és kiélvezzük. Ám Murphy már a Dardi-iskola vívóit is utolérte, így volt, hogy ebben a távolságban voltak, de szimmetrikus helyzetben, azaz egyik sem volt jobb helyzetben a másiknál. Okos ember ilyenkor kivonul az első távolságba, de vannak olyanok, akik ebben a helyzetben maradnak, és próbálják legyűrni a másikat. Ilyen távolságban ki lehet dobni a terveket, csak a beégetett mozdulatok, az intuíció és Isten segedelme áll a vívó mellett, hogy győzedelmeskedjen a másodperc törtrészében lezajló meccsben. A kor mesterei úgy gondolták, hogy valahol ez a profizmus a művészet csúcsa, ugyanakkor jól át kell gondolni, hogy kiknek érdemes megtanítani ezeket a technikákat. Nagyon könnyű elbénázni őket, és ebben a távolságban a hiba garantálja a sebesülést, vagy a halált.

A lélek vívótermében is megvannak ezek a távolságok, helyzetek, vívóstílusok.

A konzultációban a Gioco Largo stílus az, amikor elkészítek egy terápiás tervet, kérdésfókuszt, és szépen lépésekben haladok a cél felé. Ez a vívótávolság, ahol nyugodtan mozgolódhatok, körözhetek az ellenfél körül, keresve az előnyös pozíciót. Sok kérdésem van, információkat osztok meg, történik némi pszichoedukáció, hogy az én terveim szerint haladjanak a dolgok, és megerősödjön a kliens azon én-része, amit a jövőben aktívan szeretne használni (ez olyan, mint az Eredet c. bejegyzésben). Amikor már előkészítettem a terepet, ismerem a kliens reakcióit, kiismertem azt az én-részt, ami igazából ellenáll, jön egy provokáció, valamilyen kérdés vagy visszajelzés, ami mozgásra készteti az ellenfelet. "Elmész te a fenébe." "Szerintem meg nem." "Hű, hát erről én nem tudok mit mondani." "Nem tudom." "Te vagy a szakember, mondd meg te!" - riposztozik az ellenálló én-rész. Tegye csak, pont ezt vártam tőle!

"Nézzük ezt meg jobban!" "Ezt most miért mondod?" "Mintha feszültebb lennél." - lépek be támadó távolságba. Az ellenálló én-rész megszívta: az előbb túlvédett magán, és már nincs ideje rendezni a sorait. Itt a nagy lehetőség a kliens pozitívabb én-részének, hogy küzdjön! Én meg segítek neki. És mire véget ér a csörte, szép elegánsan kivonulok, valamilyen jó állással vagy ütéssel fedezve magam, arra az esetre, ha az ellenálló én-résznek volna még egy utolsó próbálkozása. "Biztos nehéz volt, de bátran szembenéztél vele!"

Vannak olyan emberek, ahol ez lassú, és az ellenálló én-rész túl profi ahhoz, hogy holmi provokációnak felüljön. Inkább szorongó típus (szélsőséges példa: Neququam Vacui c. bejegyzés), aki állandóan kihátrál a távolságból, és végigkergethetném a fél életén, akkor sem találnék rajta fogást. "Igen, nekem is furcsa, én is érzem, hogy ez valahol probléma, de nincs ötletem. Hát, ez van. Senki sem tökéletes. Majd megtanulok vele együtt élni." - vonul ki minden helyzetből a kliens. Jámbor, barátságos arcot vág, hogy ő együttműködik ám, és megnyílna, ha tudna, de hát nem tud, ne szekáljam már...

"Nem barátom, nem működsz együtt, ellenállsz, és be fogom bizonyítani neked" - gondolom elszántan, és átváltok Gioco Strettóba. Nyomás alatt tartom, nem hagyom rendezkedni, megy a vita, a kérdések záporoznak, konfrontáció jobbról-balról - előbb utóbb rájön, hogy igazam van, és tényleg mindig kibúvót keres. Bár eljött pszichológushoz, el is mondta, hogy min szeretne változtatni, de  aztán végig azt bizonygatta, hogy neki semmi baja, és valójában tök boldog.

Akkor sikeres a párbaj, amikor rájön, hogy valójában az ellenálló én-része hitegette ezzel. Valójában nincs szüksége ezekre a hárításokra és megalkuvásokra, amiknek súlya hozzám terelte. Kezdhetünk végre igazán dolgozni.

Eddig igazából nekem nem volt olyan nehéz dolgom, mert az én játékomat játszottuk. Az ellenálló én-rész azonban nem fog egy szégyenlős mosollyal elvonulni: neki megszállták a területét, és harcolni fog, nagyjából úgy, mint az Al-Kaida. Ez esetben szegény kliensnek nehéz dolga van. Viszont ha a kliens pszichológiában egy kicsit jártas, ami egyébként elég valószínű, akkor lehet ellentámadásra számítani. Nem csak én gyűjtöttem információt az eddigi játékban, hanem ő is. Bármit megtorpedózhat. A szakmai alkalmasságom, a viselkedésem, az életpályám, a személyiségem, ahol talál valami rést a védelmen.

Szokás mondani, hogy a pszichológus munkaeszköze a személyisége, és ilyenkor érződik igazán ennek az igazsága. Egy ilyen személyeskedő játékban az ember nem tudja szakember-szerep maszkját viselni: személyesen involválódik a történetben. Ám miközben egymás után hárítja a csapásokat, észnél kell lennie, és nem feledheti, hogy hova és mikor riposztozhat.

Miért? Mert a kliens valószínűleg azért jött, mert valaha rég egy ilyen "kardközép-vitában" valaki megsebezte. Ő újra akarja vívni ezt a párbajt, és a szakembertől várja, hogy ellenfele legyen benne. Azért kell a szakember, vagy a hasonlat kedvéért, vívómester, mert fél, hogy a párbaj ugyanúgy zajlik majd le, mint rég. Kardközépben vívni nagyon veszélyes, és bárki, akivel ezt megtenné, megijedne, és végezne vele. A lélek vívómestere, a pszichológus viszont vállalja a veszélyes helyzetet, protektor és szabályok nélkül, úgy, ahogy akkor volt, még a törés vagy trauma idején. Elméletileg ő elég képzett, tapasztalt és tehetséges, hogy ilyen helyzetben meg tudja védeni magát, és eközben meg tudja tanítani kliensét, hogy hogyan lehet túlélni az ilyen helyzeteket.

Aki tud így terápiát tartani, a legjobbak közül való, ahogy annak idején a Dardi mesterei is mondták.

Fájdalmas leckék

Én még nem tartozom a legjobbak közé. Írtam már pár nehéz helyzetről, buktatóról (ld. előző bejegyzés), de nem gáz, mert vívni sem tanulsz meg sebek nélkül. Rájöttem, hogy a korábban írt kiégős cikkek között van olyan, ami egyértelműen ilyen elvesztett kardközép-helyzetekre vonatkozik. Ez a Versus, ahol kicsit távolabbról indítottam, és a Véreb, ahol konkrétan leírtam, hogy az egyik csoportom után szinte PTSD-s vagyok. Egyébként vicces, de tényleg olyasmi az érzés. Az új személyimhez aznap mentem képet csináltatni, amikor velük voltam, és alig ismerek magamra a fotón. Az iraki veteránok vágnak ilyen képet pár hónap szolgálat után...

Jellemzően ők hiperaktív gyerekek, akiknek ismérve, hogy ha fel is ismerik a határokat, nem igazán tudják tartani őket. Ez azt jelenti, hogy simán betörnek "kardközép távolságba", bennem meg aztán dúl a konfliktus, hogy védjem magam, és közben ne tegyek bennük kárt.

Ez a mém az "Insanity wolf", a csoport
kedvenc tanácsadója.

Nem egyszerű az ilyen kezdőkkel. Van egy srác, aki nagyon szeretne jól vívni, de még az elején van a történetnek, úgyhogy csapkod össze-vissza ész nélkül, balesetveszélyesen. Valóban elég idegesítő vele vívni emiatt. Egy tapasztaltabb haverom, akivel már eljátszott ezt-azt párszor, egyszer megjegyezte, hogy ha legközelebb is így viselkedik, akkor ő sem fogja majd vissza magát, és akkor aztán sírás lesz a vége! Megkértem, hogy ne tegye. No nem azért, mert úgy gondolom, hogy a srácra nem fér rá a lecke. Hanem azért, mert tudom, hogy a haverom mire képes, ha ő is félreteszi az önkontrollját, és nem akarom, hogy a srácnak elmenjen a kedve a vívástól.

Ilyen felelősségem van pszichológusként is. Fel kell ismernem, hogy minden, amit a kliens csinál, az valószínűleg tünet, és a legextrémebb, már sértő vagy ijesztő próbálkozásai is csak az ellenálló én-részhez tartoznak, nem a teljes személyiségéhez. Úgyhogy ezekkel is tudatosan, ésszel kell bánnom, mivel nem akarom elvenni a kedvét az élettől.

A megoldás valószínűleg az lenne, amit a német tradíciók mondanak: megszerezni az előnyt, és megtartani. És ahogy egy másik kultúra hadvezére mondta, azt nem csak küzdelemben lehet elérni.

"Nem az az igazán ügyes, aki száz csatában győz, hanem az, aki harc nélkül vesz erőt az ellenségen."

Szun Ce