Szerintem azzal foglalom össze a legjobban ennek a bejegyzésnek a lényegét, ha elárulom, hogy eredetileg ez a 2014-es évzáró bejegyzés lett volna. Az az év viszonylag sikeres volt, ami itt, blogon abban jelent meg, hogy a 2013-ashoz képest fele annyi bejegyzés született (erre utaltam a Szakítószilárdság c. bejegyzésben).
Az elégedett beszámolóból végül nem lett semmi, egész egyszerűen azért, mert nem volt időm időre megírni a bejegyzést.
Később elkezdtem azon gondolkozni, hogy miért kötöttem ezt határidőhöz, miért gyakorlok kvázi önbüntetést a késés miatt, és egyáltalán, mi a jelentősége az időnek számomra? Elég nehezen szedtem össze a gondolatokat, de szerencsére nem csak engem foglalkoztat a kérdés, így némi külső hatás segítségével talán már meg tudom fogalmazni, mi jutott eszembe.
Késedelmi kamat
"Nagy Sándor ennyi idős korára az egész világot meghódította."
Salvatore Giuliano (A szicíliai c. film)
Felidézve eddigi írásaimat, rájöttem, hogy igazából írtam már erről akkor, amikor egy csoportom elballagott (End of line). A bejegyzés az életszakaszok lezárásáról szól, belemenvén abba a problémába, hogy iskolai éveid után ezek a lezárások már nehezebbek. Ennek elég egyszerű az oka: míg tanköteles vagy, a társadalom strukturálja az életedet, sőt, a teljes kortárs csoportodét, így gyakorlatilag labor körülmények között tudod összehasonlítani a saját életed másokéval, és tudod eldönteni, hogy elégedett vagy-e.
No persze, mi egyéniségek vagyunk, mi nem hasonlítjuk össze magunkat másokkal, a saját utunkat járjuk.
Valóban vannak saját utak, de ahogy annak idején is írtam, ez nem a garázszenekar és játék világa. Azok, akik életvitelszerűen (nem hivatásszerűen!) játszanak, szerintem nem egyéni utat járnak, hanem magának az útnak létezését tagadják. Azt az világképet, hogy az élet valamilyen fejlődési folyamatot ölel fel.
A saját utat az ember identitása adja, ami viszont elég sokrétű, már ha sikerül egyáltalán időre kifejlődnie. Azért írom ezt ilyen termináltnak, mert egy adott életkorban a társadalom már leveszi rólunk a kezét, és a saját kezünkbe adja a fejlődésünk irányítását, kvázi elismeri a szabadságunkat. Az End of line-ban felhoztam egy srác esetét, aki haragudott az őt felnevelőkre, amiért nem tanították meg ezzel a szabadsággal élni. Amikor beszélgettünk nem álltam neki okoskodni, hogy ezen kompetenciák (szintén zárós bejegyzésben írtam le párat) a világgal való aktív interakcióval fejleszthetőek, és az aktivitás itt nem a tanárokkal való rabló-pandúr játékot jelenti. És - ahogy az ott idézet Metallica-számból idéztem - ezek a kompetenciák csak a stagnáláshoz elegendőek az identitás, azaz önazonosság, közvetve életcél kialakítása nélkül (azt hiszem, az identitás és a társadalom kapcsolatát a Te az orrodig sem látsz c. bejegyzésben írtam le a legértelmesebben).
Utólag átgondolva, átérzem a csalódottságát és haragját. Annyi a különbség, hogy én azonosultam azzal az ágenssel, ami állandóan a "mindennek megvan a maga ideje", "van biológiai órád", "nőj már fel" és hasonló gondolatokat szajkózza, és amikor nem tudtam megfelelni ennek az internalizált sürgetésnek, akkor magamra haragudtam érte (míg a srác másokra, mert nem tanították meg megfelelni). Így jöttek olyan önbüntető dolgok, hogy nem tudtam örülni a születésnapomnak, nem hívtam meg senkit a diplomaosztómra, és egy sikerekkel büszkélkedő bejegyzést is megvontam magamról, pedig valószínűleg senkit nem érdekel, hogy mikor teszem közzé.
Arra jutottam, hogy ha ennyire aktív ez az önbüntetés az életemben, és mint kiderült, sok más embernek az életében is, akkor egy kicsit komolyabban elgondolkozom rajta, hogy mégis mi a jó fenéért fizetek késedelmi kamatot. Ki tudja, talán jobb tárgyalási pozícióban leszek a belső hitelezőmmel, mint a görögök (de kis gonosz vagyok...).
Frusztráció
Az önbüntetés gyakorlatilag önagresszió, az agresszió pedig általában a frusztráció következménye. Van például egy PFT (Picture Frustration Test) nevű projektív teszt, ami azzal foglalkozik, hogy hogyan reagálunk a frusztrációra. Vannak extrapunitív (másokat büntet, mint az idézett srác), intrapunitív (magát bünteti, mint az adott esetben én) és impunitív (nem büntető) válaszok, amelyek szerintem egész jól ráhúzhatók a jelen helyzetre, szóval ez lesz az elméleti keret.
No jó, de mi a helyzet, amire választ adunk? Mi az, ami a frusztrációt kiváltja?
A bizonytalanság. "Mások már itt meg ott tartanak, én meg nem, és nem garancia, hogy a diákjaim az iskola laboratóriumi világán kívül is tartanak valamire, talán eltévedtem, nem értem oda..."
A téma az a bizonyos saját út. Vajon jól használod a szabadságodat?
Egyáltalán, megneveztél-e úti célt, kigondoltad, hogy hova akarsz eljutni? Mivé akarsz válni? Mit akarsz elérni?
És ha ezek a célok megvannak - hol tartasz velük? Elég gyorsan haladsz? A saját vagy mások megítélése szerint?
Szerintem ha megkérdezném az embereket, elég sokan elakadnának ezzel a kérdéssel. Némelyikük frusztrált lenne, és jól le lehetne kódolni a válaszait a PFT elmélete szerint (a fent írt három válasz egy dimenzió részei, a másik dimenzió azzal foglalkozik, hogy kinek vagy minek tulajdonítja a frusztrációt a kitöltő).
Az érdekesebb kérdés, hogy vajon az adott frusztráció inkább az egyéni út, vagy az idő szempontjából narrálja a problémát? Melyik aspektusnál van az egyénnek elakadása?
Út
Sok emberrel beszélek, akik úgy érzik, hogy ennyi idős korukra már valahol máshol kellene tartaniuk. Vannak a 18 éves diákok, akik rájönnek, hogy az életüket igazából ők vezetik, ők tartoznak érte felelősséggel, és egyszercsak rájuk nehezedik a nyomás, hogy "le kellett volna tenni valamit az asztalra". Van olyan kliensem, akinek már az összes barátnője férjhez ment, gyereket szült, elvált, és a többi, ő meg szemlélte, hogy az élete elsuhant, és lemaradt, le fog maradni, nem tudja behozni, igazából ő maga sem tudja, mi okoz neki szorongást.
S ahogy korábban írtam, engem is elgondolkodtatott már a kérdés, hogy hol tartok?
Ami közös ezekben az esetekben, az a ködös út. Oké, hogy már el kellett volna érni valamit, de minek? Milyen célt szolgált volna ez a valami? Végül hova kéne eljutni? És honnan vesszük, hogy késő?
Az egyik kliensem megjegyezte, hogy állandóan rohanó emberekkel találkozik, akik sohasem érkeznek meg sehová. Először a tranzakcióanalízis "Siess" drivere jutott az eszembe, de más szemszögből nézve inkább azt mondanám, hogy a sürgetettségük talán arról szól, hogy nem érzik magukat pályán. Azért gondolom ezt, mert aki úgy látja, hogy halad valami felé, az be tud iktatni pihenőket. Az nem áll meg "tankolni", aki úgy érzi, hogy haladni kellene, de nem halad. De miért? Olyan messzi célt tűzött ki? Vagy sokáig halogatta az indulást? Vagy igazából azt sem tudja, hogy hová megy, és reméli, hogy ha siet, akkor előbb-utóbb talál magának valamit, ami boldoggá teszi?
A saját sztorimból kiindulva, úgy voltam vele, hogy mindennek megvan a szokásos életkori szakasza. Apám még a mai napig ezt magyarázza, csak már kevés sikerrel. Ennek a sikertelenségnek az egyik oka az, hogy tudom, hogy a nagy elméletek, modellek igazából átlagokkal dolgoznak.
 |
| Életszerepek, életszakaszok és határaik |
Igen, tényleg vannak fejlődési szakaszok, életfeladatok, és tényleg kötöttek hozzájuk konkrét életkorokat is. Ezek az életkorok még valamennyire stimmelnek is: a Super-féle elméletben például 24 éves kor körül az ember pályafejlődési feladattal találja szembe magát, olyannal, ami az egész addigi pályája felülvizsgálatára készteti. És tényleg, ezzel a kérdéssel kb. 24 évesek szoktak megkeresni. De ez nem azt jelenti, hogy ha valaki 26 évesen jön, az el van késve.
Az elméleteket ugyanis úgy dolgozzák ki, hogy vesznek egy jó nagy mintát, méréseket végeznek rajtuk, majd direkt az egyéni különbségek kiküszöbölésének kedvéért statisztikai átlagokat számolnak a mérések eredményeiből. Ezek az átlagok megmondják, hogy az emberek általában mikor mivel foglalkoznak, de nem mondják meg, hogy neked mikor mivel kell foglalkozni, hiszen ebben a kérdésben már nagyon is számítanak azok az egyéni különbségek, amelyeket a statisztika lenyes.
Arról nem is beszélve, hogy az átlagolás átlag életstílust is jelent. Fent mellékeltem a Super-féle Szivárvány-modellt, amiben benne vannak a fejlődési szakaszok, a hozzájuk jellemzően tartozó életkorok, és a bennük jellemzően aktív életszerepek és egymáshoz viszonyított arányaik. Ezek az arányok képzik az életstílust. De mi van, ha te nem az átlagos életstílust éled? Mi van, ha te több gyereket akarsz, vagy elmész egy buddhista templomba tanulni, vagy a szabadidődben feltámasztasz egy harcművészetet, és világbajnokságot szervezel? Ezek nem épp átlagos dolgok, teljesen más életstílust jelentenek, tehát a mérföldkövek is mások lesznek.
Rájöttem, hogy az End of line-ban megfogalmazott kesergésnek egy lejárt szavatosságú narratíva az oka. Mivel felnőttkorunkban már szabadok vagyunk, önállóan definiált életutakkal, a társas összehasonlítás és az elméleti összehasonlítás egyre becsapósabb. Annak, hogy a korombeliekhez hasonlítgattam magam, 16 évesen volt értelme. 26 évesen már nem, mert más utakon indultunk el, más akadályokkal, más motivációkkal, más kompetenciákkal.
Idő
Az értelmes, "SMART" célok kidolgozása nem új keletű téma. Annyira nem volna butaság az életkorom alapján sikeresnek vagy sikertelennek ítélni magam, hiszen éppen az egyedi életutak miatt ez az egyetlen objektíven mérhető változó.
Van az a vicc, amikor a sötét utcán lát valaki egy urat, aki egy lámpánál térdelve keresgél valamit. "Mit keres?" - kérdezi tőle a járókelő. "Az órámat" - feleli az úr. "Ott vesztette el?" "Nem, valahol amott, a padnál." "Hát akkor miért a lámpánál keresi?" "Mert itt van fény." - zajlik le a párbeszéd. Azt hiszem, Mérő mondta, hogy tulajdonképpen nem annyira ostoba az úr viselkedése. Az elvesztett tárgy csak fényben található meg, így statisztikailag az úrnak nincs kisebb esélye az óra megtalálására, mint a sötétben tapogatózva.
Hát nagyjából ennyire értelmes az önértékelésemet az életkoromra helyezni.
Sőt, ennél kevésbé! Nem régiben Magyarországon járt egy híres pszichológus, Philip Zimbardo, aki az időperspektíváról tartott előadást az ELTE PPK-n (meg lehet nézni a honlapon). Ha jól értem, az időperspektíva egy személyiségvonás, ami segítségével strukturáljuk az életünket. Ez meghatározza a viselkedésünket, motivációinkat, önéletrajzi emlékezetünket, mentálhigiénés státuszunkat. Az elmélet öt különböző perspektívát nevez meg:
- Negatív, csapásokkal teli múlt: sérelmek, bűntudat, traumák felidézése
- Pozitív, "dicső" múlt: nosztalgikus, sikerek
- Hedonista jelen: "amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra"
- Fatalista jelen: az ember ki van szolgáltatva a sorsnak
- Jövőorientáltság: célok kitűzése, kontrollra törekvés, lemondás a sikerért
Ezt eléggé röviden írtam le, szerencsére több van róla a szerző honlapján, a bátrabbak még az elmélethez tartozó kérdőívet is kitölthetik. Visszajelzésként megkapják, hogy mindegyik perspektíva megtalálható mindenkiben, de van, amelyik hangsúlyosabb.
Mindnek megvan a maga előnye és hátránya. Az a tippem, hogy a bevezetőben említett önbüntetés a negatív múlt-orientált perspektíva: megvonom magamtól a jutalmat a jelenben, mert megítélésem szerint a múltban nem dolgoztam meg érte. Segített ez bármit is? Nem. Mint ahogy azokon a klienseimen se segít, akik eljönnek hozzám.
Így aztán felkerült az olvasmánylistámra Zimbardo könyve: egyesek nem tudnak elszakadni a múltbéli fájdalomtól, így nem tudnak élni a jelenben, és nem terveznek a jövőre. Mások csak a pillanatban élnek, és képesek minden büntetést bevállalni azért az egy infantilis poénért (igen, a hiperaktív diákjaimra célzok). Más klienseim pedig nem tudnak lazítani, mert mindent a nagy tervnek, az egyéni út céljának rendelnek alá, és képtelenek leszállni a Földre.
És természetesen nekem is megvan a magam ügye az elmélettel.
End of line
Talán éppen ez a bejegyzés a szimbóluma annak, hogy időnként kell valami külön út, hogy az eredeti cél meglegyen. Ettől lesz a cél személyes.
Annak idején azt akartam leírni, hogy 2014-ben szintet lépett a pszichológusi karrierem azzal, hogy szorosabbá vált az együttműködésem a JóLÉlek Pszichológiai Alapítvánnyal. Úgyhogy azóta már jönnek kliensek, ami sok munkával jár, de legalább azt csinálhatom, ami miatt ezt a hivatást választottam.
Ezen kívül tavaly tavasszal elég sokat dolgoztam egy vívós célon, mégpedig a Free Scholler szakdolgozatomon. Akkor nem jött össze, de idén sikerült megvédeni. Ennek az a lényege, hogy amikor elérjük a viszonylag magasnak számító Free Scholler (ez rendes, autentikus cím a vívócéhek idejéből, nagyjából azt jelenti, hogy Szabad Deák) fokozatot, akkor bizonyítani kell az elméleti rátermettséget, hozzájárulást is, mégpedig egy szakdolgozat formájában. Én a címereink és az önkifejezés kapcsolatából írtam, nem mondom, hogy szakmai szempontból olyan magas színvonalú lett, de ki merem rakni a dicsőségfalra. Ehhez 140 oldal munka segített hozzá, míg az elvárás 40 oldal. Egyébként ez a fokozat elméletben négy év alatt elérhető, én 2006-ban kezdtem. 2011-ben szereztem meg a jogot, hogy mehessek rá, de hát ennyi ideig tartott a dolgozat. Lassú vagy gyors fejlődésről beszélünk? Azt hiszem, az egyéni út és az időperspektíva elméletei alapján ezt nem lehet egyértelműen megállapítani. Én is tudtam volna gyorsan 40 oldalas dogát írni, de rövid lett volna az út. És persze a karrierem is haladhatna gyorsabban, de én másképp járok ezen az úton azáltal, hogy nagyobb hangsúlyt fektetek a gyakorlatra.
Most, hogy ilyen szépen kivizsgáltam magam, és elkezdtem keresni valami megoldást, már csak egy feladatom maradt. Implementálni ezt a munkámba. Mert szerencsére 2014 óta csak javultak a dolgok... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése