Remény

"Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis."

József Attila: Két hexameter

Felhív egy régi barát, aki anno sokat tett hozzá az életed - lehetőségekhez képest - szerencsés alakulásához. Most te tehetnél hozzá az övéhez, konkrétan egy a fizetésedhez viszonyítva komolyabb összeget, mivel elég nagy anyagi gondjai támadtak. Persze csak ideiglenes, meg is tudja mondani, hogy mikor adná vissza a pénzt. Nem az a fajta, aki megszívatna. De mi van, ha mégsem kapja meg a pénzt, amire számít? Másoknak is adtál már kölcsön, és utána addig mutogatták az üres zsebüket, hogy már lemondtál a pénzről. De ez a barátod náluk intelligensebb és tisztességesebb is. Hiszel benne. Hinni akarsz benne.

Mindamellett tudod, hogy kockáztatsz, amikor a zsebedbe nyúlsz. És nem is csak a pénzed...

A trónok harca

forrás: Polgár Zsuzsa blogja

Mindenki próbálja sütögetni a pecsenyéjét. Adottság viszont, hogy nem mindenkinek jut ugyanolyan jó hely a tűz mellett, ráadásul ez a pecsenye, azaz az életműved olyan csemege, amit mások nélkül nem tudsz az ízlésed szerint megsütni. Úgyhogy elkezdődik a helyezkedés, koalíciózás, az a fajta, amiről többek között a játékelmélettel, erkölcstannal vagy hadtudománnyal foglalkozó irodalmak is szólnak. Nem egy egyszerű kérdés, hogy ki hol keresi és találja a helyét ebben a játékban, ki az, aki megírja, ismeri, betartja, megszegi a szabályokat. Most hogy elkezdtem erről írni, eszembe jutott egy rakás gondolat, amit a témához tudnék csapni, de kivételesen próbálok az előre kigondolt mederben maradni.

Azon gondolkoztam, hogy vajon miért az volt az első gondolatom, hogyan tudnám előkaparni a szükséges összeget a barátomnak? Hiszen elég feszes a költségvetés, semmilyen veszteséget nem engedhetek meg magamnak, egy ekkora - már ha bármilyen okból nem tudja időben megadni - pedig kapásból szétzúzná a nyaralási terveimet. Akkor egy kicsit lehiggadtam, elgondolkoztam, hogy mennyi fér bele nekem, de az egyenlet végén sem jött ki racionális eredmény. Viszont pontosan tudtam, hogy nem hagy majd nyugodni a lelkiismeret, ha cserbenhagyom a fickót. Beindul a paranoia. Talán fel akarják használni ellenem a lelkiismeretem? Manipulálnak? Nos, mind közelebb szeretnénk kerülni a tűzhöz, és ezért mind hatni próbálunk másokra. Az is manipuláció, amikor előre megdicsérem a diákot, hogy "tudom, hogy menni fog". Őt így lehet bevonni a játékba. Engem a lelkiismeretemen keresztül, ezzel sajnos már szembe kellett néznem párszor.

Naiv vagyok, ezt már egy lány is mondta, akivel az osztályában dúló hatalmi harcokról beszélgettünk. Mindenkiben csak a jót látom, és azt hiszem, hogy ugyanolyan szabályok szerint játszik, mint én. Elhiszem, hogy egymás fúrása mögött nem színtiszta rosszindulat, hanem kezeletlen sérelmek, elfojtott feszültségek, drámák vannak, amikkel lehet foglalkozni, és a végére valahogy mindenki számára élhető viszonyokat tudunk teremteni. Valaki más hozzátette, hogy igazából nem ezért vagyok naiv, hanem azért, mert nem akarom meglátni az emberekben a rosszat. Elképzelhető. Volt már olyan, hogy teljesen bevettem valakinek a meséjét a családi problémákkal kapcsolatban, vagy hogy ő tényleg próbál változtatni, csak idő kell... Némelyikük még most is megjelenik, és próbál bábként felhasználni a kis játszmájában, hátha a pszichológus bácsi majd kiáll érte a gonosz tanárokkal vagy osztálytársakkal szemben.

Amellett, hogy tényleg jellemző rám némi naivitás, ezek a játékosok kicsit rosszul ismertek ki. A lélek tanaival foglalkozó szereplőként nekem nem kell azzal foglalkoznom, hogy objektíve mennyi igazság van abban, amit elmondanak nekem. Inkább azt kell tudnom, hogy mi a személy szubjektív valósága. Sokszor tudatos csúsztatásokkal is jönnek, ez igaz, és nem is vált ki belőlem túl sok szimpátiát. De igyekszem nem erre helyezni a kapcsolatunkat, inkább a jót szeretném megerősíteni - talán ezt látják naivitásnak.

Szó mi szó, tényleg van ebben némi kockázat, s miután ebben a szellemben kivettem némi pénzt, hogy kölcsönadjam a bajbajutott barátomnak, némi iróniával elneveztem a tétet Stark-adónak. Az ötlet talán némi magyarázatra szorul; nem tudom, ki hogy van a Trónok harcával, én most a negyedik könyvet gyűröm, úgyhogy aki nem szeretne spoilert olvasni, az jöjjön vissza később...! :-) Szóval, bár bírom őket, szerintem a Starkok a sorozat evolúciós zsákutcái. Ahogy nézem, vagy az élők, vagy a Starkok közé tartozásuk szűnik meg szép egymásutánban, és valahogy mindegyik esetben azt képzelem a karakter utolsó gondolatának, hogy "de én azt hittem, hogy..." Azt hitte, hogy más is olyan nyílt, szigorú szabályokkal, nyílt sisakkal játszik, mint ő. Azt hitte, hogy azokat a határokat, amiket ő sosem lépne át, mások sem lépik át. Nem is készült fel más eshetőségre, pedig ő mondja a legtöbbet, hogy "készüljetek, közeleg a tél". Amikor meg kiderül, hogy rossz lapokra tett, akkor már csak egy drámai jelenetre futja.

Egyik haverom azért nem nézi a sorozatot, mert idegesíti ez a konok lovagiasság. Szerinte senki sem ilyen hülye. Dehogynem. Itt vagyok például én, aki hajlandó volt feltenni egy komoly összeget arra, hogy egy régi barát lelkiismerete is olyan szadista, mint az övé.

Hit

Minden rendben lesz a végén.
Ha nincs minden rendben, akkor
ez még nem a vége! Állítólag ezt
John Lennon mondta.

Olyan történetekkel, hogy valaki feltett mindent egy lapra biztosíték nélkül, tele van az élet. Az ember kockázatot vállal, hitelt vesz fel, hogy mondjuk a családnak minden meglegyen, aztán remél.

Valahogy felnőttként is hiszünk a Mikulásban, hogy majd jön, és segít, ha jók voltunk. Mert a világ igazságosan működik. Erről az attitűdről egyébként már írtak párszor, egy Lerner nevű figura például az igazságos világba vetett hitnek nevezi, ami - amennyire fel tudom idézni a szociálpszichó kurzus anyagát - arról szól, hogy rossz csak azokkal történik, akik valamilyen szempontból rosszak. Kihangosítva ez valahogy úgy szól, hogy  "azért dől be a hiteled, mert nem figyeltél, azért erőszakoltak meg, mert kihívóan öltözködtél, azért vertek meg, mert kerested a bajt, stb. Velem ezek nem történhetnek meg, mert én vigyázok magamra, jó vagyok, tehát nem is érdemlem meg a leckét". Megnyugtató ez a hiedelem, mert a világ így máris kiszámíthatónak és biztonságosnak tűnik, nincs az az ijesztő érzés, hogy bármikor megtörténhet, hogy mondjuk békésen elmész egy maratonra, és valami fanatikus a képedbe robbant egy bombát. Ezzel az attitűddel jól tudjuk hárítani az együttérzéssel járó szomorkodást is, hiszen a balszerencsés felebarát valahogy nyilván rászolgált a helyzetére. Például az én barátom azért került szorult helyzetébe, mert felelőtlen volt. Én nem vagyok az, tehát nem valószínű, hogy egyszercsak rosszul jönnek össze a dolgok.

A legmenőbb idézet a depresszív
realizmusról.

Ez az önáltatás egyébként még egészséges is bizonyos szempontból. Egy Taylor és Brown nevű szerzőpárostól azt a cikket olvastuk anno, hogy az emberek többsége jót remél a jövőtől, szerinte össze fognak jönni a dolgok, mégpedig jobban, mint az átlagnak. Úgy érzi, hogy van olyan, amiben kiemelkedő, ő különleges, szép és boldog. Statisztikailag ugye nem lehetséges, hogy mindenki az átlagon felül legyen. Derék párosunk megkapargatta hát a kérdést, hogy ezek a boldog emberek mennyire látják a valóságnak megfelelően a dolgokat. Az a kiábrándító eredmény jött ki, hogy kevésbé látják reálisan önmagukat és a jövőjüket, mint az enyhe depresszióban szenvedők. Addig azt hittük, hogy éppen a depisek torzítják a világot, de nem: igazuk van, tényleg nem különlegesek, tényleg nem kiemelkedők, tényleg nincs valami sok esélyük az amerikai álomra. A boldog emberek meg azért boldogok, mert ők egy pozitív szűrőn keresztül nézik az életüket. Ezt hívják egyébként irreális optimizmusnak és depresszív realizmusnak. Nyilván vannak ebben is szélsőségek, amik azért már tényleg betegségre utalnak.

A kiinduló példa alapján tehát ha én azt hiszem, hogy az én barátom jobb, mint mások, és tényleg vállalhatok érte kockázatot, akkor esélyes, hogy van itt némi irreális optimizmus. Viszont ha irreális optimizmus jellemez, akkor nem lehetek depressziós! Yeah!

Valószínűleg ezért szeretjük a mennyország-sztorit, a Disney-filmeket meg a Csillagok háborúját (ami már szintén Disney-film), mert átitatja őket az az irreális optimizmus, hogy a legvégén mégis rendben lesz minden. A Trónok harca is ilyen lesz szerintem, bár ott markánsan benne van a depresszív realizmus, hogy talán a végére minden rendbe jön - csak a végét nem mindenki éri meg.

Bajtársak

Van a történetnek egy csattanója, ami azért táplálja az én irreális optimizmusomat. A teljes történetben ugyanis kivettem egy (fájdalmasan kis) rakás pénzt, de nem a teljes összeget, amire bajba jutott barátomnak szüksége volt. Telefonon beszéltünk egy közös baráttal, aki maradt az eredetileg számomra is sokat ígérő informatikai pályán, és most jobban keres, mint én. Azt mondta, hogy ő is beszáll, ketten majd segítünk. A megbeszélt találkozóról két percet késtem. Ez alatt a közös barát nemes döntést hozott: végiggondolta, hogy nekem mekkora teher a dolog, és neki mekkora, és úgy döntött, nem hagyja, hogy túlvállaljam magam. Kifizette az egészet, mire odaértem. Lehet hát a barátságra alapozni...