Dark side of the moon

Ebben a bejegyzésben a két legérdekesebb júliusi szakmai eseménnyel kapcsolatos elmélkedést osztom meg. Az első a sématerápiás konferencia volt, ahol annyi érdekességet hallottam, hogy kitelne belőle akár több évad is ezen a blogon. A másik a nyári vívós edzőtábor volt, ahol alapvetően nem lenne pszichológia, de ahogy a viccből megtanulhattuk, lehet az almafán is cseresznyézni, csak vinni kell magunkkal.

Szóval a témánk a következő: lehet-e teljesen más módon megközelíteni a sémamódokat, mint az eddigi, én-állapotokra emlékeztető perspektívából? (spoiler: lehet)

És ezek a módok hogyan segítenek szembenéznünk azzal a ténnyel, hogy meg fogunk halni?

I fight depression

Konkrétan a szeptemberben esedékes öngyilkosságmegelőzés világnapja miatt írom meg épp most ezt a bejegyzést, ám érezhető lesz, hogy az ihlet korábban született. Azon elmélkedtem, hogy amikor valaki azt mondja, hogy "depresszióval küzdök", akkor mit ért a küzdelem alatt? Mi a viselkedéses része annak, hogy megpróbál jól lenni?

És igen, egy olyan bejegyzésben, aminek benne van a címében, hogy "fight", nyilvánvalóan lesznek vívós párhuzamok...

Pengeélen

"A határidő a legjobb múzsa" szólásba lehet talán a legjobban belesűríteni a bejegyzésben vitatott témát. Elsősorban az időgazdálkodáshoz írt bölcseletek kerülnek a fókuszba, a méltán híres Eisenhower-mátrixon keresztül. S mivel ebben a hónapban volt edzőtábor, dukál ehhez egy kardvívós hasonlat is - hol vagyunk biztonságban? Amikor még van időnk cselekedni, vagy amikor már szoros nyomás alatt kell teljesíteni? Ahogy a vívásban is van példa mindkét stratégia sikerére, itt is hoznék meglátást mindkét megközelítésre, kicsit árnyalva az időgazdálkodás tréningeken hallott intelmeket.

Tutta volta

Ha jól emlékszem, a vívásra mondták először, hogy "highspeed chess". Gondosan átgondolt stratégia mentén kell elérni a célt, de a stratégiai döntéseidre annyi időd van, mint a versenyautó pilótájának, amikor háromszázzal süvítve próbál előzni.

Nos, hasonló élmény időnként konzultációt is tartani: másodpercek törtrészei állnak rendelkezésedre, hogy feldolgozd az információkat, és kiválaszd, melyik irányba tekered a kormányt, gázt adsz vagy fékezel.

Hadd mutassam be egy friss élményen keresztül!

A '21-es zászlóalj

"Négyzáz embert vett fel államira az ELTE" - üdvözölt Peti kollégám az első edzőtábor utáni munkanapomon. Múlt héten hirdették ki az egyetemi felvételi ponthatárokat, ami mindig érdekes abból a szempontból, hogy mennyire számít még sláger-szaknak az, ahol mindketten végeztünk. Időnként szoktunk is beszélgetni arról, hogy az ELTE mintha átállt volna a minőségiről a mennyiségi stratégiára (a korrektség kedvéért nem részletezném a felmerült példákat). Meglehet, hogy még azelőtt, hogy betettük volna oda a lábunkat... :D

Ha érdekel, hogy mit szoktam felhozni, ha a minőségi egyetemi oktatás kerül szóba, olvass tovább!

Kapudrog

Ebben a bejegyzésben sajátélményből mesélek egy nagyon kicsi hazugságról, ami a hamis énkép építésében segít. Valószínűleg nem is jutott volna eszembe, ha nem gondolkodom kifejezetten ilyen dolgokról. Örülök, hogy lebuktattam magam, úgyhogy gondoltam, megosztom a sztorit.

Valószínűleg nektek is van napi szinten több tucat ilyen csúsztatásotok, de ne aggódjatok, nekem is azt mondták, hogy ettől még nem állok át a sötét oldalra.

A végén azért mégis kitérek rá, hogy miért érdemes fülön csípnünk magunkat...

This is the way

Ebben a bejegyzésben egy épp kiépülőben lévő projektem egyik szeletéről mesélek. A projekt egy önismereti edzés, amivel az edzőtáborban fogunk majd kísérletezni. Pszichológiai oldalról leginkább fejlődés-elméletekből merítettem, ezek egyik eszköze a Savickas-féle narratív interjú. Sikerült átformálni a karrierstílus kérdéskörét a vívói karrierre, és bár a gyakorlati alkalmazás még előttünk áll, a koncepciót szívesen bemutatom!

Köt(őd)és

Ezt a bejegyzést alighanem azok fogják igazán átélni, akikkel veszekedtek már azért, mert a párjuk nem érte el őket telefonon - és akik próbálták már német tradíciók szerinti hosszúkardvívást kiélezett kardokkal.

A két helyzetben az a hasonló, hogy igyekszünk fenntartani a partnerrel a szoros kapcsolatot, ám elsősorban a kontroll fenntartása érdekében, a sérülés megelőzéséért. Ám egy apró különbség mégis van: a vívásban ez egy adekvát reakció, a szerelemben meg olyan, mint amikor a fuldokló magával ránt még egy embert.

Következzen a sémamódok Valentin-napi kiadása!

Művészetterápiás demó

Ebben a bejegyzésben két művészetterápiás élményemet mutatnám be. Elméleti hátteret most nem tudok hozzá csatolni, inkább az ilyen motivációs firkálmányok kulisszáival lehet ismerkedni. Meg azzal, hogy milyen képek ugranak be, amikor elégedett vagyok magammal...

Egyszer véget ér

Sűrű hónap volt az előző. Új fejezet nyílt azzal, hogy osztályvezető lettem a munkahelyemen, emellett két fejezet zárult le a szakképzés és a vívóegyesület elnöki pozíciója formájában. Ez utóbbira lélekben készültem már egy ideje, mivel az elnöki pozíció nem kis önismeretet hozott magával. Ahogy számot vetettem az elmúlt évekkel, rájöttem, hogy ez az élmény szakmai szempontból is érdekes lehet, révén minden pszichológiai konzultációnak vége lesz egyszer. Így elkezdtem gondolkodni egy olyan bejegyzésen, ami az elköszönésről szól, akár közösségi, akár célzott fejlődési folyamat szempontjából. 

Esse quam videri

Most olyan bejegyzést írok, mint máshol a "pszichológus szemmel" rovat, azzal a különbséggel, hogy nem látogatóként, hanem szervezőként írok egy rendezvényről. Ez konkrétan a vívóegyesületünk éves edzőtábora, amelyben én vezettem a reneszánsz olasz kardforgatás rejtelmeibe bevezető edzést. És ha már úgyis kacérkodunk a harcművészet gondolatával, miért ne vihetnénk bele a dologba egy kis lelki gyakorlatot?
Az alábbi sorok tehát arról szólnak, hogy milyen, amikor egy pszichológus végzettségű ember segít neked előcsalogatni a benned nyugvó lovagot.

Krédó

Az év utolsó bejegyzésében megosztanám azokat a gondolatokat, amelyeket a karácsonyi edzésen is mondtam az embereknek a személyes helytállásról, önkonfrontációról, feladat-orientáltságról. Akkor arra hegyeztem ki a dolgot, hogy vállalják a nehézségeket, űzzék ki magukból a kifogásokat, ha jó kardforgatók akarnak lenni. Itt ez az értékrend kevesebb kifejtést kapott, van helyette társadalomkritika, oktatói szemlélet, az ellenállás boncolgatása, vívás, Star Wars, és néhány gondolat, amelyek segítenek, ha össze akarom szedni magam az élet bármely frontján.

Alapállás

Korábban felmerült az ötlet, hogy írok pár sort azokról az emberekről, akik nevelőként hitelesnek tűntek számomra. Amikor erről írtam, a szigor adekvát formájáról elmélkedtem. Mi kell ahhoz, hogy tudjál - etikusan - irányítani olyan embereket, akik maguk sem tudják szabályozni magukat?

A kérdéshez fűzött hasonlatot vagy két éve találtam ki, még amikor suliban dolgoztam, de most, hogy hazajöttem az edzőtáborból, igazán aktuálisnak érzem.

A rövid válasz: hinned kell önmagadban. 

A hosszabb válaszhoz olvass tovább!

A konfrontáció szabályai

Milyen attitűddel dolgozik egy jó pszichológus? Egyesektől azt hallom, hogy elfogadónak, támogatónak kell lennem, úgy tekintsek az emberekre, mint nagyon törékeny díszekre, amikhez csak nagyon óvatosan lehet hozzányúlni, és csodálni kell egyedi szépségüket - a hibáik pedig csak még különlegesebbé teszik őket! Mások pedig úgy vélik, hogy az ember azért kerül pszichológushoz, mert rosszul csinál valamit, és meg kell tudnia, hogy mit. Épp azért megy szakemberhez, mert a barátai nem merik szembesíteni őt a hibáival.

A leghatározottabb vélemény azoké, akiknek inkább elképzeléseik, mint ismereteik vannak a lelki folyamatokról és a személyiségfejlődésről. Azt hiszem, ők a hétköznapi játszmáikat szeretnék velem megerősíttetni. A kedvükért jöjjön hát pár - szigorlatra készülés közben megfogalmazott - gondolat a hétköznapi konfrontációkról, szarkazmusról, gúnyolódásról, oltásokról!

Gondoltad volna?

Őrzöm a hagyományt, és ezúttal is írok egy kis összefoglalót az előző évadról. Ezúttal azonban nem igazán jut eszembe elméleti okfejtés, így inkább egy baráti beszélgetés kontextusában helyezném el a 2016-os bloggerkedés eredményeit. Végülis, itt a blogon ez az év leginkább arról szólt, hogyan inspiráltak a körülöttem lévők.

Vívódás

Mostanában egyre jobban elmerülök a kardvívásban, és egyre több dolog van, amihez analógiaként tudom használni. Meglepő, hogy néha pszichológiai, illetve terápiás folyamatok sokkal értelmesebben hangzanak, ha néhány kifejezést kicserélek ötszáz éves harcművészeti koncepciókra. Legutóbb egy esetmegbeszélőn sikerült átváltanom hosszúkard-oktatóba, és csodák csodája, némi definiálgatás után mindenki értette, mire akarok kilyukadni.

Valahogy úgy érzem, hogy ez az analógia sok kérdésre ad választ abból a halmazból, hogy miért sikerül egy-egy beszélgetés laposra, másik intenzívre és megterhelőre, miért tart olyan hosszú ideig egy folyamat, miért nem tudok néha jegyzetelni közben, és miért van, hogy néha gond nélkül le tudom magamról választani a hallottakat, máskor meg még rágnak egy darabig.

Konfliktus

Az én kiindulópontom az, hogy a kliensben van némi ellenállás. Ha nem lenne, akkor amúgy egészséges személyiségként simán megoldaná azt a problémát, melynek megoldása céljából eljön hozzám. Az elakadásának van valamilyen funkciója, ergo van egy én-része, ami ellenérdekelt abban, hogy változzon a helyzet. Ez a helyzet egy személyen belüli konfliktus, ami valószínűleg nem is igazán tudatosul.

Ha nem tudatosul, akkor jó esély van rá, hogy az egyik én-részt sikerül majd kivetíteni rám. Ilyen folyamatról írtam már a vicces kis krokodilos bejegyzésben (Projekció című, ebben is van vívás. Kezdek fanatikus lenni...). A kivetítésnek hála az én-rész már nem olyan rejtett, és tényleg konfliktusba lehet vele kerülni, így a személyen belüliből személyközi konfliktus lesz.

Annyira nem jó párhuzam a terápiához a párbaj, mert annak nem igazán célja a nyertes-nyertes kimenetel, de valahogy ismerős a dinamika. Feltehetőleg azért, mert egy valakinek tényleg alul kell maradnia ebben a folyamatban: annak az én-résznek, ami nem engedi a kívánt irányba haladni a kliensemet.

Szóval, vívódunk.

Távolság

Nem kell harcművészi tapasztalat ahhoz, hogy az ember magától is sejtse, hogy ahány ember, annyi víváskép létezik. Eltérőek a fizikai és mentális adottságaink, legyen itt szó reakcióidőről, stressztűrésről, figyelmi fókuszról, bátorságról, ravaszságról, a tervezés képességéről, rugalmasságról, stb.

A sok közül az egyik kedvenc vívótradícióm a Dardi-iskola, az ő távolság-elméletük jutott eszembe, amikor el akartam magyarázni, hogy miért teljesen más élmény a konzultáció különböző szakaszokban, problémáknál, személyiségeknél. A konzultációs folyamatokat három távolsághoz, helyzethez, vívóstílushoz hasonlítottam: széles távolság/játék, szűk távolság/játék, kardközéptechnikák.

Ez az a rész, ahol muszáj egy kicsit magyarázni a vívásról. Forrásként ezt a linkkel elérhető oldalt jelölném meg, ami annyira nem bővelkedik definíciókban, de a lényeg talán átjön. Igazság szerint egy kicsit azért többet tudok az itt leírtaknál, de nem volna valami korrekt a kutatóink munkáit csak úgy kirakni a netre, szóval próbálok szűkszavú maradni.

Először is, van három távolság. Az elsőnél a távolság véd minket, és lépést kell tennünk ahhoz, hogy elkapjuk pengénkkel az ellenfelet, s neki is lépnie kell ahhoz, hogy bánthasson. A második távolságnál ez a lépés már nem szükséges, közel vagyunk, a kardok keresztezik egymást, és a technikai tudásunk, gyorsaságunk dönti el, hogy ki lesz elégedett a végére. A harmadik távolságban a kardok már haszontalanok, birkózni kell.

A vívók már az 1500-as években is különböztek abban, hogy melyik távolságból szerettek akciókat indítani, előnyt szerezni. Ahogy a hivatkozott honlap is írja, két fő stílus van:

• Gioco largo (széles játék): aki ebben vív, arra törekszik, hogy az első, vívótávolságból dolgozzon. Okosan felépíti a támadást, több lépésből. Provokál, kivonul, és a térbeli helyzetével próbál előnyhöz jutni.
• Gioci stretto (szűk játék): ő szereti a támadási távolságot, a másodikat, ahol már nem a térhasználat, hanem a kard dominál, és csak egy mozdulat választ el a győzelemtől.

A strettós vívóknak fel kell készülni kardközéptechnikákból. Normál esetben a második távolságban nem megszerezzük az előnyt, hanem megtartjuk és kiélvezzük. Ám Murphy már a Dardi-iskola vívóit is utolérte, így volt, hogy ebben a távolságban voltak, de szimmetrikus helyzetben, azaz egyik sem volt jobb helyzetben a másiknál. Okos ember ilyenkor kivonul az első távolságba, de vannak olyanok, akik ebben a helyzetben maradnak, és próbálják legyűrni a másikat. Ilyen távolságban ki lehet dobni a terveket, csak a beégetett mozdulatok, az intuíció és Isten segedelme áll a vívó mellett, hogy győzedelmeskedjen a másodperc törtrészében lezajló meccsben. A kor mesterei úgy gondolták, hogy valahol ez a profizmus a művészet csúcsa, ugyanakkor jól át kell gondolni, hogy kiknek érdemes megtanítani ezeket a technikákat. Nagyon könnyű elbénázni őket, és ebben a távolságban a hiba garantálja a sebesülést, vagy a halált.

A lélek vívótermében is megvannak ezek a távolságok, helyzetek, vívóstílusok.

A konzultációban a Gioco Largo stílus az, amikor elkészítek egy terápiás tervet, kérdésfókuszt, és szépen lépésekben haladok a cél felé. Ez a vívótávolság, ahol nyugodtan mozgolódhatok, körözhetek az ellenfél körül, keresve az előnyös pozíciót. Sok kérdésem van, információkat osztok meg, történik némi pszichoedukáció, hogy az én terveim szerint haladjanak a dolgok, és megerősödjön a kliens azon én-része, amit a jövőben aktívan szeretne használni (ez olyan, mint az Eredet c. bejegyzésben). Amikor már előkészítettem a terepet, ismerem a kliens reakcióit, kiismertem azt az én-részt, ami igazából ellenáll, jön egy provokáció, valamilyen kérdés vagy visszajelzés, ami mozgásra készteti az ellenfelet. "Elmész te a fenébe." "Szerintem meg nem." "Hű, hát erről én nem tudok mit mondani." "Nem tudom." "Te vagy a szakember, mondd meg te!" - riposztozik az ellenálló én-rész. Tegye csak, pont ezt vártam tőle!

"Nézzük ezt meg jobban!" "Ezt most miért mondod?" "Mintha feszültebb lennél." - lépek be támadó távolságba. Az ellenálló én-rész megszívta: az előbb túlvédett magán, és már nincs ideje rendezni a sorait. Itt a nagy lehetőség a kliens pozitívabb én-részének, hogy küzdjön! Én meg segítek neki. És mire véget ér a csörte, szép elegánsan kivonulok, valamilyen jó állással vagy ütéssel fedezve magam, arra az esetre, ha az ellenálló én-résznek volna még egy utolsó próbálkozása. "Biztos nehéz volt, de bátran szembenéztél vele!"

Vannak olyan emberek, ahol ez lassú, és az ellenálló én-rész túl profi ahhoz, hogy holmi provokációnak felüljön. Inkább szorongó típus (szélsőséges példa: Neququam Vacui c. bejegyzés), aki állandóan kihátrál a távolságból, és végigkergethetném a fél életén, akkor sem találnék rajta fogást. "Igen, nekem is furcsa, én is érzem, hogy ez valahol probléma, de nincs ötletem. Hát, ez van. Senki sem tökéletes. Majd megtanulok vele együtt élni." - vonul ki minden helyzetből a kliens. Jámbor, barátságos arcot vág, hogy ő együttműködik ám, és megnyílna, ha tudna, de hát nem tud, ne szekáljam már...

"Nem barátom, nem működsz együtt, ellenállsz, és be fogom bizonyítani neked" - gondolom elszántan, és átváltok Gioco Strettóba. Nyomás alatt tartom, nem hagyom rendezkedni, megy a vita, a kérdések záporoznak, konfrontáció jobbról-balról - előbb utóbb rájön, hogy igazam van, és tényleg mindig kibúvót keres. Bár eljött pszichológushoz, el is mondta, hogy min szeretne változtatni, de  aztán végig azt bizonygatta, hogy neki semmi baja, és valójában tök boldog.

Akkor sikeres a párbaj, amikor rájön, hogy valójában az ellenálló én-része hitegette ezzel. Valójában nincs szüksége ezekre a hárításokra és megalkuvásokra, amiknek súlya hozzám terelte. Kezdhetünk végre igazán dolgozni.

Eddig igazából nekem nem volt olyan nehéz dolgom, mert az én játékomat játszottuk. Az ellenálló én-rész azonban nem fog egy szégyenlős mosollyal elvonulni: neki megszállták a területét, és harcolni fog, nagyjából úgy, mint az Al-Kaida. Ez esetben szegény kliensnek nehéz dolga van. Viszont ha a kliens pszichológiában egy kicsit jártas, ami egyébként elég valószínű, akkor lehet ellentámadásra számítani. Nem csak én gyűjtöttem információt az eddigi játékban, hanem ő is. Bármit megtorpedózhat. A szakmai alkalmasságom, a viselkedésem, az életpályám, a személyiségem, ahol talál valami rést a védelmen.

Szokás mondani, hogy a pszichológus munkaeszköze a személyisége, és ilyenkor érződik igazán ennek az igazsága. Egy ilyen személyeskedő játékban az ember nem tudja szakember-szerep maszkját viselni: személyesen involválódik a történetben. Ám miközben egymás után hárítja a csapásokat, észnél kell lennie, és nem feledheti, hogy hova és mikor riposztozhat.

Miért? Mert a kliens valószínűleg azért jött, mert valaha rég egy ilyen "kardközép-vitában" valaki megsebezte. Ő újra akarja vívni ezt a párbajt, és a szakembertől várja, hogy ellenfele legyen benne. Azért kell a szakember, vagy a hasonlat kedvéért, vívómester, mert fél, hogy a párbaj ugyanúgy zajlik majd le, mint rég. Kardközépben vívni nagyon veszélyes, és bárki, akivel ezt megtenné, megijedne, és végezne vele. A lélek vívómestere, a pszichológus viszont vállalja a veszélyes helyzetet, protektor és szabályok nélkül, úgy, ahogy akkor volt, még a törés vagy trauma idején. Elméletileg ő elég képzett, tapasztalt és tehetséges, hogy ilyen helyzetben meg tudja védeni magát, és eközben meg tudja tanítani kliensét, hogy hogyan lehet túlélni az ilyen helyzeteket.

Aki tud így terápiát tartani, a legjobbak közül való, ahogy annak idején a Dardi mesterei is mondták.

Fájdalmas leckék

Én még nem tartozom a legjobbak közé. Írtam már pár nehéz helyzetről, buktatóról (ld. előző bejegyzés), de nem gáz, mert vívni sem tanulsz meg sebek nélkül. Rájöttem, hogy a korábban írt kiégős cikkek között van olyan, ami egyértelműen ilyen elvesztett kardközép-helyzetekre vonatkozik. Ez a Versus, ahol kicsit távolabbról indítottam, és a Véreb, ahol konkrétan leírtam, hogy az egyik csoportom után szinte PTSD-s vagyok. Egyébként vicces, de tényleg olyasmi az érzés. Az új személyimhez aznap mentem képet csináltatni, amikor velük voltam, és alig ismerek magamra a fotón. Az iraki veteránok vágnak ilyen képet pár hónap szolgálat után...

Jellemzően ők hiperaktív gyerekek, akiknek ismérve, hogy ha fel is ismerik a határokat, nem igazán tudják tartani őket. Ez azt jelenti, hogy simán betörnek "kardközép távolságba", bennem meg aztán dúl a konfliktus, hogy védjem magam, és közben ne tegyek bennük kárt.

Ez a mém az "Insanity wolf", a csoport
kedvenc tanácsadója.

Nem egyszerű az ilyen kezdőkkel. Van egy srác, aki nagyon szeretne jól vívni, de még az elején van a történetnek, úgyhogy csapkod össze-vissza ész nélkül, balesetveszélyesen. Valóban elég idegesítő vele vívni emiatt. Egy tapasztaltabb haverom, akivel már eljátszott ezt-azt párszor, egyszer megjegyezte, hogy ha legközelebb is így viselkedik, akkor ő sem fogja majd vissza magát, és akkor aztán sírás lesz a vége! Megkértem, hogy ne tegye. No nem azért, mert úgy gondolom, hogy a srácra nem fér rá a lecke. Hanem azért, mert tudom, hogy a haverom mire képes, ha ő is félreteszi az önkontrollját, és nem akarom, hogy a srácnak elmenjen a kedve a vívástól.

Ilyen felelősségem van pszichológusként is. Fel kell ismernem, hogy minden, amit a kliens csinál, az valószínűleg tünet, és a legextrémebb, már sértő vagy ijesztő próbálkozásai is csak az ellenálló én-részhez tartoznak, nem a teljes személyiségéhez. Úgyhogy ezekkel is tudatosan, ésszel kell bánnom, mivel nem akarom elvenni a kedvét az élettől.

A megoldás valószínűleg az lenne, amit a német tradíciók mondanak: megszerezni az előnyt, és megtartani. És ahogy egy másik kultúra hadvezére mondta, azt nem csak küzdelemben lehet elérni.

"Nem az az igazán ügyes, aki száz csatában győz, hanem az, aki harc nélkül vesz erőt az ellenségen."

Szun Ce 

Lázadás

Ez a bejegyzés a felnőtté válásról szól. Eredetileg egy kliensem kapcsán volt egy érdekes meglátásom, és ezt akartam megosztani, de némi saját élményt belekeverve a dologba rájöttem, hogy a felnőtté válás nem a kamaszok ügye, hanem mindenkié, jóformán napi szinten.

A két történetet a tranzakcióanalízis énállapotain keresztül sikerült integrálni, amiről korábban írtam, a "hogyan kezeljük szerencsétlenkedő felebarátainkat" bejegyezés vége felé.

Énállapotok

forrás:
birtalan.hu

A fent hivatkozott bejegyzésben már említettem, hogy a tranzakcióanalízis három énállapotot különít el: a Szülőit, Felnőttet és Gyermekit (nagy betűvel szokták írni, hogy világos legyen, nem életkorról vagy regresszióról, hanem "üzemmódról" van szó). Talán sikerült kellő mélységben érzékeltetni a Szülői, és két típusának, az irányítónak és a gondoskodónak a működését.

Ezúttal a Gyermekit kell egy kicsit jobban megérteni. Szokás kiemelni, hogy az énállapotot, nem illik összetéveszteni a gyerekessel vagy az éretlennel - igazából arra az üzemmódra utal, amit főleg érzelmek, vágyak határoznak meg, meg némi kiszolgáltatottság. Egy gyerek a környezetére van utalva: egyrészt szüksége van másokra a vágyai kielégítéséhez és a fejlődéséhez, másrészt a struktúrát a felnőttek (ami ebben az elméletben inkább Szülő) teremtik meg, azaz ők mondják meg, mi oké és nem oké, hogy lehet viselkedni. Ha jól értelmeztem az olvasmányaimat, akkor a Gyermeki ezekhez a felnőttekhez, azaz az autoritáshoz való kapcsolódásán keresztül osztható három részre. Az egyik az alkalmazkodó Gyermeki, amiben a gyerek azt csinálja, amit mondanak neki, mert mások jobban tudják, meg meg is dicsérik érte, stb. Persze a vágyak időnként ütköznek a környezettel, időnként jön a lázadó Gyermek, aki protestál, hisztizik, hogy nem az van, amit ő akar, és hogy vele nem lehet szórakozni... Ezzel elég sokat lehet találkozni, például ha egy iskolában dolgozik az ember, akkor minden nap (ilyenről írtam tavaly a Versusban), de az ügyfélszolgálatos emlékeimből is előugrik néhány vásárló, aki ezzel az állapottal jellemezhető. A harmadik pedig egyszerűen a szabad Gyermek, aki elvan, ha játszik. Ha sikerül időnként eljutni ebbe az énállapotba, akkor egész egészséges életet élünk.

Bukott istenek

"I see faith in your eyes

Never you hear the discouraging lies

I hear faith in your cries

Broken is the promise, betrayal

The healing hand held back by the deepened nail

Follow the god that failed"

Metallica: Tha god that failed

Van ez a srác, aki állandóan összeakasztja a tengelyt az autoritásokkal. Ő ezt úgy interpretálja, hogy nem szereti, ha megmondják neki, hogy mit csináljon, gondoljon meg érezzen. De hát - vetem fel - senki sem szereti, és mégsincs mindenkinek ilyen sok konfliktusa. Hát igen, neki sincs mindenkivel baja, valaki megtanulta, hogy kell hozzá közelíteni. Ez rendben is van, én is azokkal vagyok jóban, akik megtanultak elviselni, de nincs ennyi balhém azokkal, akik viszont nem áldoztak időt és energiát arra, hogy kiismerjenek. Hogy lehet, hogy ennyire különbözünk?

Ahogy meséli ezeket a történeteket, nem az jön le nekem, hogy ő szokta kezdeményezni ezeket a balhékat. Inkább mintha mindig megtalálnák őt azok, akik egy kicsit fitogtatni akarják a hatalmukat. Ezeknek a provokációknak valahogy mindig felül: vagy lázadó Gyermeki énállapotot vesz fel, és jön a szópárbaj, a "kinek van igaza" meccs és a rendszabályozás; vagy alkalmazkodó Gyermekit, és megpróbálja "kiengesztelni" az agresszort, mindezt úgy, hogy nem követett el olyan dolgot, ami miatt meghunyászkodnia kéne.

Jellemzően Gyermekiben van, nem uralja a helyzeteket, és nem sűrűn érzi, hogy nyertesként jön ki egy szituációból. Amikor alkalmazkodik, akkor együttműködő, megcsinálja, amit mondanak, és várja, hogy megengedjék, hogy jól érezze magát. Mint a gyerek, aki a Mikulást várja a jó viselkedésért cserébe, vagy a bűnös, aki feloldozást vár. Csak hát a másik félnek nem áll érdekében megszüntetni ezt a remek állapotot, amivel sakkban tartja őt, úgyhogy egy idő után hősünk úgy éli meg, hogy szórakoznak vele. Ekkor jön a lázadó Gyermek (ha nem azzal kezdett). De mit jelent ez gyakorlatban? Azt, hogy innentől nem érzi kötelezőnek, hogy együttműködő legyen, és jogot érez, hogy dühös legyen. De történni nem igazán történik semmi. Tehát nem javul a helyzet, még mindig nem érzi jobban magát, de most már rá lehet sütni azt is, hogy rendbontó, deviáns, meg ilyenek.

"Olyan, mintha egy görög dráma hőse lennél, és szórakoznának veled az istenek" - mondtam. Mintha az élete minden területén ki lenne szolgáltatva nagyobb hatalmú embereknek, akiknek szeszélyei szerint alakul az élete. Ezek az "istenek" azt várják, hogy betű szerint tartsa be az általuk deklarált törvényeket, és menjen el a templomaikba áldozni, imádkozni, bűnbocsánatért. Aztán ezeket vagy megkapja, vagy nem, egy isten útjai kifürkészhetetlenek, és nem lehet számon kérni tőlük semmit. Hiszen az istenek sosem ígértek semmit, csak az a norma, hogy hisz bennük, és éli egy jó vallásos ember életét. Ha pedig lázad, az se jelent semmit. Az csupán azt jelenti, hogy nem jár el a templomba, nem imádkozik, nem áldoz. Ettől még az istenek, a köréjük kreált vallás, a hatalmuk és a híveik megmaradnak, csak most már biztos, hogy nem lesznek valami jó fejek.

A srác számára felnőtté válás azt jelentené, hogy kilép ebből a világból. Ez a változás nem azt jelenti, hogy nem csinálja meg, amit az istenek elvárnak tőle, vagy pont az ellentétét csinálja. Ez még csak lázadó Gyermek, még mindig az istenek szabályozzák a viselkedését, hiszen az ő parancsaikra reagál folyamatosan. A Felnőtt énállapot itt azt jelenti, hogy hősünk ismeri a jogait, és ezektől a jogoktól függ, mit tervezhet, hogyan viselkedhet és érezheti magát, nem néhány ember önkényétől. Felismeri, hogy ők csap próbálkoznak, hogy megszerezzék a kontrollt, és csak akkor van hatalmuk, ha elhiszi, hogy tényleg van hatalmuk, mégpedig korlátlan, az emberek törvényei felett álló. Valójában nem istenek, csak portások, tanárok, 2nd line managerek, és így tovább...

Szent harag

"Fuck it all and no regrets

I hit the lights on these dark sets

I need a voice to let myself

To let myself go free"

Metallica: St. Anger

Ettől a sráctól nem kisebb dolgot várunk el, mint hogy világnézetet váltson. Főleg azon dolgoztam vele, hogy megértse, hogy igazából vannak alternatív univerzumok, ahol nem piszkálják az embert holmi jött-ment istenek. Hogy melyikben él, az attól függ, hogy melyikben hisz igazán, melyikre hangolódik rá, hogyan konstruálja az ő szubjektív valóságát. Azt a valóságot is ő konstruálta, hogy a vele konfliktust kezdeményező embereknek ilyen hatalma van - ha ezt nem hitte volna el, mások lennének ezek a történetek.

De mi ad erőt valakinek ahhoz, hogy világnézetet váltson?

Ez tulajdonképpen egy többszintű konfliktus: a mostanival szemben áll az a szubjektív valóság, amit kisgyerekkorában konstruált; az egyén szemben áll azokkal, akik azt szeretnék, hogy maradjon ennél a régi, jól bevált rendszernél; a járt út szemben áll a járatlannal... Egy ilyen összetett konfliktusrendszerben energiaforrást találni a változtatáshoz nem egyszerű. Amikor elvittem esetmegbeszélőre a kérdést, az egyik kollégám megkérdezte: "hol van itt a harag? Miért nem dühös ez a srác, miért fogadja el az osztott lapokat?" Logikus kérdés - a közmondás szerint rossz tanácsadó, de mégis az akaratunk érvényre juttatására van egy evolúciósan kifejlődött alapérzelmünk: a harag.

Nyilván itt egy komolyabb beszélgetés kezdődött a lehetséges megoldásokkal kapcsolatban. Viszont ezt a harag-kérdést érdekesnek találtam, főleg, miután nem rég egy kis saját-élményt is szereztem a témában.

A vívókkal nagy fába vágtuk a fejszénket: komolyan vehető bírókat képzünk ki gyermekcipőben járó sportágunkhoz. Ehhez természetesen jó adag gyakorlás is kell, minek céljából kivonultunk egy szombati nap, hogy egy verseny körülményeit szimulálva viaskodjunk egy kicsit. 

Ebben a történetben én vívóként vettem részt. Mivel a védőfelszerelésem még nem teljes, ezért egyes alkatrészek körbe-körbe járnak, és idő kell, amíg az előző vívó leveszi, én meg felveszem őket. Idő viszont nincs, legalábbis egy versenyen. Éppen raktam fel a térdvédőt, amikor a bírók először jeleztek, hogy kezdőpozícióba kellene álljak. Aztán még egyszer jelezték, és még egyszer, aztán kilátásba helyezték, hogy megintenek, ha nem jelenek meg időre a helyemen. Én meg szép kötelességtudóan odasiettem a kiindulópontra, csak épp teljes védelem nélkül. A tarkómat védő alkatrészre nem volt időm, de feloldottam az ezzel kapcsolatos aggodalmat azzal, hogy "nem baj, máskor se mindig van rajtam, és különben is, a támadások szemből jönnek". Nos, a támadások jellemzően tényleg szemből vagy oldalról jönnek, de természetesen ez az a párbaj volt, amikor sikerült elérni a tarkómat is.

Úgy egyszerre öntötte el az agyamat a fájdalom, az ijedtség és a düh. A fájdalom és ijedtség egyértelmű: nem kellemes, és nem is igazán egészséges, amikor acéllal tarkón csapnak. A düh egy oldalról magától értetődik: ha fáj, harcolsz vagy menekülsz, ahhoz pedig energiát ad a harag. De kire voltam mérges?

Hát a bírókra, amiért nem várták meg, amíg rendesen felszerelkezem, helyette még siettettek, fenyegettek is, hagytak harcba indulni megfelelő védelem nélkül. Pedig igazából még én segítek nekik...!

Fújtatva, szitkozódva visszamentem a kezdőpozícióba, volt ott egy tarkóvédő, leszedtem a maszkról, és dühöngve feltettem. Persze jöttek oda, hogy megnézzék, megsérültem-e, de nem voltam tárgyalóképes. Végül, amikor látták, hogy fizikailag igazából stabil maradtam, akkor tovább engedtek. Nem mondom, hogy durván vívtam ezek után, inkább mondjuk úgy...céltudatosabban.

Azért beszéltünk erről ebédnél. Elmondtam, hogy igazából azért voltam dühös, mert tudják, hogy idő kell a felcuccoláshoz, ez nem olyan, mint egy nagy verseny, ahova mindenki felszerelve érkezik. Megvárhatták volna, amíg felveszem a védőfelszerelést, igazságtalan szívózás volt még büntetéssel fenyegetőzni is. Szóval ők nem hagyták, hogy megfelelő védelemben párbajozzak... Van ott egy srác, egy bölcsebb merítésből származik, ő is bírónak készül. Elismerte, hogy a bíróknak valóban kell arra figyelni, hogy minden a helyén van-e a párbaj előtt. De akármit kerteltek a büntetésről, akkor is felvehettem volna a tarkóvédőt. Végülis az én tarkóm, talán megérhetne nekem egy büntetést...

Hát elég hülyén éreztem magam, ahogy átláttam, mennyire igaza van. Pontosan azt a hibát követtem el, mint a fentebb említett srác: afféle istenségeknek tekintettem a bírókat, és minden parancsuknak meg akartam felelni, ahogy egy jó gyerekhez illik. Ez az alkalmazkodó Gyermeki annyira elhatalmasodott rajtam, hogy a saját biztonságom fölé helyeztem az ő idővel kapcsolatos elvárásaikat. 

Eddig ez még sima behódolás lenne, viszont jön a második fele: dühös voltam rájuk, amiért majdnem megsérültem. Mintha a párbajt elindító jelzés egyben ígéret is lenne, hogy ők szavatolják a biztonságomat. Mintha mindent a kezükben tarthatnának. Szóval minek is szólt a düh? Egyrészt nekik, mert még annyira sem mindenhatóak, mint kéne (emlékszem, egy az előtti párbajban szinte megbotránkoztam azon, amikor az egyik megkérdezte, hogy mik is a szabályok). Hasonló ez a harag ahhoz, amit egy másik, fejlődéssel kapcsolatos bejegyzésben idéztem: "miért nem neveltek normálisra" (vagyis még mindig úgy gondolom, hogy itt nekik kellett volna valamit intézkedni).Másrészt önmagamnak, amiért rossz világképet választottam, és annyira Gyermekit vettem fel, hogy gyakorlatilag nem vállaltam felelősséget a saját biztonságomért. 

Esetleg ez a harag afféle kísérő jelenség, amikor csalódsz az istenekben, lerugdosod őket az Olümposzról, hogy innentől felnőtthöz méltóan te magad irányítsd a sorsod (és felvedd azt az átkozott tarkóvédőt).

Tanulság

Ha jól értelmezem a kliensem történetét és a saját esetemet, akkor úgy tűnik, hogy szükség van a haragra, amikor az ember megpróbál leszokni a Gyermeki énállapotokról, és helyette kóstolgatja a Felnőttit, az autonómot, gondolkodót, mérlegelőt (mérlegelni például, hogy nem érne-e meg mégis egy büntetést az a védőfelszerelés...). Ez a változás egyrészt a személyen belül történik, másrészt a személy teljes környezetében is, hiszen átrendeződnek az erőviszonyok, innentől szimmetrikus, nem asszimetrikus kapcsolatok vannak, és az istenekre immár partnerként van szükség.

Talán ezért hergelik magukat a serdülők látszólag olyan fölöslegesen mindenféle hülyeségen. Kell a harag, ami segít eltávolodni az egész életében járt úttól.

És kell-e a harag a Felnőtti énállapothoz? Ellenkezőleg. Én sajnos ezúttal buktam ezt a próbát. Akkor lettem volna Felnőttiben, ha még a párbaj előtt szép higgadtan közlöm, hogy addig semmit sem kezdek el, amíg a megfelelő felszerelés nincs rajtam. A fent említett bölcs barátom felhívta rá a figyelmet, hogy kizárt, hogy egy ilyen mondat után bárki is intéssel fenyegetőzött volna.

Ki önmagát is legyőzi

Már írtam párszor a kardozós hobbimról, ami őszintén szólva egy kicsit talán több is, mint hobbi. Mostanában ez tevékenység és társaság segít megőrizni a hitet, hogy mégis mozog a Föld. A bejegyzés abból a szempontból aktuális, hogy most jöttem haza az edzőtáborból, amely természetesen szakmai élményekkel is gazdagabbá tett.

Egy korábbi bejegyzésben arról írtam, hogyan próbáljuk levezetni a feszültséget, s egyúttal erősíteni a személyiségünket azzal, hogy mindenféle társadalmi konfliktusban játsszuk a Don Quijotét. Ezúttal ugyanez a téma, azonban a hadszíntér nem a közterület, hanem a ring.

Nyomás alatt

"Nem a stressz az, ami megöl minket,

hanem a stresszhez való hatékony alkalmazkodás teszi lehetővé, hogy éljünk."

Vaillant

Egy kicsit sajnálom, hogy nem foglalkoztam többet egészségpszichológiával, mert akkor rendesen ki tudnám alakítani a vívás (vagy más mozgás) és a stressz-megküzdés kapcsolatáról alkotott teóriámat. Ha valaki esetleg orvos, vagy ért az egészségpszichóhoz, örömet szerez némi kiegészítő kommenttel!

Szóval ez az elmélkedés úgy kezdődött, hogy a versenyvívás pszichés háttere után kutakodva rátaláltam Kopp Mária eredetileg orvosoknak szánt cikkére (A stressz szerep az egészségromlásban - Mikor káros a stressz?). A cikk első fele még a magamfajta ún. tanácsadással foglalkozó pszichóknak is érthető. A Selye János-féle stressz-elméletre alapoz, miszerint a stressz egy általános adaptációs (alkalmazkodó) szindróma, melynél mindig van egy vészreakció, egy ellenálló-, majd egy kimerülő fázis. Ebből világosan látszik, hogy a tartós stressz garantáltan kiégeti az embert. A szerző rögtön ezután felhívja rá a figyelmet, hogy igazából a stressz jó dolog (legalábbis ha nem hosszútávú, ill. sikerül megküzdeni vele), megerősíti a testet és a lelket egyaránt. Ebből már sejthető, hogy a stressznek biztosan van fiziológiai aspektusa is, bár tény, hogy egyénenként más mintázatok tapasztalhatóak. Természetesen nem csak testi, hanem lelki szempontból is különböznek az emberek, mégpedig abban, hogy mit tudnak kezdeni a stresszel, ha már egyszer a nyakukba szakadt.

forrás: egeszsegkalauz.hu

Kezdem az ismerősebb terepen, a lelki szempontnál. Egyrészt eltérőek vagyunk abból a szempontból, hogyan látjuk a világot, és mit élünk meg egyáltalán stresszornak (lásd legutóbbi bejegyzésem). Az is elég egyedi, ahogy reagálunk a stresszorra, ha már találkoztunk vele. Kopp itt Lazarus és Folkman munkásságát idézi, amelyben az áll, hogy a stresszre adott válaszok megkülönböztethetőek egyrészt adaptív/maladaptív szempontból, másrészt aszerint, hogy a problémamegoldó, érzelmi vagy támogatáskereső kategóriába tartoznak-e. A problémamegoldó ugye azt jelenti, hogy végiggondolom a dolgot, megpróbálok a stresszorral kezdeni valamit, például átgondolom, hogy tényleg akkora veszélyt jelent-e. Az érzelmi megküzdés azt jelenti, hogy a stresszorral igazából nem tudok mit kezdeni, de az általa kiváltott érzelemmel igen: adaptív esetben valahogy kiürítem magammal sírással vagy egy jó verssel, maladaptív esetben addig iszom, ameddig már képtelen vagyok érezni. A társas támogatás keresése azt jelenti, hogy összegyűjtöm a haverokat, rokonokat, stb., és egy darabig rájuk támaszkodom (a kutatások szerint akiknek ez nem megy, előbb dobják fel a talpukat). 

forrás: ezotop.hu

Eddig a környezet és a pszichés kompetenciák. Az igazi izgalom mégis az ún. bio-pszicho-szociális megközelítésben van. A lényeg az, hogy a testi, lelki és (társas) környezeti tényezők egyfajta egyensúlyhelyzetet képeznek, és ha valamelyiknél gáz van, az magával rántja az egész rendszert. A pozitív az, hogy ugyanígy javíthat valamelyest a rendszeren, ha egy rész viszont jól működik. Biológiai szempontból az a lényeg, hogy evolúciósan úgy fejlődtünk, hogy egy rutinból nem kezelhető, azaz stressz-helyzet felszabadítja az energiatartalékokat, felkészítvén minket arra, hogy harcoljunk vagy meneküljünk (ez a Cannon-féle vészreakció). Ha jól értem a cikket, akkor az egyik legfontosabb eleme ennek a légzés, mivel az akaratlagosan irányítható, meghatározza a szövetek anyagcseréjét, valamint visszacsatolást ad az idegrendszernek, hogy mennyire pörgesse a dolgokat (mondjuk a szívet). Ha valamilyen fizikai válasz létrejön, azaz sikerül felhasználni a test által generált plusz feszültséget, akkor örülünk. Azonban elég sok olyan élethelyzet van, amikor nem érdemes fizikai választ adni; ahogy a szerző fogalmaz, nem ütjük meg a hatalmaskodó főnököt, vagy rohanunk ki a teremből. Az eredetileg hasznos plusz feszültség hosszútávon már egyáltalán nem hasznos, és előbb utóbb biológiai elváltozásokhoz vezet. Így jönnek létre a pszichoszomatikus betegségek.

Minél gyakoribb élményünk, hogy a helyzet nem kontrollálható, annál nagyobb valószínűséggel jön létre a tanult tehetetlenség (Seligman) állapota (ami pedig a depresszióval jár kéz-kézben). Ennek az a lényege, hogy van valamilyen kellemetlen inger, amit sehogy sem tudunk megszüntetni, s végül már akkor sem próbálkozunk a megoldással, amikor a helyzet megváltozott, esetleg kedvező irányba. Azért fogalmaztam ilyen laboratóriumi nyelven, mert az elmélet eredetileg patkány-kísérletekből indult ki. Szintén állat-kísérletek a bizonyítékok rá, hogy ez a "lemerevedés" konkrét betegségekhez vezet (szív- és anyagcsere zavarok). A tanult tehetetlenségnek hála egy idő után az ember már nem is azonosítja a stresszort, és csak az általa kiváltott negatív érzést, a szorongást tapasztalja meg.

Szerencsére nem csak a tehetetlenséget, hanem a sikert is lehet tanulni. Szerencsére a pszichés egészség fizikailag is gyógyít. Szerencsére a jó társaság pszichésen is gyógyít.

Bánatomat harcban mondom el

"What don't kill ya make ya more strong"

Metallica: Broken, beat n' scarred 

Na, eddig az elméleti rész. Remélhetőleg sikerült úgy összeszedni, hogy ne csak számomra tűnjön a küzdősport protektív faktornak. Egyrészt, maga a mozgás felhasználja azt a feszültséget, amit a stressz felhalmozott a szervezetben. Többek között az izmok anyagcseréjéről van szó, amire elég nagy szükség van egy párbaj során, hiszen az csak másodpercekig tart (a valóságban, nem a moziban), de közben kiköpöd a tüdődet. Én legalábbis úgy vagyok vele, hogy komolyabb testmozgás után bizonyos értelemben pihentebbnek szoktam magam érezni, mintha "kiizzadtam volna" a lelki terheket. Gondolom egy cikknél kicsit többet kellene átnyálaznom ahhoz, hogy ezt igazán meg tudjam érteni, és el tudjam magyarázni.

Hosszúkardvívás
forrás: vk.com

Tulajdonképpen a vívás adaptív érzelmi fókuszú megküzdés, hiszen egy máshol képződött stresszt vezetek le benne. Más szempontból azonban éppen a megküzdési kompetenciák fejlesztéséről szól. Adott egy stresszor, a párbaj. A fejed felé süvítő egy méteres acélpenge legalábbis szerintem elég komoly stresszor. Erre egyrészt fizikailag kell reagálni, tehát a vészreakció nem megy le hiába, nem akadnak meg benned az energiák. Másrészt lehet problémafókuszúan reagálni, mivel a stressz úgy küzdhető le a leghatékonyabban ebben a helyzetben, ha nem a veszély (fizikai, mert megsérülhetsz; lelki, mert veszíthetsz) miatti érzéseket próbálod valahogy kiadni magadból; hanem úgy lépsz, úgy állsz be és úgy ütsz, hogy ne találjanak el, illetve véget vetsz a helyzetnek azzal, hogy lepontozod az ellenfelet. Ez persze elég egyszerűen hangzik, de egy jó ellenféllel vívni nagyjából olyan, mintha sakkoznod kellene. A tanulási folyamat tehát az, hogy megtanulsz fenyegető helyzetben nem lemerevedni, és mivel a vívás félig agymunka, a mozgásrendszeren kívül megtanítod rá az agyad is, hogy hatékonyan működjön nyomás alatt.

Minthogy a fent hivatkozott teóriák a tanuláselméleteken alapulnak, én is innen válogatok. Ezen elgondolások szerint a kialakult szokások, attitűdök, kompetenciák hatnak más területekre is, azaz általánossá válnak. Erre alapozva az a tippem, hogy ha az ember megtanulja kezelni a küzdelemből fakadó stresszt, az segíti a többi stressz-helyzetben is. Erre példaként a 2011-es edzőtábor eredményét tudnám mondani. Az ottani sikerek segítettek erőt gyűjteni az akkori munkahelyi, egyetemi és pénzügyi problémáim leküzdésében.

Nem utolsó sorban, mint az egyértelmű, minden sport csapatba kovácsolja az embereket. Itt is van egy jókora közösség, ami a fenti elmélet szellemében protektív tényező tud lenni. 

Miért küzdesz?

"Kétszer győz, ki önmagát is legyőzi."

Nem tudom kitől, de eredetileg latinul volt...

Ahogy feljebb írtam, a nehézségek leküzdésében segítséget jelentenek a lelki erősségek, attitűdök, nézetek. Régebbi terminológiával élve, a jellemről, erényekről (érdekes utat járt be a XIX. század óta a jellem kérdése). van szó  Itt jön képbe a "tanult sikeresség", tágabb értelemben a pozitív pszichológia, aminek többek között Seligman is az úttörője. Ennek az egész elgondolásnak az a lényege, hogy a pszichológia már rengeteg elméletet kitalált arra, hogyan mehet tönkre az ember lelkileg, és milyen remek kis patológiák veszélyeztetnek. Talán most már ennek ellentétéről is lehetne valamit mondani, arról, hogyan lehetünk jobbak, boldogabbak, és egyáltalán, mit jelentenek ezek a fogalmak.

Itt jön képbe az erények kérdésköre, amivel Seligman is foglalkozott (biztos elfogytak a patkányai, hehe...). Az erény lényegében olyan akaratlagos pozitív attitűd (amelynek ugye van gondolkodásmódbeli, érzelmi és viselkedéses aspektusa), ami segíti az egyént abban, hogy pozitívan kapcsolódjon a környezetéhez, azaz bio-pszicho-szociális szempontból jó irányba fejlődjön. Ebből logikusan következik, hogy minden társadalomban mást jelentenek az erények, hiszen minden társadalom mást tart értéknek, helyeselt attitűdnek. Hőseink kíváncsiak voltak rá, hogy tényleg ennyire relatív-e ez a dolog, úgyhogy egy jókora elemzésbe kezdtek.

forrás: tvn.hu

Minden kultúrának megvan az a forrása, amelyben az értékeit rögzíti. Ilyen például a Biblia, a Korán, a Bushido, stb., a szerző itt felsorol még egy rakás könyvet. Ezekben a könyvekben tehát az áll, hogy milyen attitűdöket, erényeket kell képviselned ahhoz, hogy jó fej legyél a környezeted szemében. A kutatók azt az eredményt kapták, hogy van hat alapvető erény, ami valamilyen formában (van némi hibaszázalék, pl. bátorság alatt más-mást értenek a kultúrák) mindenhol megtalálható. A 6 erény összesen 24 erősségből áll össze, de helyhiány miatt ezeket nem írnám le teljesen, inkább ezt a hatot részletezném.

forrás: hotdog.hu

1. Bölcsesség és tudás: ez a legtágabb fogalomkör, hat erősség tartozik ide. Egyrészt a bölcsesség része, hogy az ember kíváncsi a világra, szeret tanulni, és képes a megfontolt, racionális gondolkodásra, valamint jellemzi a kreativitás. Azonban a bölcsesség-kutatások alapján egyértelműen értünk a szó alatt némi érzelmi intelligenciát is, tehát a bölcsességbe beletartozik az is, hogyan kezeljük az embereket, illetve észrevesszük a világban lévő összefüggéseket, úgymond "megértjük, mit üzen az élet".
2. Bátorság: ez alatt az akarat értelmes, pozitív célok felé irányítását szokták érteni. Bátorság húzódik meg azon tettek között, amelyek esetében valamilyen nagy akadályt kell leküzdeni. Ide tartozik a merészség, ami klasszikusan azt jelenti, hogy az ember veszélyhelyzetben képes szétválasztani a félelem érzelmi és viselkedéses tüneteit. Manapság a veszély pszichés jellegű is lehet, pl. félünk a megalázástól, de azért elmegyünk az X-Faktorba...  Szintén a bátorsághoz sorolják a kitartás, illetve szorgalom erősségét, mivel ott is komoly akarati erőfeszítésekre van szükség. A tisztesség, becsület és hitelesség erőssége (ez a három ugyanoda tartozik) lényegében arról szól, hogy az ember akkor is kiáll az elvei mellett, amikor nem könnyű, illetve az elveinek megfelelően él, akkor is, amikor nem könnyű. Hát, ehhez tényleg kell bátorság néha.
3. Szeretet és emberség: ezt nem annyira nehéz kitalálni. Ide tartozik a kedvesség, nagylelkűség, tudományos nevén proszociális magatartás. Ennél még fontosabb a szeretet adása és elfogadása, ami a könyv szerint a mi kultúránkban kicsit furán működik, főleg a férfiaknál. Pedig minden kutatás kimutatja, hogy jót tesz az egészségnek, ha szeretünk és szeretnek.
4. Igazságosság: a szerző szerint az ide tartozó erősségek a civil életben nyilvánulnak meg. Ez alapján a

   

   ...and justice for all
   (forrás: deviantart.com)

   Mein kampf c. bejegyzésben karikírozott emberek lényegében ezt az erényüket szeretnék fejleszteni, csak néha kicsit ostoba módon. Az első erősségnek nem sikerült igazán jó nevet találniuk, én kötelességérzetnek szoktam emlegetni, de a szerző hozzácsapja még a csapatmunka, polgárság iránti elkötelezettséget és a lojalitást is. Lényegében azt érti ez alatt, hogy az ember valamilyen nagyobb csoportnak az aktív része, és nem a pénzért, hanem valamilyen ügyért küzd velük vállvetve. A klasszikus igazságossághoz közelebb áll a másokkal való tisztesség, egyenlő elbánás elve. A szerző ide sorolja még a vezetői képességeket is. Egy kicsit azért vitatkozhatott volna vele valaki, mert ő a humánus vezetésre gondolt, ami egyfajta demokratikus, kapcsolatorientált attitűdön alapul (az igazságosság tehát csoporton belül, és más csoportokkal kapcsolatban értendő). Na már most kutatások igazolják, hogy a hatékony vezető néha nem engedheti meg magának, hogy humánus legyen. Szóval az elnevezésen még agyalhattak volna egy kicsit.
5. Mértékletesség: itt nem az aszketizmusról van szó, hanem az egészséges "addig nyújtózz, míg a takaród ér", illetve a "szabadság addig terjed, ameddig másokét nem korlátozza" elvekről. Ide tartozik az önuralom, amit a szerző nem csak viselkedéses, hanem érzelmi szempontból is fontosnak tart. Azaz szerinte nem elég, hogy nem csapod le a másikat, miután megütött karddal, hanem a fájdalom okozta haraggal is kezdened kell valamit. A mértékletesség erényéhez hozzátartozik még az óvatosság, körültekintés is, valamint a szerénység és alázat is. Seligman meg is jegyzi, hogy ezen a témán a nyugati társadalmak elgondolkodhatnának egy kicsit.
6. Szellemiség és transzcendencia: tömören ezt úgy tudnám megfogalmazni, hogy hiszel "valami nagyobban". Ez lehet az, hogy rend uralkodik az univerzumban, Isten szeret téged, az ember alapvetően jó, vagy a Mikulás létezik. Ebben az erényben nagyon erős az érzelmi aspektus. Ide tartozik a szépség és kiválóság csodálata, a hálaérzet ("örülök a magas telefonszámlának, mert ez azt jelenti, hogy volt kivel beszélnem"), a remény és optimizmus, illetve ennek egy kicsit spirituálisabb vonulata, a hit. A pozitív pszichológia, meg az elmúlt évezredek megfigyelései egyébként már kimutatták, hogy a testi-lelki egészségnek ezek jót tesznek. Konkrétan a megbocsátás erőssége elég sok stresszt levesz a vállunkról, nem különben humor/játékosság, ami a pszichológusok szerint a legérettebb hárító mechanizmus. Legvégül, ehhez az erényhez tartozik a szenvedély, azon képesség, hogy teljes erőbedobással tudunk lelkesedni a dolgok iránt.

Mondasz valamit...
(forrás: bagdibella.hu)

Ha valakinek megtetszett az elmélet, van ám róla kérdőív, elérhető itt: www.authentichappiness.org

Oroszlán

"Megtaláltam a választ a kérdésemre. (...) A félelem ellentéte a szeretet."

Diénekész (Steven Pressfield: A tűz kapui)

Kép Fiore kódexéből
(forrás: unsheathe.wordpress.com)

Az idei edzőtáborban azt a megtisztelő feladatot kaptam, hogy én oktassam az embereket az olasz tradíciókból. E tradíciók egyik legnagyobb alakja egy Fiore dei Liberi nevű lovag, aki 1410 körül írta a kódexeit. Ez a Fiore négy "erényt" nevezett meg, amellyel egy vívónak rendelkeznie kell: erő, gyorsaság, távolságérzet és bátorság. Négy nap állt rendelkezésre, úgyhogy arra gondoltam, milyen poén  lenne minden napra egy erényt, képességet kiválasztani, hogy azt fejlesszük egy kicsit. Az egyetlen pszichés jellegű a bátorság (középkori jelképe az oroszlán, és az akkoriban még valamivel menőbb szívecske), amiben benne van az önbizalom és határozottság is, ha jól értelmeztem a fordítást. Mivel a táborban van kőkemény szivatás is, például éjszakai edzések formájában, gondoltam, érdemes ezt a témát akkor elővenni, amikor áldásos tevékenységünk következtében az emberek már a padlón vannak testileg-lelkileg, és kissé nagy a stressz.

Aznap - míg a többi edzésen bemelegítettek - kényelmesen leültettem a rám bízott vívókat, és beszélgetni kezdtünk, hogy tulajdonképpen miért is csinálják ezt az egészet, hiszen pihenhetnének valami jó kis vízparton is. Előkerült hát a hat erény is, amelyeket egy rövid előadás kereteiben megismertettem velük. Aztán megkérdeztem őket, hogy számukra milyen kapcsolat lehetséges a vívás és az erények, erősségek között. Nos, mindre találtunk egy példát. Valamelyik egyértelmű volt, valamelyik kicsit erőltetett, de számomra is meglepő módon akármelyik erősségét szeretné az ember fejleszteni, a vívás erre alkalmas eszköz.

Ennek szellemében jött a következő feladat, amit a kalandterápiából nyúltam le. A kalandterápiának az a lényege, hogy az ember valamilyen megpróbáltató helyzetbe kerül, és miközben felülkerekedik azon, egy konkrét nehézségre gondol. Nyári egyetemem kipróbáltuk, akkor egy magaslatról kellett leugrani, miközben kimondtál egy nehézséget, amivel küzdesz, és persze a célállapotot. Fontos - pszichés és biztonsági szempontból is - hogy a csoport közös erővel tartott meg, biztosítókötéllel. Nagy élmény volt, szerintem ez egy jó dolog. Gondoltam biztos működik vívással is. Az edzés zárófeladata tehát az volt, hogy mielőtt belekezdesz egy párbajba, ki kell mondanod annak az erősségnek, értéknek a nevét, amiért küzdesz. Sajnos nem volt időm visszajelzéseket kérni, hogy mennyire jött be az ötlet, de talán még nem késő...

Kitekintés

Nyilvánvalóan közel sem a vívás az egyetlen szóba jöhető eszköz, aminek segítségével az ember jobbá válhat. Sőt, biztos vagyok benne, hogy sokaknak nem jönne be, hogy a lovagi ideálokat kóstolgatva fedezze fel önmagát, lehetőségeit és korlátait, erősségeit és gyengéit. Erre ott van egy csomó más tevékenység: sport, művészet, társadalmi munka, ki tudja, még az általam cinikusan szemlélt tüntetések is.

Egy dologban azonban biztos vagyok: valamire szüksége van az embernek ahhoz, hogy fejlessze magát. Nem azért, azaz nem csak azért, hogy a társadalom szép és jó legyen, mindenki szeressen minket, és unokáink is dicsőítsenek. Hanem azért, mert ezek az erősségek a pszichés immunrendszert erősítik, azaz segítenek legyűrni a stresszt. Szóval, ahogy a művelt amerikaiaktól szoktam hallani: "it's good for your health".