A '21-es zászlóalj

"Négyzáz embert vett fel államira az ELTE" - üdvözölt Peti kollégám az első edzőtábor utáni munkanapomon. Múlt héten hirdették ki az egyetemi felvételi ponthatárokat, ami mindig érdekes abból a szempontból, hogy mennyire számít még sláger-szaknak az, ahol mindketten végeztünk. Időnként szoktunk is beszélgetni arról, hogy az ELTE mintha átállt volna a minőségiről a mennyiségi stratégiára (a korrektség kedvéért nem részletezném a felmerült példákat). Meglehet, hogy még azelőtt, hogy betettük volna oda a lábunkat... :D

Ha érdekel, hogy mit szoktam felhozni, ha a minőségi egyetemi oktatás kerül szóba, olvass tovább!

Több különböző szempont fel tud merülni, ha arról beszélgetünk, minek vannak egyáltalán egyetemek?

Az egyik, hogy a statisztikák még most is azt hozzák ki, hogy a diploma a társadalmi felemelkedés egyik biztos eszköze. Azért írom, hogy "még most is", mert a minap láttam egy cikket arról, hogy egy kezdő pedagógus nettó bére konkrétan a fele egy építkezésen dolgozó segédmunkásénak. De hát az egyetem azért nem csak az olyan lúzer dolgokra ad lehetőséget, mint az állampolgárok következő generációjának nevelése és oktatása, úgyhogy a statisztika egyelőre működik.

Ebből a szempontból az egy üdvös dolog, hogy négyszáz embert vettek fel, mert ekkora merítésbe már nem csak a budai elit gimnáziumok diákjai kerülnek be. Ki tudja, egy napon majd azok gyerekeivel töltik majd fel ezeket a gimiket, akik most kaptak egy sanszot.

Emellett, többször próbáltam nekifutni a gazdaság egyes alapvető összefüggéseinek. Úgy rémlik, hogy minél többen férnek hozzá valamihez, annál kevesebbet fog érni a piacon, illetve ha sok ember számára akarsz valamit hozzáférhetővé tenni, akkor vagy drága lesz, vagy a minőségen tudsz spórolni.

Ez gyakorlatban azt jelenti, hogy ha sok a pszichológus, az hatással lesz a bérükre is, és akkor ennyit a társadalmi felemelkedésről. Ha pedig sok embert akarunk képezni, akkor le kell butítani annyira az anyagot, hogy tömegképzés keretein belül is befogadható legyen. 

De legyünk nagyvonalúak, négyszáz év alatt csak megtanulták az ELTE-n, hogy lehet egyszerre sok embert magas nívón oktatni! 

A másik szempont az szokott lenni, hogy az egyetem szakmát ad, és ha nem hangolja össze a hallgatók számát a munkaerőpiaci igényekkel, akkor az általa kiállított oklevelet sajnos csak gyorséttermi dolgozóként lehet majd felhasználni. Sültkrumplicsomagolásra.

Őszintén szólva, tényleg látom a lelki szemeim előtt a jövő veszekedéseit. Hiába vesznek fel sok embert erre a szakra, tudtommal még mindig elég nehéz bekerülni. Ha pedig valaki ilyen keményen megküzdött azért, hogy pszichológus lehessen, meglehet, hogy nem lesz elégedett az első munkahelyével, ahol egy kezdő pedagógus béréért fogadhatja a korábbi szertárban a viselkedészavaros gyerekeket (írogattam erről a Banánhéj - Diagnoszta c. bejegyzésben). Márpedig, a négyszáz fő valószínűleg nem a vállalkozói szektorból, hanem a szakszolgálatokból hiányzik. És van egy még rosszabb hírem: nem Budapesten.

Annyira ez sem háborít fel igazából, bár értem mások csalódását. Elméleti szempontból megközelítve a kérdést, mégsem biztos, hogy van itt átverés: az egyetem tudást ad neked. Hogy te hogyan tudod ezt forgatni, már nem az ő felelőssége. Például ha most kapnék egy autót, akkor is egy értékkel gazdagodnék, ha nem tudok vezetni, és azt se tudom hol és kinek kell meghirdetni ha el akarom adni, vagy bérbe akarom adni, esetleg át akarom alakítani tyúkóllá. Többet segítene nekem az ajándékozó, ha adna ebben pár tippet, vagy legalább adna mellé egy KRESZ tanfolyamot is, de ha nem ad, hát nem ad, reális elvárás részéről, hogy feltaláljam magam.

A tudás lehet egy önmagában is értékes dolog, még akkor is, ha nem lehet megenni.

Asszem ideje rátérnem arra, hogy akkor tulajdonképpen mit várok egy egyetemi képzéstől?

Bölcsességet.

Nem azt a mesebeli jellegűt, inkább valami olyasmit, hogy képes legyen az ember összetetten gondolkozni, megkülönböztetni a dolgokat egymástól. Nem úgy forgatni az intelligenciáját, mint a bunkósbotot, hanem mint Szilágyi Áron a kardját. Vagy Joachim Meyer a federét, hogy még epicebb dolgot mondjak.

Saját példámból kiindulva, a kezdő egyetemisták között sok olyan ember van, aki tényleg képes megtanulni az anyagot, képes vele kapcsolatban a megfelelő keretek között vitatkozni, azonban amikor a való élet szintjére kell lehozni a dolgokat, na, ott azért hangzanak el meredek állítások...!

Edzőtáborban sokat foglalkoztunk a mozgástanulás három szakaszával; engedelmetekkel, behoznám ezt párhuzamnak.

Adott kezdetben a kognitív szakasz, ami a vívásban azt jelenti, hogy önmagában megérted a technikát; pszichológiában pedig az adott tételt.

Ez után jön az asszociatív szakasz, amikor ellenőrzött körölmények között már be tudod mutatni az adott menetet. Például edző bá' azt mondja, hogy most mutassátok be a "Paraszt ütését", és ti megcsináljátok, jó lábmunkával, tempóval, ott összeütve, ahol értelme van. Az egyetemen pedig ebben a szakaszban megy az elméletek összehasonlítása, elhelyezése szociológiai kontextusban az erre a célra fenntartott órán, és a különös megvitatások Nagy Jánossal személyiség szigorlaton ("most kavarja vagy nem kavarja...?").

Vívni viszont akkor tudsz, amikor a tudásod már autonóm fázisban van: a technikák készség-szintűek, és képes vagy belőlük taktikát felépíteni. Kilépsz a való világba a tudásoddal: itt a vitapartnerek nem azért ülnek le veled, hogy gyakorolhass. Meg kell értened, hogy teljesen másképp látják a világot és a megvitatott témát is. Ez az a fázis, amikor meg tudod már magyarázni egy tanárnak, hogy miért érdemes egyes órai konfliktusokat más eszközökkel kezelni.

Azt a képzést tartom minőséginek, ami megcélozza ezt az utolsó szintet, és stratégiája is van rá, hogyan érje el. Azért aggódom az emelkedő hallgatói létszám miatt, mert szerintem ezt a célt aránylag nehéz elérni, ha már nincs is elég ülőhely a hallgatóknak.

Pedig pont a humán tudományoknál kellene megteremteni a kereteket arra, hogy gyakorolni lehessen ezeket a készségeket. Ezeknél a diszciplínáknál jóval elmosódottabbak a határok a hétköznapi társadalmi folyamatok és a szakmai elvek között, ezért alighanem a szakértelmet is könnyebb szimulálni, mint mondjuk egy PLC programozó felvételijénél.

"Az ideológiák egyszerű ideák, tudománynak vagy filozófiának álcázva, melyek magyarázattal kívánnak szolgálni a világ összetettségére, és megoldásokkal akarják azt tökéletesíteni. Az ideológusok azok, akik úgy tesznek, mintha tudnák, hogyan tehetnék jobbá a világot, mielőtt számot vetettek volna a saját belső káoszukkal. (Az ideológiájukból nyert harcos identitás leplezi ezt a káoszt.)

(...)

Az ideológiák az igazi tudás pótlékai, és az ideológusok mindig veszélyesek, amikor hatalomra kerülnek, mert az együgyű, „én mindent jobban tudok” megközelítés nem versenyezhet a létezés összetettségével. Továbbá, amikor a társadalmi agyszüleményeik nem működnek, az ideológusok nem saját magukat hibáztatják, hanem azokat, akik átlátnak a leegyszerűsítésen."

Ezt az idézetet Jordan Peterson 12 szabály az élethez c. könyvéből ollóztam ki, amit egyik projektem miatt olvasgatok (legalábbis megígértem, hogy elolvasom). 

Ez a gondolat egy fiókban van nálam egy másik idézettel, amit egy nagyrabecsült történelemtanáromtól hallottam: "a nácizmus a félműveltek ideológiája". Sok üzenete van ennek a rövid mondatnak. Ami mostanában nekem a leginkább aktuális, hogy a félművelt emberek jó eséllyel kimaxolják a bajkeverést odáig, ameddig az adott történelmi kontexus engedi nekik. 

A félműveltek esetünkben azok, akik a tudás elsajátításában csak az asszociatív fázisig jutottak, és nem is szomjazzák a továbbfejlődést. 

Ők magabiztosan osztják majd az észt, mert a szigorlatokon tényleg jól működött a tudásuk. De nem implementálni próbálják ezt a társadalomba, hanem beleerőszakolni akarják. Ők azok az ideológusok - gondolom - akikre Peterson gondolt. 

Ez azon a ponton lényeges kérdés, mert a pszichológiaoktatást már elkezdték agymosodának felcímkézni (Kulturkampfwagen c. bejegyzés). Sztorizgattam róla anno, hogy tényleg voltak tanárok, akik elvétették az aktivista és az oktató szerepek közötti képzeletbeli határvonalat, de az általam megélt  valóság az, hogy a mi esetünkben kifejezetten sokat tettek a tanárok azért, hogy se a bal, se a jobb karunkra ne húzzunk fel karszalagot. Persze, ehhez azért kell a hely és idő is.

Az előadás anyaga megvan a könyvben is, de csak egy pár fős szemináriumon kaphatsz olyan visszajelzést, hogy a szabad gondolkodás sem mentesülhet a logika általános törvényei alól (egyszer megemlítettem az egyik leghasznosabb makarenkói pofont, amit az egyetemen kaptam).

Na, ezt a gondolkodni megtanító pár fős szemináriumot nem tudom elképzelni egy zászlóaljnyi jó intellektusú, de még éretlen elmével. A végén tényleg agymosoda lesz a képzés, de nem a tanárok miatt, hanem mert a hallgatók előbb kezdik besózni egymást, mint valaki le tudna velük ülni megbeszélni, hogy a "tudományegyetem" kifejezésben valahol benne van az is, hogy a kritikai gondolkodást a saját gondolataikra vonatkozóan is érdemes alkalmazni.