2020. szeptember 13., vasárnap

Kulturkampfwagen mark IV

Igazából nem tudom, miért lepődtem meg, hogy a kultúrkampf újabb ütközőállama a szakmám lett. Talán egy kicsit erős volt csütörtök reggelre az infó, hogy pszichológushallgatóként már gólyaként átestem egy alapos agymosáson. Legalábbis a médiafölényben fulladozó nemzeti sajtó utolsó bástyái szerint ez történt velem.
De igazából akkor voltam meglepve, amikor rájöttem, hogy felidézve hallgatói éveimet, szarkazmus nélkül is oda tudnám írni a cikkhez, hogy #metoo.
Egy kicsit mesélek róla, hogy milyennek éltem meg ezt a nagy liberális agymosást. 


Na szóval, itt olvasható a cikk.

Dióhéjban, arról szól, hogy a szociálpszichológia anyagban nagy súlyt kap a kisebbségekkel szembeni érzékenyítés, népszerűbb nevén LMBTQ és Black Lives Matter propaganda (némi anakronizmussal élve). Ez az érzékenyítés nem ritkán megy túlzásba, például szegény Putyint is kabátlopási ügybe keverik valamelyik diszkusszió során, pont azzal a módszerrel, mint a közoktatás teszi a migránsokkal.

Azon szerencsések közé tartozom, akiknek tankönyv mellé képzés is jutott, úgyhogy konkrét emlékeket tudok felidézni arról, amikor a tudományos igényességet favorizáló tanárok ezeknél a témáknál felvették az "álljunk meg egy pillanatra és gondoljuk végig" hangjukat. Sajnos így kimaradt a húsz év körüli hallgatókat lelkesítő forradalmi hangulat és "társadalmi felelősségvállalás" az órából, viszont kaptunk egy lehetőséget, hogy tényleg megtanuljunk gondolkodni, olyan ügyekben is, amelyekben mindenkinek van egy erősebb személyes érzelmi viszonyulása. Szociál órán ez mondjuk egy remek lehetőség volt az "attitűd" tétel kibontására (a médiában lehozott részletek némelyike alighanem pont ebből a témakörből származik).
Ezeket az emlékeket felidézve vontam föl a szemöldököm, hogy milyen agymosásról panaszkodik a neve elhallgatását kérő hallgató.

De azért vannak más emlékeim is.



Vicces módon, pont a héten beszélgettünk egy kollégával arról, hogy néha azért nagyon kellemetlen volt az ELTE pszichóra járni. A hallgatók többsége tényleg a balliberális értékekkel és eszmékkel tud a leginkább azonosulni, és mint sejthető, a húszas évei elején az emberek többsége még nem éri el azt az érettséget, hogy az övétől eltérő megközelítésekkel is kulturáltan tudjon vitatkozni (megjegyzem, sok emberrel lehet találkozni, akiknek ez az érettség alighanem a következő életére van időzítve, és ők többnyire nem az ELTE pszichón tengetik az életüket).

Erről amúgy a barátnőm is tudna anekdotázni. Ő szintén az ELTE-re járt, csak töri szakra. Mint kiderült, az ottani szemináriumokon okosabb a hazafias nemzethy meggyőződésre alapozva prezentálni a székelyek honfoglalásban betöltött szerepét, mint holmi forrásokra. Legalábbis ha nem akarsz balhézni a többi hallgatóval.
Hiába, ez van, amikor egy szakasznyi 18 éves meg tud írni egy-két emelt szintű érettségit, és ettől kurvára komolyan veszi magát...

Na oké, de a sajtóban nem is egy csapat kölyökre hívják fel a figyelmet, hanem valami strukturálisan átadott manipulációra.
Itt a blogon is írtam már róla, hogy reális veszélynek tartom, hogy a képzésen felcserélődik a tudományos igényesség és a "társadalmi felelősségvállalás" fontossága, és ez utóbbi szemléletbe ész nélkül bele tudnak majd tuszkolni mindent az aktivisták (Egyenlőség, szabadság testvériség és Kollaboráns c. bejegyzések). 
Főleg, ha az aktivista maga a tanár.

Ezeket az aggodalmaimat konkrétan a szociál tanszéken begyűjtött élményeim ihlették.

Így jó tíz évvel idősebben némely emlék újrajátszásának van egy olyan revelációs hangulata, mint amilyen az egykori ministránsnak lehet, amikor elolvassa egy átlag mise ordóját, és nem találja benne a fenekelést. Többségében nem konkrét emlékek jutnak eszembe, hanem az ilyen "ugye mindenki tudja hogy", vagy "nálunk Európában úgy szokás" beszélgetések, amelyeknél éreztük, hogy itt igazából nem világnézetekről van szó, hanem trivialitásokról, és mi a felvilágosult és a laposföld-hívő szerepek közül választhatunk. Huszonévesen meg fontosabb a kredit annál, mint hogy kipuhatold, mennyire komoly most ez a helyzet. Ha pedig kimondtad, hogy egyet értesz, akkor a kognitív disszonancia redukció elve szerint előbb-utóbb tényleg egyet fogsz érteni, révén az ember szereti, ha a szavai és a gondolatai között valamilyen összhang van. Fegyvert meg ugye senki nem nyomott a fejünkhöz.
Jól meghatározható emlékként egy jut csak az eszembe, amikor a melegek helyzetét és az ezzel kapcsolatos vélekedéseket vizsgáltuk. Azt gondoltam, hogy nem épp fölösleges ezzel a témával foglalkozni, és kissé sajnáltam is, hogy nem használjuk ki igazi mélységében ezt a lehetőséget, hogy ezzel a komplex témával dolgozzunk. Gondolom, nekünk már triviális kellett legyen a legtöbb dolog, és megszilárdult, tudományos alapokkal alátámasztott véleményünk kellett volna legyen. Így a szeminárium anyaga inkább valami sharing-körbe hajlott át, amely során megnéztük Lily Allen Fuck you című számát magyar előadók tolmácsolásában. Bizonyos értelemben ettől is érzékenyebb lettem: el tudtam képzelni, hogy érezhette magát az egyszeri reformer egy munkásőr-rendezvényen. 
Ez is jó lesz valamire...

Szóval...akkor most tényleg agymosás van a szociál tanszéken?
Nem.

Elmagyarázom, hogy miért gondolom, hogy nem - ehhez segítségül hívom népszerű taktikai agytrösztünk, Thrawn admirális meglátásait.
A májusi bejegyzésben az ő szemléletmódja szerint választottuk szét a tévedést és a hibát. Eszerint a tévedés egy természetes dolog, nincs vele gond, ameddig nem válik az incidens strukturálissá. Ez akkor történik meg, amikor valaki inkompetens, hanyag, vagy szándékosan hibázik.

Ha agymosásról beszélünk, akkor ez utóbbi kategória valamelyikéről van szó. Valaki szándékosan azért áll a katedrára, hogy a hatalmi pozícióval visszaélve tündökölhessen az aktivista szerepben, vagy túl hülye ahhoz, hogy különbséget tudjon tenni tudományos igényesség és társadalmi felelősségvállalás között - esetleg képes lenne rá, de nem figyel rá oda. Ilyen egy agymosó tanár.

Engem nem ilyenek tanítottak. Az meglehet, hogy időnként sikerült túltolni az érzékenyítést, de tuti nem én fogom dobni az első követ. Egyrészt tudom, hogy elég könnyű túlpörögni, amikor valami neked fontos témáról van szó, és a csoport nagy része pozitívan reagál. Másrészt tapasztaltam, hogy az elméleti tudás és annak beépítése a világképedbe két különböző dolog, néhol évtizedes késéssel jön az utóbbi. Mindenkinek van egy személyisége, aminek meg kell érnie, egy tanársegédnek is.
Attól még, hogy sokat tudsz a lelki folyamatokról, te ugyanúgy ki vagy szolgáltatva nekik. Ugyanúgy lehetséges, hogy véleménybuborékban élsz, és észre sem veszed. Lehetséges, hogy amikor az attitűd tételben olyan témát akarsz hozni, aminek súlya van, olyat hozol, ami téged mélyebben érint meg, s így már inkább a te attitűdjeiddel foglalkoztok, nem általánosságban az attitűd működésével. Lehet hogy pályaorientációs szempontokat akarsz beemelni az előadásodba, hogy ne csak valami kilúgozott akadémiai anyagot kapjanak a hallgatók - és igen, egy segítő szakma figyelme tényleg ki kell terjedjen a társadalom peremén élők sorsára. De ezt is túl lehet tolni.

Ezek tévedések, amiket kellő tudományos igényességgel ki lehet javítani.
A tudományos igényességről pedig ugyanazok tanítottak, akiknek ezeket a tévedéseket fel tudnám róni. De arra nem találtam bizonyítékot azóta sem, hogy tudományosság terén hibáztak volna (már amikor tényleg kifejezetten a tudományosság volt a tét).

Ide tartozik valahol az emberség is. Ha bármelyik ilyen túl szenvedélyes libernyákkal beszélnék ma, hogy "figyu, amikor egy délelőttön keresztül a melegek balsorsáról szónokoltál, a végére úgy éreztem, hogy önként kéne jelentkeznem egy átnevelő táborba", akkor végighallgatna, és őszintén bocsánatot kérne. Tudná, hogy ebből mennyi az ő sara, és azt is, hogy akkor miért nem szóltam, hogy sok lesz ez már. Ebben azért vagyok biztos, mert egyszer konkrétan történt ilyen: valamelyik órán az én dolgaim kerültek fel példaként, oly módon, ami akár eshetett volna rosszul is. Még aznap délután írt nekem az oktató az iwiwen, és bocsánatot kért, amiért átlépte ezt a határt. Mindezt úgy, hogy a konkrét helyzetet azt hiszem valójában én provokáltam ki.
Hát ilyen emberek mosták az agyam.

Akkor nincs agymosás?
Hát, csak annyira, mint bárhol, ahol társadalmi témákkal foglalkoznak.
Olyan ez, mint amikor a Tanúban az ex-nyilas az ÁVÓ-nak dolgozik már, és feljelenti azt a hithű kommunistát, akinek anno még kiverte a fogait.
Nem a jobb- vagy baloldali ideológia a fickó identitásának magja, hanem a mód, ahogyan terjeszti, szolgálja. 
Amikor a tudományos igényességet félredobja egy egyetemi tanár a társadalmi felelősségvállalás nevében, akkor mindegy, hogy egy nyílt társadalomért teszi vagy Mária országáért.
Ilyenek pedig - ahogy hallom - mindenhol vannak.

Ami pedig a könyvet illeti, én nem olvastam, a mi időnkben még másból tanítottak. Nem lepne meg, ha kivágták volna a szaftosabb részeket, amikkel be lehet mozgatni azokat, akik tényleg nyitottak, de nem a szélsőségek irányába. De azt is el tudom képzelni, hogy pont egy agymosó kezébe került, révén nekik szokott a legkeményebb küldetéstudatuk lenni.
Nem tudom. Fontosabb, hogy az órákon mi hangzik el.

Akkor hol van itt az okosság?
Mi történt itt?
Mi volna a bölcs megoldás?


Ha megkérdezhetnénk a tóban lakó bölcs harckocsit, jó tankhoz méltóan ő egy manővert látna ebben az egészben.
Van egy jelenség, ami a társadalom egy részének már eléri az ingerküszöbét. Azt mondják, hogy ez a jelenség strukturális, a pszichológusok pedig nem is tudnak védekezni, egyik oldalról annyira nonszensznek tartják az állításokat, másik oldalról ők se tagadhatják, hogy náluk is tanít az a srác, aki néha tényleg sok egy kicsit... Esetleg még meg is védik a lojalitás nevében.
A kormánymédia kihasználja ezt a pillanatnyi lefagyást, és el tudja adni a sztorit úgy, hogy az ellenfél oldala kezdte azt a manipulációt, ami őket is jellemzi, és ők csak felvették a kesztyűt...
Nyerni nem fognak, de valahol az is egy győzelem, ha a kultúrharc frontvonala nem a te területeden húzódik meg.

Mit tehetnek a pszichológusok? A tó bölcs harckocsija talán egy régi római légiós szokást ajánlana a figyelmükbe.
Állítólag a nagyon lelkes, bizonyítani vágyó - értsd: fegyelmezetlen - katonákat előre engedték a legionárusok. Nem azért, hogy kiélhessék magukat - hanem hogy őket kaszálják le előbb, ne a teljes egységet. Az ilyen lelkes fiatalok ugyanis képtelenek rendszerben gondolkodni, felmérni tetteik következményeit, így megbontják az alakzatot. Akkor pedig az egész seregnek vége, a barbárok előretörnek, és végül feldúlják a civilizációt.
Talán érdemes volna az aktivistáknak is kijelölni a megfelelő helyet.

Ha azt hitted, nem találok több Star Wars
képet, félreismertél.

Na jó, de van, aki nem így kezdte? Hogy leszel csőlátású aktivistából az egész terepet átlátó veteránná? Megtanulsz dönteni. Van az úgy, hogy az identitásod két fontos elemét nem lehet egyszerre kijátszani, mert elveszik egymástól az energiát (pl. nem kampányolhatsz a halálbüntetés visszaállításáért börtönpszichológusként). Ilyen az a helyzet is, amikor egy teljes rendszert kell bemutatnod: azt elég nehéz úgy megoldani, hogy az egyik része mellett mélyen elköteleződtél, más részeit meg le akarod győzni (pl kognitív pszichológusként is tudnod kell értelmesen beszélni Freudról, ha tiéd a személyiségpszichológia előadás). Ha tűzön-vízen képviselni akarod a személyes meggyőződésed, az oké, csak akkor egy civil szervezetben van a helyed. A katedrán más értékek jelentik a prioritást.
És ahogy a kardforgatást, disztingválni sem lehet megtanulni könyvből. Az állásokat, támadásokat, elveket le lehet írni. Az érett személyiség jellemzőit, az ahhoz vezető utat is le lehet. De ahogy nem fogsz tudni vívni gyakorlás nélkül, a személyiséged is csak sok önelemzéssel, tudatos változással fog fejlődni, akkor is, ha tudod fejből a könyvet (én pl. sok könyvet ismerek, de még mindig tök tufa vagyok egyes helyzetekben).
Első ránézésre ettől nem lesz jobb a világ, de valószínűleg attól sem, ha ész nélkül rohansz előre egy olyan háborúban, amelyben az ellenfél választotta ki a helyet, időpontot, fegyvernemet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése