Tőlünk féltett anyád

Ez az a bejegyzés, amiről kicsit nehéz előre megmondani, hogy miről fog szólni. Ennek elsősorban az az oka, hogy a kérdéses témában igazából félműveltnek érzem magam, és még mindig formálódóban vannak a szakmai attitűdjeim.

Valahogy mindig ambivalens hozzáállásom volt a személyiségzavarokhoz. Eredetileg úgy képzeltem, hogy távol maradok a patológiáktól, és olyan emberekkel dolgozom majd, akik egészségesek, csak van olyan problémájuk, amihez segítség kell. Épp ezért a patológiákkal foglalkozó kurzusoknál inkább a vizsgára készültem, mint arra, hogy ezzel majd tényleg foglalkoznom kell. Amikor dolgozni kezdtem, rájöttem, hogy nem eszik ilyen forrón a kását, és nagyon is fontos, hogy kiműveljem magam azokból a zavarokból, amelyekre korábban azt mondtam, hogy "ez már a klinikumhoz tartozik". Mindezt úgy, hogy gyakran emlékeztetem magam rá, hogy nem kéne átesni a ló túlsó oldalára. Ennek elsősorban az az oka, hogy ez az egészséges/beteg határ nem olyan egyértelmű és látványos, mint korábban gondoltam, és ami azt illeti, egyesek módfelett szeretnek portyázni ezeken a határokon. Az elmúlt évek szakmai fejlődése tehát többek között arról is szólt, hogy megtanuljam felismerni, ha valakinél komolyabb gáz van, viszont ne dobáljak mindenkit a DSM-IV vagy a BNO-10 (ezek ilyen kisokosok, amikben benne vannak a diagnózisok és fontos tüneteik) előregyártott kategóriáiba néhány rosszul sikerült interakció alapján.

De miért olyan nehéz ez?

Hisztis díva

Hiszek a szenvedélyben, abban, hogy azt tedd,
amit a szíved diktál.
Ezért feküdtem le a pasiddal a szülinapodon.
(forrás: 9gag.com)

Ez a reklámból átvett alcím szalonképesebb annál, mint ami először eszembe jutott, amikor megláttam a képernyőn Scarlett O'harát. Nem vicc, ez az egész bejegyzés onnan indult ki, hogy kapcsolgattuk a tévét, és épp az Elfújta a szél ment. Nem láttam még, úgyhogy belepillantottunk. Pár perc alatt többen haltak meg, mint egy átlag akciófilmben, ment a dráma, siránkozás, ahogy kell. Aztán valahogy eljutunk Scarlett húgának a halálos ágyáig, ahol épp a férj és Scarlett búcsúzkodnak tőle. A barátnőm közben elmeséli az előzményeket: ez a pasi - azt hiszem, Ashleynek hívták - és Scarlett hajdanán kerülgették egymást, volt valami románc is. De Scarlett addig szórakozott ezzel az emberrel , hogy az megunta, és elvette Scarlett húgát, aki amúgy is bele volt zúgva, csak hát Scarlett mellett úgy érezte, neki már nincs dobása. Gyanús, hogy Scarlett kapcsolatai ennyire bonyolultak... Ekkor beindul a beszélgetés, a húg halálos ágyánál: Scarlett azt kérdezi Ashleytől, hogy szerette-e őt valaha igazán, miért nem mondta meg, miért vette el a húgát, ilyenek... Általában az öregasszonyok dolga visszabeszélni a tévének, de itt nem tudtam visszafojtani a retorikai kérdést: "nem kéne legalább kimenni a szobából, hogy a haldokló húgodnak ne kelljen végighallgatnia, ahogy a férjével szórakozol?" Innentől azon elmélkedtem, hogy Scarlettnek milyen személyiségzavara lehet, hogy ennyire képtelen normálisan kezelni az ügyeit. Hülyíti a férfiakat, olyan veszettül sok empátiát nem vettem észre rajta, és állandóan viharoznak az érzelmei, állandóan szenved valami miatt. Vajon borderline vagy hisztrionikus?

Még érdekesebb kérdés: hogy a pokolba lett ilyen népszerű? Miért akar ilyen embereket nézni a mozilátogató, és miért választja őket példaképnek?

Személyiség - zavar?

A róka át akar menni a folyón. A parton ott áll a skorpió is, és megszólítja:

"Egyedül nem tudok átmenni a folyón. Átviszel a hátadon?"

"Nem, mert belém fogsz csípni, és megölsz."

"Megígérem, hogy nem fogom megtenni."

A róka beleegyezik, felengedi a hátára a skorpiót, és úszni kezd.

Félúton a skorpió megcsípi. A róka azt kérdi:

"Ezt meg minek csináltad? Így mindketten meghalunk!"

"Nem tehetek róla. Ilyen a természetem."

A fent idézett két probléma az ún. teátrális személyiségzavarok közé tartozik, ugyanabba társaságba, ahová az antiszociális és a nárcisztikus személyiség is.

Mi az a személyiségzavar egyáltalán? A polcomon lévő könyv szerint lényegében olyan attitűdök és viselkedésminták rugalmatlan együttese, ami megnehezíti az ember beilleszkedését környezetébe, illetve sérülésekhez vezethet (lelki és testi értelemben is). Tehát függ az adott kultúrkörtől, ahová be kell illeszkedni - valószínűleg az antiszociális személyiségzavarosok egész jól beilleszkedtek volna a vikingek soraiba, és talán a számomra roppant anitpatikus Scarlett is teljesen oké volt abban a korban, amelyben élt (bár akkor nem hagyta volna el mindenki a film végére). Éppen ezért problémás a személyiségzavar fogalma, és zárul a fejezet dilemmák hosszú sorával.

forrás: indafoto.hu

Ha az, hogy valami zavar vagy sem, az adott kultúrkörtől függ, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy mit és miért nevezünk zavarnak?  Hiszen épp a mi kultúránk propagálja az egyediséget, önérvényesítést, nonkonformizmust, a másság iránti toleranciát. Erre meg létrehoz olyan fogalmakat, mint pl. "teátrális személyiségzavarok"? Hiszen Scarlett nem tett mást, mint kimondta, ami nyomta a szívét, akkor, amikor eszébe jutott, nem rendelvén alá a saját szükségleteit a húgáénak. Hogy szórakozik a férfiakkal - titkon minden nő azt szeretné, hogy téma legyen, hogy kihívás, nehéz zsákmány legyen, nem? Az, hogy melodrámát csinál mindenből - csak megéli az érzéseit, és nem fél őket kimutatni, nem rejti el mások elől, csak azért, hogy ne zavarja őket. Sorra vehetünk klasszikus értelemben vett devianciákat is - ezekkel is az a probléma, hogy a társadalom nevezi őket rossznak, igazából relatívak. Az egyén olyan eszközzel él, ami jut, és ami hatékony. Miért szégyenkezne emiatt? Ez volna a zavar? Az, hogy nem állnak be a sorba, nem kötik meg őket a szokások? Hát nem ez a fejlődés lényege? Az összes forradalom devianciából indult. Talán a személyiségzavar fogalma egy ellenforradalmi hadművelet?

No, hogy bele tudtam ebbe magam lovalni, pedig nem rajongok az összeesküvés elméletekért (az olyan paranoid, és ég óvjon attól, hogy paranoidnak nevezzenek.. :D). Főleg azért kap el a gépszíj, mert valahol van némi igazság benne, gondoljunk csak arra, amikor a szovjetek elmegyógyintézetbe zárták azokat, akik nem értettek egyet a rendszerrel (persze mi különbek vagyunk). A személyiségzavar fenti magyarázata azoknál az embereknél is passzolt... Miért használható mégis a koncepció? Az imént rögtönzött kiáltvány csupán elvekről szól, amiket lehet könyvekben, újságokban, neten, tüntetéseken kóstolgatni. Abból az általános célból születtek, hogy az emberek nyitottabbak legyenek - de a hétköznapi élethelyzetekről vagy tudnak valamit mondani, vagy nem. Ha egy kultúrkör tagjainak folyamatos stresszt jelent, hogy valaki nem a játékszabályok szerint játszik, akkor lehet probléma azzal, hogy számukra ez stresszor, lehet probléma a játékszabályokkal, de azért a teljesség kedvéért a listára vehetjük az illetőt is, aki nem tud/akar szabály szerint játszani. A személyiségzavar koncepciója e harmadik elgondolásból származik. Ennyi.

Híresek még a Vietnámban elkövetett
háborús bűnök is. Ezek kapcsán
kezdtek azon gondolkodni, hogy talán
mégis van olyan, hogy "a körülmények
áldozata".
(fotó: a My Lai mészárlás;
salam-news.com)

Akkor most mindenki, aki nem a szabályok szerint játszik, valamilyen személyiségzavarral küszködik? Nem. A fenti definícióban ugyanis kulcsfontosságú a problémás lelki folyamatok rugalmatlan mivolta. A személyiség, viselkedés, gondolkodásmód ugyanis elég rugalmas, változékony, és uram bocsá' az is előfordulhat, hogy nem a környezet normái szerint alakulnak a dolgok. Nagyon híres eset a stanfordi börtönkísérlet, amelyben a kísérleti elrendezés hatására az egyébként tök normális (ellenőrizték) kísérleti személyek úgy viselkedtek, mint a keményvonalas személyiségzavarosok. Tehát a körülmények igencsak lényegesek, és a szélsőséges viselkedés nem feltétlenül tulajdonítható az egyén stabil személyiségvonásainak. Például valaki lop, mert éhes. Tegyük fel, hogy nagyvonalú a társadalom, és azt mondja, "oké, elhiszem, hogy a körülmények áldozata vagy, elhiszem, hogy igazából rendes gyerek vagy". De ha valakinek az éhség kellemetlen érzésére automatikusan a lopás a válasza - nos, ott azért szerintem mindenki személyiségzavarról beszélne.

A definíció szerint tehát nem tudhatom, hogy Scarlett O'hara szenved-e valamilyen személyiségzavarban, hiszen nem voltam hajlandó megnézni a teljes filmet, és megismerni az ő személyiségműködését (bár a barátnőm összefoglalója alapján lehet vele némi gond). Csak azt tudom, hogy az adott élethelyzet (mondom, hullottak az emberek körülötte, mint a legyek) ilyen tüneteket váltott ki belőle, de traumáknál ez amúgy mindenkire jellemző.

Svindlerek

"A lelki béke hazugság, csak a szenvedély létezik.

A szenvedélyből erőt merítek.

Az erő révén hatalmat szerzek.

A hatalom révén győzelmet aratok.

A győzelem révén a láncaim lehullanak."

Sith-mantra (D. Karpyshyn: A pusztítás útja (Star Wars))

Zavarnak nevezni ezeket a személyiségstílusokat tehát nem minden nézőpontból evidencia. Egyrészt a diagnózisok se olyan megingathatatlanok, másrészt a személyiségzavar elvileg rossz az egyénnek, evolúciós terminológiával élve hátráltatja az alkalmazkodásban (itt nem a társas környezethez, hanem a létezéssel együtt járó kihívásokhoz kell alkalmazkodni). Pedig, ha egy antiszociális alakot veszünk, akkor könnyű belátni, hogy a személyiségműködése igazából nem neki probléma, hanem mindenki másnak. Ő igazából nagyon jól elvan azzal, hogy felrúgja a szabályokat, sőt, többre megy vele, mint a szabálykövetők. Hallani ugye olyan kiskorúakról, akik egy hét alatt annyi pénzt hoznak össze, mint az egész tanári egy hónapban...

Az ötletes kis plakát azokra a tünetekre
utal, amit mindannyian átélünk, ha valami
rosszat csinálunk. Mint sejthető, egy
antiszociális személyiség nem szokott
ilyen kínokat átélni...

Tanultunk a szociopátiáról (röviden: olyan társas viselkedésmintázat, amit a kölcsönösség, illetve a kötelezettségek megszegése jellemez), antiszociális személyiségzavarról egy kurzuson. Az egyik cikkben az evolúciós alkalmazkodás nézőpontja felől közelítették meg a témát. Van egy jellegzetes alkalmazkodási stílus, a csalás. Csalással ( mások kijátszása, cserbenhagyása) egyrészt erőforrásokhoz (pénz, kaja, szállás, stb.) lehet jutni, másrészt megoldható a génállomány fennmaradása is, azaz minél több szexuális partner begyűjtése (elhitetni a másikkal, hogy ő az egyetlen, nyugodtan kitarthat mellettünk). Túl sokat nem is lehet veszíteni a turpisságokon, hiszen a csalás egyik lényege, hogy a másik féllel ellentétben mi - akár fizikai, akár pszichés értelemben - nem invesztálunk túl sok erőforrást az ügybe, úgymond fizetés nélkül távozunk. Előnyös, előnyös, de hosszútávon nem sok jóval kecsegtet, mivel előbb-utóbb mindenki felhúzza magát, ha a bizalmával és jóindulatával visszaélnek. Éppen ezért két út áll az ember előtt: vagy nem ezt választja fő stratégiának, és csak időnként él vele (pl. puskázik a dolgozatnál, bliccel a BKV-n), vagy erre rendezi be az egész életét, azaz bűnöző lesz. Azok, akikre jellemző csalás, mint fő stratégia, nem is tudnak hosszú távon egy kapcsolatban, egy közösségben megmaradni (leszámítva persze a börtönt, de az nem szabadon választott).

A cikk szerint lényegében a személyiségzavarok konkrét típusainak, az antiszociális és hisztériás személyiségnek a csalás a fő stratégiája (ld. a fenti tolvajos példát). A különbség az, hogy az egyik úgymond a férfias fenotípus, a másik nőies, de működésmód ugyanaz.

No de ha a csalás ilyen kiválóan működik, mint stratégia, akkor miért nevezzük betegségnek? Illetve fontosabb kérdés: miért élnek vele - hál' Istennek - ilyen kevesen? Ez utóbbit könnyű megválaszolni: a csalók pont azért nyernek ennyit, mert mások nem csalnak. Amint megnő a csalók száma, mindenki elkezd veszíteni.

Azonosulás

"Inkább gyűlöljenek azért, ami vagyok,

mint szeressenek azért, ami nem."

Kurt Cobain

Kurt Cobain, a rockzenész, aki a mai napi is hatással van
a fiatalokra. Még a rajongói sem vitatják, hogy szegény
elég zavart volt, a zenéje valahol pont erről szólt. Ideális
projekciós felület egy épp identitáskrízisben szenvedő serdülő
számára.

Akár zavart szegény Scarlett, akár nem, szerintem mindenki tudna olyan hírességeket, hősöket mondani, akiknél elképzelhető valamilyen személyiségzavar. Némelyik nagyra becsült művészről tudjuk is, hogy igazából nem volna olyan jó vele együtt élni, mégis példaképnek választjuk őt. Ez persze igaz más sikeres személyekre is, csak az ő belső világukba nincs mindig akkora betekintésünk. Némelyikük valószínűleg csak azért olyan népszerű, mert olyan jó utálni őket, és minden este ítélkezni felettük, amikor megy az aktuális sztárrovat. Viszont sok van, akiket követünk, utánozunk. Sőt, ki is találunk magunknak fiktív anti-hősöket, akik néha meglepően népszerűek. Van egy történet, miszerint mielőtt saját alkotója a Csillagok háborúja ellen fordult, egy gyermekpszichológus megkérdezte a kissrácokat, hogy melyik karakterek lennének szívesen a filmből. A várakozással ellentétben nem a pozitív karakteret mondta a többség, hanem Darth Vadert. Vajon miért azonosulunk az ilyen alakokkal?

Van egy kis történetem arról, amikor először elkezdtem ezen elmélkedni; az internetes társadalomban az "epic fail" kategóriába sorolják az ilyen sztorikat. A fent bemutatott cikk, illetve egy másik referátumom felsorolt kb. 8-10 olyan tulajdonságot, jellegzetességet, ami az antiszociális viselkedéssel gyakran együtt jár. Ezek a következők:

1. Hiperaktivitás: gyerekkori probléma, de a kutatások szerint sokaknak felnőttkorra is megmarad. Közhiedelemmel ellentétben hiperaktív gyerek nem azonos a csintalan, izgő-mozgó gyerekkel. Ez olyan logika, mint amelynek mentén az "olyan depi voltam, majdnem öngyi lettem" mondatok létrejönnek.
2. Kockázat és izgalomkeresés: olyan helyzeteket keres, ahol átélhet némi stresszt, úgymond adrenealinfüggő (láttátok a Bombák földjént? Na, ilyen a főszereplő. )
3. Neurológiailag aktív drogok használata szabadidőtöltésként
4. Aktív szociális interakciók preferálása: állandó pörgés, bulik
5. Iskolakerülés, elhagyás: itt a notórius hiányzókról van szó, nem azokról, akik egyszer-egyszer ellógnak
6. Szerencsejáték, gyorshajtás, az élet veszélyeztetése, drogkereskedés
7. Tiltott anyagok tartása, vétele, eladása
8. Rendbontás, gyermek elhagyása
9. Széleskörű szexuális tapasztalatok, promiszkuitás (értsd: fűvel fával, röptében a legyet is...), instabil kötődés
10. Házasságtörés, kukkolás, pedofília
11. Alkoholizmus
12. Csavargás

Szóval ezek azok a korrelátumok, amelyek statisztikailag az átlagnál nagyobb mértékben jellemzik a szociopatákat. Néztem, néztem, én, a hallgató. Ezek egy része eleve olyan sztori, ami a btk-ban is benne van, szóval nem feltétlen érdemes pszichológusként foglalkozni velük, mert azzal nagyjából olyan állításokat tennénk, mint "a bűnöző arról ismerszik meg, hogy bűnöz". Aztán ott vannak különböző tudatmódosító szerek. Vajon azért lelkesednek érte a bűnözők, mert szociopaták, vagy azért követnek el bűncselekményeket, mert a függőségük másképp már nem kielégíthető, illetve - mondjuk az alkohol esetében - ügyesen háttérbe szorították az önszabályzó funkciókat? Szóval ez se tudott meggyőzni, inkább a gyerekkori részeket néztem, hiszen abban az időszakban formálódik ki a személyiség. Olyan kiugróan durva dolgoknak nem tűntek ezek, úgyhogy vitába szálltam: "lényegében ezek a kamaszkor jellemzői". A kurzus vezetője rövid úton lezárta a diszkussziót: páran kísérleteznek ezekkel a magatartásformákkal, de a legtöbb serdülő mégsem fogyaszt rendszeresen drogot, nem rongál, nem keresi a veszélyeket, nem lép le otthonról és rendesen bejár az iskolába. És tényleg. Azon a kurzuson többek között azt is megtanultam, hogy igazából normális, konform társadalomban élünk, csak szakmailag nem arra fókuszálunk; nem kéne rögtön minden ötletet bedobni, csak hogy lássák, hogy vannak önálló gondolataim; és a kamaszkor - az enyém is - igazából nem volt olyan durva, csak nagyon szeretünk ezzel pózolni.

Ez utóbbi önirónia azért tovább érlelődött, főleg, miután dolgozni kezdtem, és nem csak a könyvekben láttam embereket. Szóval, miért utánozzuk a személyiségzavarosokat? Mit akarunk tanulni tőlük? Miért népszerűbb a rossz fiú a jó fiúnál?

Legegyszerűbb válasz: a jó fiút már ismerjük, mi vagyunk azok, meg a szomszéd, osztálytársak, stb. A rossz fiú ergo izgalmasabb. Egy kicsit összetettebb válasz: ahogy fent már írtam, a csalás nagyon is hatékony eszköz, amit azért kicsit irigylünk. Látjuk, hogy vannak emberek, akiket úgymond nem fognak vissza demokratikus fékek (ez most vicc akart lenni, nem célzás), és ők valahogy többet elérnek. Van pénzük, népszerűbbek, sikeresebbek (-nek látszanak) a szerelemben, boldogabbak (-nak látszanak), erősebbek, nem félnek és a többi... Szóval felületesebben nézve zsebesnek áll a világ. Ha így állunk, akkor jobb nem lemaradni, úgyhogy kifejlesztünk néhány mocskosabb taktikát. Ez különösen fontos a túléléshez, mivel a játékelmélet és a fent bemutatott teória egymástól külön-külön arra a következtetésre jutott, hogy a színtiszta stratégia hosszútávon ugyanolyan maladaptív, mint a csalás. A tiszta stratégiát (nem a morális okok miatt tiszta, hanem mert mindig ugyanúgy játszunk) könnyű kiismerni, így kijátszani is, ahogy egy korábbi bejegyzésben erről már írtam. Viszont azt, hogy kell csinálni, tőlük lehet ellesni.

Ennyit az evolúciós, én-is-akarok-egy-szeletet-a-tortából nézőpontról. Tetszik vagy nem, ezek a megkérdőjelezhető moralitású alakok néha erőt adnak az embernek. Erősnek látszanak, de miért? Mert ők nem szoronganak annyit a tetteik következményei miatt. Ők ilyen übermenschek, akik megtesznek bármit, amit akarnak. Ha nem tesznek meg valamit, az nem azért van, mert félnek megtenni, hanem mert nem akarják megtenni. Talán emlékszünk a Bűn és bűnhődés c. vaskos könyvre, melynek főhőse, Raszkolnyikov azt az elméletet vallja, hogy vannak Napóleon kaliberű emberek, akik meg tudják tenni, amit kell, még ha pár szabályt áthágnak is, és vannak a hétköznapi kis tetvek (azt hiszem, így fogalmazott), akiket ezek a szabályok elválasztanak a nagy tettektől, önmegvalósítástól, boldogságtól, stb. Egyébként a helyzet az, hogy Raszkolnyikov jól látja a dolgot: tényleg tele vagyunk fölösleges szorongásokkal, és tényleg bilincsbe verjük saját magunkat. Ezeket a bilincseket az ember szeretné lerázni. Mert egyszer-kétszer azért mi is el akarunk lógni a suliból. Egyszer-kétszer mi is szeretnénk ész nélkül bulizni, betépni, üvöltözni, tombolni, kihasználni másokat. Vagy elmenekülni a világ elől, különcnek lenni, elzárkózni, másokra bízni mindent. Satöbbi, satöbbi, ez ízlés dolga. Vannak emberek, akik ezeket gond nélkül meg is teszik, úgyhogy amikor mi is próbálkozunk ezzel az úttal, azonosulunk velük, átvesszük az attitűdjeiket, viselkedésüket, még az öltözködésüket is, ha úgy jobban jön ki. Lényegében ez egy projektív identifikáció: beléjük vetítjük a saját szorongásunkat, alantas kis ösztöneinket, ők meg tükrözik őket, és mutatják a megoldást.

A gyermekpszichológus szerint Darth Vaderrel azért azonosulnak a gyerekek lassabban, mert ő erős. Vader azt tesz, amit akar, nem kell félnie senkitől, semmitől. Lehet, hogy negatív karakter, de a pozitívakat azért párszor lenyomták a filmben, és mellesleg őket ugyanazok a szorongások, bizonytalanságok gyötrik, mint bármelyik földi halandót. Miért is akarnánk akkor olyanok lenni, mint ők?

Valószínűleg hasonló dinamika mentén lett ikon Scarlett O'harából is. Meg VV Akárkiból, Kurt Cobainből, a Született gyilkosok szereplőiből (true story), Wertherből (közismert sztori), meg a dekadens költőkből is.

Egyébként, nem biztos, hogy akkora gond néha átállni a sötét oldalra. Az is egyfajta személyiségzavar, ha valaki mindig minden szabályt pontosan betart, és ezt várja el mástól is. Kényszerességnek hívják. Volt egy ilyen tanárom, nem volt semmi...

Lapszemle

"Tőlünk féltett anyád"

Cool head clan

Nem ér farkast kiáltani, de néhány eddigi írásom esetében felmerül a kérdés, hogy kapcsolatban állhat-e valamilyen zavarral. Ami azt illeti, egész megjött a kedvem a témához, úgyhogy szerintem még írok róla, de most inkább összeszedem az eddigi termést, hátha további összefüggések ugranak be. 

• A Mátrix rabjai: ebben a bejegyzésben megjelenik az az egyre gyakoribb probléma, hogy az emberek a neten jobban érzik magukat, mint a valós világban. Ez lehet egyrészt valamilyen szorongásos zavar, utalhat a szociális készségek komoly deficitjére (pl. skizoid személyiségzavar), vagy kényszerességre.
• Nequaquam vacui: itt szorongásos problémákról írtam, konkrétan arról, hogy néz ki az, amikor az ember inkább "halottnak teteti magát", mint az oposszum a Jégkorszakban.
• Nem vénnek való vidék: ez a bejegyzés arról szólt, hogy egymás elég kegyetlen szivatásával hogy próbálnak népszerűbbek lenni az diákok. Nyilván itt szélsőséges, komoly károkkal végződő esetekről van szó. Nem tudom, hogy milyen zavart válasszak. Egyrészt áldozat talán okkal lesz célpont, mondjuk valamilyen "különc", vagy szorongásos zavara van, ezért a perifériára kerül. Az elkövető meg sokminden lehet, leginkább a  nárcisztikusra (magát felmagasztalja, másokat lenéz) tippelnék.
• Kegyelemdöfés: ebben a bejegyzésben arról firkálgattam, hogyan próbálnak egy felvételi eljárás során visszaélni az ember jóindulatával. Ez a játszmázás sok zavarra jellemző, a már sokat tárgyalt antiszociális és hisztrionikus problémákra, de tudomásom szerint a borderline-ra is.
• Remény: eredetileg az a bejegyzés arról szólt volna, hogyan élnek vissza az ember lelkiismeretével a szociopaták. Ezt a részt inkább rövidebben, elmélkedés-jelleggel írtam le, mert végül nem akartam összemosni azzal a kihangosított dilemmával, hogy kölcsönadjak-e a haveromnak. (amúgy azóta megadta)
• Dementor: no, itt szerintem jó helyen keresgélünk, ha valamilyen zavart akarunk találni! A bejegyzés arról szól, hogy néhányan úgy teremtenek piacot a szolgáltatásaiknak, hogy felerősítik és kihasználják mások szorongásait.
• Versus: lényegében az egész bejegyzés a tanár vs. diák játszmázásról szól. Ahogy egy kommentben nagyon helyesen le is vonták a következtetést, ez egy speciális konfliktushelyzet, egyrészt a kontextus miatt, másrészt mert a kamaszok tényleg így működnek. De találkozhatunk ilyen dinamikával máshol, mással is. Ahogy egy kollégám szokta mondani, "a borderline-oknál nincs nagyobb játékos"!
• Mein kampf: ez a cikk arról szól, hogy milyen pszichés folyamatokat viszünk bele olykor a társadalmi folyamatokba. A nyilvánosság valóságos Kánaán a teátrális zavarokkal küszködőknek, úgyhogy az ilyen nagy megmozdulásokon tuti találkozunk egy-kettővel!
• Merjünk kicsik lenni: így utólag jövök rá, hogy a cím mást is sugall, mint amit eredetileg gondoltam. Kicsik=önállótlan, védtelen, kiszolgáltatott gyerekek. Mókás, mert a cikk egy része arról szól, hogyan alakítunk ki a túlvédett gyereknek egy frankó kis dependens (másoktól függő) személyiséget. A főnököm egyszer megjegyezte, hogy a címek kiválasztásában olykor nagyon erős tudat alatti folyamatok munkálnak. Hát, egy pont neki. 
  Ezek után már csak azt kéne kitalálni, hogy ennek a bejegyzésnek mi lesz a címe.