Kaméleon

Egyetemista éveim nem kis százalékát töltöttem szerepjátékkal. Értem ez alatt a tényleges játékot és a kutatást egyaránt. A dolog úgy kezdődött, hogy a tárgyfelvétel és egyéb ügyek miatt több időt töltöttem a neten, s végül találtam egy jó kis fórumot, ami nagyjából egy hónap alatt az egyik legfontosabb hobbimmá avanzsált. Egyrészt mindig is szerettem írni, másrészt kezdő pszichológus hallgatóként rögtön érdekelni kezdett a dolog pszichés háttere. A fórum tehát nagymértékben befolyásolta a következő évek munkáját: meghatározta a műhelymunkáim témáját, és néha műhelymunkáimmal fordított idő mennyiségét is...

Most már nem vagyok olyan addikt, mint régen, de még mindig szívesen foglalkozom vele. Még mindig érdekesnek tartom a gólyaként feltett kérdéseket: tulajdonképpen mi ez a szerepjáték, és miért olyan izgalmas?

Szerepjáték

Ha azt mondom, szerepjáték, számos dolog eszünkbe juthat. Lehet például egy konkrét társasjáték-fajta: azoknak, akik a kilencvenes években nőttek fel, a klasszikus rpg-k ugranak be a könyvekkel, kockákkal, hétvégi szerepjátékos partikkal. A mostanában felnövőknek számítógépes, elsősorban internetes játékok jutnak eszükbe, amik látványosabbak, cserébe a játékosok nem ismerik személyesen a egymást (legalábbis gyakran ez a helyzet). Ehhez hasonló a színészkedni is vágyóknak a beöltözős színjátszás, ahol időnként már nem is a kocka és egyéb elvont változók, hanem tényleges képességek döntenek. Meg aztán szerepjátéknak nevezik a "18+" kategóriákból ismert "a feleségünk nővérkeruhában" megoldást is... A pszichológusok pedig alighanem az óvodáskor jellemző játékaira vagy a pszichodrámára asszociálnak a szó hallatán.

forrás: kecskefeszek.hu

Szerintem a szerepjáték összes értelmezésében közös, hogy a személyiség egy részét próbálja fejleszteni, felerősíteni. A gyökerei pedig valóban a gyermekkorig nyúlnak vissza, abba a korszakba, amikor az ember már elég érett ahhoz, hogy másokkal játsszon, és közben a fantáziáját használja. Egy viszonylag jól ismert kutató, Piaget szerint a gyerekek a játékon keresztül alkotják meg a hétköznapi élethelyzetek fogalmi rendszereit, forgatókönyveit. Egyrészt új információkat gyűjtenek be, másrészt az eddigi nézeteiket, gondolkodásmódjukat módosítják az újdonságok alapján. Lényegében arról szól a játék, hogy a képzelet segítségével más szempontokból is lehet ismerkedni a világgal, és olyan helyzeteket is kezelni kell, amelyek a valós életben nem fordulnak elő. Ezzel a külvilágot is felderítik, fejlesztik a képességeiket, és magukról is megtudnak ezt-azt. Ez utóbbi azért még nem jelent olyan összetett, tudatosított önismereti folyamatot, inkább tapasztalat arról, hogy milyen helyzetekben, szerepekben érzik jól magukat, kivel jó érzés azonosulni, és kivel nem.

Személyiségfejlődés szempontjából ez az azonosulás az egyik kulcsfontosságú kérdés (a rend kedvéért: ezt már nem Piaget-nél, hanem Méreinél lehet olvasni). Első lépése az utánzás, amikor valamilyen megfigyelt szerep viselkedését kezdik másolni. Például mit mond az orvos, hogyan mondja, hogy kezeli az embereket, hol lehet vele találkozni? Az érdekesebb kérdés: ez miért van így? Hogyan viselkedhetne még, ráadásul úgy, hogy még mindig passzoljon ahhoz, amit az orvosokról tudunk? Ahhoz, hogy ezek a kérdések megválaszolhatóak legyenek, akár gyermeki szinten is, szükséges elképzelni, hogy mit gondolhat és érezhet ez az orvos. Nyilván a komolyabb elképzelésekhez komolyabb mentális kompetenciák és tapasztalati rendszer kellenek, ami óvodáskorban még nincs meg (ennek kifejlődésére van az egész gyerekkor, de részletesebben inkább egy gyerekpszichológust kéne megkérdezni).

Bár gyerekkorban végezzük "főállásban" a világ efféle megismerését, maga a művelet felnőttkorban is lefut, csak jó esetben már rutinszerűen. Például ahhoz, hogy tényleg megértsük és átérezzük valakinek a motivációit, gondjait, bele kell képzeljük magunkat a helyzetébe, azaz azonosulnunk kell vele. Ez persze már kicsit összetettebb történet, hiszen ilyenkor egy egyénnel, és nem egy szereppel kell megtalálni a közös pontokat. Ennek nehézségeiről keseregtem egy korábbi bejegyzésben, ami lényegében a segítő-szerep és a hétköznapi ember karakterei között lévő feszültségről szólt. Röviden összefoglalva a bejegyzést, az volt a téma, hogy a környezet időnként nem akarja meglátni a szerep mögötti embert, illetve az embernek - pontosabban az adott cikkben nekem - is folyamatos kétségeket jelent, hogy minél többet tud meg a szerepről és önmagáról, annál bonyolultabb megtalálni a közös pontokat és a határvonalakat az egyéniség és a szerep között. Mondhatni a cikk első fele arról szólt, hogy mennyire felületesen lehet gondolkodni a szerepekről (lényegében itt már sztereotípiákról volt szó), és emiatt mennyire ki lehet akadni, ha valami nem a forgatókönyv szerint meg. A másik fele meg arról szól, hogy mennyire túl lehet bonyolítani az azonosulást a szereppel.

Karakter

"Az ogrék rétegesek, mint a hagyma."

Az előbb utaltam rá, hogy van az embernek egy saját karaktere, és vannak olyan karakterjegyek, amelyek bizonyos szerepekre jellemzőek. Mi ez a karakter tulajdonképpen? Ez az egyén egyedisége, jelleme, jellemző viselkedése, reakciói, érzelmi világa, gondolkodásmódja. Nem, nem a teljes egyénisége, csupán amit láttatni akar magából, és amit látnak benne. Ha azt mondjuk, hogy az ember réteges, mint az ogre, vagy esetleg a hagyma (vagy ha dependens karakterek vagyunk, akkor dobostorta, mert azt mindenki szereti), akkor e hasonlat szerint a karakter a külső réteg.

No de akkor mi a különbség a karakter és a - divatos szóval élve - arculat között? A karakter nem feltétlenül akaratlagos vagy tudatos, és főleg nem megtervezett. A környezettel való interakciók során formálódik, elsősorban gyerekkorban. Az interakciók során szerzünk pár tapasztalatot és visszajelzést arról, hogy kell viselkednünk, hogy jófejek, de legalább szeretetreméltók lenni. Ami a környezetnek - na jó, nevezzük nevén, szülőnek - tetszik, azt megerősíti, ami meg nem, azt korholja vagy egyenesen bünteti. Végülis logikus - ha valaki azzal éri el, hogy a szülei figyeljenek rá, hogy hisztizik és drámát csinál mindenből, akkor várhatóan hisztrionikus karakter lesz belőle (szélsőséges esetben ez jó mélyen beépül a személyiségébe, és akkor lesz egy újabb személyiségzavaros köztünk). Ha helyesen látom a dolgokat, akkor ez lényegében afféle kondicionálásos viselkedéstanulás (ld. Pavlov és a blöki), ami általában nem is tudatosan marad meg az emberben. Sejtitek már, hogy miért van értelme az önismeret kifejezésnek, és miért vannak erre tréningek meg csoportok? Egy csomószor nem is jut az ember eszébe, hogy a testtartása, a viselkedése, a véleménye, az indulata olyan, amilyennek anno nevelték; mint ahogy az sem, hogy miért olyan nehéz másképp viselkedni. Vicces, egyébként  én is voltam egy ilyen tréningen, ahol a saját karakterünket elemeztük, miközben ezt a cikket tervezgettem. Utána olvasgattam egy kicsit, és rájöttem, hogy a tréning témája tök jól passzol azokhoz a kérdésekhez, amelyek épp foglalkoztatnak, meg amelyekről bejegyzést próbálok faragni.

Miért? Mert ahogy a tréningen felmerült, ez a karakter lényegében egy önszabályzó stílus. Mikor vagyok oké, mikor vagyok ciki? Egyes viselkedésformák automatikusan jönnek, mások automatikusan legátlódnak. Mindezt nem a helyzet, nem is te irányítod, hanem a karakter. Minél kevésbé rugalmas és összetett ez a karakter, annál nehezebb megjeleníteni a különböző én-részeket. A fent hivatkozott bejegyzés nyomán vegyük például, hogy az embernek az a karaktere, hogy mindenkivel jófejnek kell lennie, mindenkit meg kell értenie, mindenkinek segítenie kell. Általában jól is érzi magát így, ennek megfelelő értékrendet is fejleszt ki magának, hiszen ha már eleve így viselkedik, és meg is dicsérik érte, akkor már elvet is lehetne ebből csinálni. Oké, de mi van akkor, ha mondjuk kihasználják, vagy ha feldühítik, vagy urambocsá' valamilyen okból nem akar segíteni? A karaktere és a tényleges érzései konfliktusba kerülnek. Valamit érdemes ezzel kezdeni...

Projektor

Klasszikus hárítási mód a projekció, az a folyamat, amely során egy valamiért problémás belső indulatot, feszültséget másokban veszünk észre. Úgymond más szemében a szálkát is észrevesszük. A projekció fogalma azonban nem csak a hárítások, hanem az általános lelki folyamatok között is szerepel, azaz jellemző az emberre, hogy saját lelki folyamatait vetíti ki a külvilágra. A köznyelv ezt fogalmazza meg úgy, hogy "mindenki magából indul ki". Egyébként erre a folyamatra építenek a projektív tesztek, például a híres Rorschach-teszt is.

forrás: dagonya.hu

Mérei a projekciót nevezi meg a gyermekkori játék újabb fontos elemeként: a gyerek belevetíti a saját érzelmi világát, konfliktusait a játékba. Ez segít a feldolgozásban neki (olyan, mint amikor majd kamaszként verseket ír), hozzájárul ahhoz, hogy rendet rakjon a fejében. Vizsgálatoknál is gyakran figyelik meg a gyerekeket játék közben, mivel olyan dolgokat lehet észrevenni, amelyeknek a kis srácok még a nevüket se ismerik. Nekem is volt ilyen feladatom anno egy kurzuson, és meglepően értelmes vége lett. Egy ilyen kis maci egy napját kellett eljátszani. Néhány eszköz adott volt, de nem voltak túl szigorú keretek, a feladat leginkább a fantáziára alapozott. Abból, ahogy a gyerek felépítette a mackó világát, képet kaptam arról, hogy hogyan látja ő a való világot, mit tud róla, mi érdekli. Abból pedig, ahogy a maci intézte a hétköznapi dolgokat, egyrészt képet kaptam a kis srác napirendjéről (illetve ő mit lát belőle), másrészt arról, hogy milyen viszonyban van a környezetével. Kivel akar jóban lenni, milyen pozíciót tölt be és szeretne elérni, kitől tart, mi nyugtatja meg vagy idegesíti fel... Szerencsére egy elég intelligens gyerek jutott nekem, szóval jöttek az infók bőven.

Erre az ismeretanyagra alapozva az önismereti csoportokon időnként megkérdezem a srácokat, hogy nekik milyen karaktereik (a játékos világban a szó eltér a pszichológiai jelentésétől; ez a "maci", amit mozgatsz) vannak a játékokban. Érdekes, de ez azon kevés kérdések egyike, amelyre szívesen és részletesen válaszolnak, és amelyből a legtöbbet tudom meg róluk...

Távol nem terem bánat

Fogadok, hogy akinek vannak szerepjátékos haverjai, annak valahogy nem ilyen komoly folyamatok jutnak eszébe a szerepjátékról. Oké, gyerekkorban lehet ennek még valami értelme, de egyetemistaként... Bevallom őszintén, amikor egy sörözés során az rpg (role playing game) fanatikus haverjaim átkapcsolnak gépi üzemmódra, nekem se az az érzés ül ki az arcomra, amit csodálatnak nevezünk. Valószínűleg azért, mert úgy mesélik a sztorikat, mintha ezek valódi élmények lennének. Bizonyos szempontból valódi élmények voltak: együtt voltak a haverokkal és jól érezték magukat. Meg legyőztek egy sárkányt, ugye. Vajon tényleg legyőzték? Na, itt van a kutya elásva!

Amikor egy bejegyzésben a netfüggőségről értekeztem, utaltam rá, hogy ezt a függőséget általában nem a hírportálok alakítják ki, hanem valamilyen alternatív valóság. Amikor egy ilyen alternatív valóságban, esetünkben egy szerepjátékban az ember megküzd a sárkánnyal, tényleg be kell vetnie a képességeit. Használnia kell a fantáziavilágról kialakított ismereteket (amelyek néha elég bonyolultak), taktikát, stratégiát kell kialakítania, meg kell szerveznie a kooperációt a játékostársakkal, improvizálnia kell, ha olyan típusú a játék, akkor nem ártanak a gyors reflexek sem... Amikor legyőzi a sárkányt, akkor bizonyos értelemben valódi kihívásnak felelt meg, hiszen tényleg mindent bele kellett adnia, és tényleg nem tudta volna bárki elérni ezt a sikert. A probléma abból fakad, hogy az erőforrásai és figyelme innentől nem a valódi világra irányul már, hanem erre. Miért? Mert itt sikeres, kielégülnek egyes alapvető igényei. És hát ez a csapda - a fantáziavilágot arra tervezték, hogy sikeres legyél benne, különben faképnél hagynád. Van egyfajta garancia: ha tényleg gyakorolsz, és mindent beleadsz, akkor előbb-utóbb te leszel a sorsod ura. A való élet ehhez képest elég lehangoló tud lenni néha.

Távol valóra válhat

No de - gondoltam én, az első éves hallgató - ha az ember valódinak éli meg a játékban elért sikereket, akkor nem lehetne ezt valahogy úgy tervezni, hogy ne függőséget, hanem önismeretet biztosítson?

Nem tudom. Pontosabban szerintem biztos lehet, csak arra nem jöttem még rá, hogyan. Elmondom, hogy nekem milyen élményeim vannak, aztán mindenki levonhatja a következtetést, hogy azért látok-e bele ennyit, mert a szakmám lényege, hogy keressem a pszichés folyamatokat, vagy azért, mert ezek a dolgok a többi játékosban is lemennek valamilyen mértékben.

Adott a világ megismerése. A képzelet úgy működik, hogy bizonyos fogalmak között kapcsolatokat teremtesz, ha lehet, minél eredetibb módon. Lényegében az összes fantáziavilág, legyen az gyermeki vagy valami szerepjáték terepe, a valódi világ fogalmaiból van felépítve. De ahhoz, hogy ez a világ koherens legyen, és legyen mit benne felfedezni, komolyan kell venni a megszerkesztését. Ahhoz, hogy legyen miből építkezni, a valódi világot is minél jobban meg kell ismerni. Így jutottunk el odáig, hogy egyes történelmi, földrajzi, gazdasági, politikai, stb. összefüggésre és tudásra úgy tettem szert, hogy a fantáziavilágom összerakásához fel kellett tennem a kérdést, hogy "de mi lenne, ha...?" Ez alapján a szerepjáték segíti az intellektuális képességek kihasználását (míg a valódi világ sajnos gyakran megelégszik a rutinnal, az unalommal).

Választható szerepek egy fantáziavilágból

Választható szerepek a valódi világból

Aztán ott vannak a szerepek. Ugyanúgy, ahogy a világot, itt is a valóság alapján rakja össze az ember a szereplőket. Ugyanúgy meg kell ismernie a valóságos szerepeket, ugyanúgy azonosulnia kell velük, mint gyerekkorában, legalábbis ha hitelesen akar működni a fantáziavilági szerepében. Mondjuk a számítógépes játékokban nem tudom, mennyire jött ki, én fórumon játszom, ahol inkább közös regényt írunk, mint feladatokat teljesítünk (magyarul nem dobókockával vagy klikkelgetéssel nyírjuk ki a sárkányt, hanem leírjuk, hogy megküzdünk a sárkánnyal, és közben a karakter mit gondol). Ahhoz, hogy fórumon hitelesen játsszon az ember, biztos, hogy tudnia kell azonosulni a szerepekkel. Ezzel kapcsolatban van is egy anekdotám. Van egy Jedi karakterem, aki inkognitóban utazott együtt pár egyetemistával. A beszélgetés a Jedikre terelődik, hangzanak el pro és kontra érvek, a karakter próbálja nyesegetni a sztereotípiákat. Az irkálás felénél aztán rádöbbenek, hogy ez a beszélgetés már számtalanszor lefutott a valódi világban. Én nem a Jedikről írok - a pszichológusokról. Mindkettő elvont lelki életet él, amit egyes hétköznapi teremtmények nem képesek/akarnak(?) felfogni. Mindkettő segítőszakma, sőt, az ember néhanapján egy kis önfeláldozásra is képes. Sokan nem értik, hogy mit csinálnak és miért csinálják - néha ő maguk sem. Tele van a világ róluk félinformációkkal. Mindkettőt misztifikálja a környezet, néha irreálisan nagy tudást és hatalmat tulajdonít neki ("te belelátsz lelkembe, és manipulálod a gondolataimat"). Ezért vagy túlidealizálják őket, és valami megmentő lovagot látnak bennük, mások meg félnek tőlük, és mindenféle hülye pletykáknak bedőlnek... Na, ezek után jó sokat elmélkedtem, hogy milyen azonosulások mentén alakult, és alakul a pályaválasztásom (meg az értékrendem, pályaidentitásom, stb.)! Az önismeret itt természetesen nem magában a szerepjátékban történt. A szerepjáték hozott felszínre bizonyos tartalmakat, épp azért, mert a fejemben lévő fogalmakat nem a szokott módon kötöm össze. Aztán hogy mit kezdek ezzel, az egy másik történet.

És mi van a karakterrel? Szerintem ez a legérdekesebb. A karakter ugye önszabályzó funkcióval is rendelkezik, azaz legátol pár dolgot, amik azért szívesen felszínre jönnének. Ezeket a dolgokat a szerepjátékban ki lehet élni, ki lehet vetíteni a választott szerepre. A korábbi "a feleségünk nővérkeruhát vesz fel" megoldás igen szemléletes példa erre. Vegyünk egy átlag család anyát, nevezzük mondjuk Sharonnak. Sharon szexuális élete kezd kissé sivár lenni, mert vannak bizonyos gátlásai. Nem mintha nem szórakozna el szívesen néhány merészebb dologgal, de olyan ciki őket csinálni. De amikor felveszi a nővérkeruhát, és átalakul Michelle-é, na, akkor szégyentelenül művel olyan dolgokat, hogy húúú... Sharon a szerepjáték segítségével kicselezte a karakterpáncélját. Ügyes. Ha akarja, akkor meg is ismerheti a karakterét, és próbálhat kezdeni vele valamit. Pszichodrámában gyakran használják az anti-szerepet, ami egy olyan szerepjáték, amiben a karaktered ellentétét kell eljátszanod. Így jobban megismered a gátlásaidat, elakadásaidat, és hogy igazából miért is olyan a karaktered, amilyen... Önismereti csoporton egyébként mi Beugrót szoktunk játszani, ami amellett, hogy vicces, hasonló eredményekre vezethet.

Az idei projekciós játékom mintája.

A projekciós játékról is van egy történetem, mégpedig egész friss. Igazából én mindig magamat játszottam el a játékokban, általában szándékosan, bár évek távlatából rájöttem, hogy egy csomó olyan dolgot is belevetítek a karakterek cselekedeteibe, gondolataiba és érzéseibe, amiket a játék idején még nem is tudatosítottam (mint a kis srác a macis játékkal). A legélesebben ez az élő szerepjátékban jön ki, mivel nem csak úgy szépen megkomponálod a játékot, hanem ott helyben rögtönözni kell, azaz élesebben látszanak a gátlások, karakterek, a szerep és játékos közötti határ. Idén nyáron alakítottam Flippyt, a poszttraumás stressz szindrómával küszködő kommandóst, akinek természetesen pont a bevetés kellős közepén kell kiakadnia. Eredetileg poénnak szántam őt, de később rájöttem, hogy sikerült összehozni egy projektív játékot. Eszembe jutott ugyanis a Versus című bejegyzés, ami arról szól, hogy ezek a kedves gyerekek, akikkel foglalkozom, időnként képesek olyan nyomás alá helyezni, amitől fel tudnék robbanni. Valahogy megküzdök ezzel a dologgal, jól vagy rosszul, de felrobbanni nem szoktam. Flippy karaktere tulajdonképpen egy kísérlet volt arra, hogy megnézzem: mi van, ha az ember felrobban, kitörnek belőle az indulatai, és valami nagyon durva - vagy annak vélt - dolgot művel. Ráadásul egy kommandós karaktere eltér az enyémtől, azaz a helyzetben nem működhetnek ugyanazok a hárítómechanizmusok, amikkel én jellemzően élni szoktam. Bizonyos értelemben csináltam magamnak egy anti-szerepet.

Elemzői szemmel...

Szóval a szakmai értelemben vett szerepjáték arra jó, hogy egyes én-részeket előhozzunk, megvizsgáljuk, felerősítsük, feldolgozzuk őket - a játékos értelemben vett pedig könnyen összemosódhat tényleges pszichés folyamatokkal. Egyes szakemberek szerint a személyiségfejlődés tulajdonképpen azonosulások sorozata. Mindig, amikor változik valamennyit az identitásunk, keresünk a világban valamit, amivel azonosulni tudunk, amit meg tudunk jelölni pozitív lehetséges énképként, hogy "na, ilyen akarok lenni".

A játékos értelemben vett szerepjátékba szerintem beszivárognak ezek a folyamatok. Időnként felismerem egy-egy játékban magát a játékost, és látom, hogy valamilyen projektív játékot játszik.

Beszivárogtam egy rejtett erődbe,
leromboltam egy ellenséges lerakatot
és élete legjobb napját adtam
egy rákkal küzdő gyermeknek.
(forrást: 501st Legion)

Végezetül hadd mutassak be egy rövidke elemzést arról, hogyan szoktam nézni ezeket a játékokat! A bal oldalt mellékelt kép az 501. légiót népszerűsítő poszter. Ez a csapat Csillagok Háborúja rajongókból áll, akik a filmek elit rohamosztagos alakulatának jelmezeibe bújnak. Ezt hívják egyébként cosplaynek, ha jól tudom. Elég profi páncéljaik vannak ám, de nem ez a lényeg: időnként felvonulnak benne mindenféle rendezvényeken. Nyilván van itt némi reklám, azonban ugyanúgy van benne jótékonyság is; például beteg gyerekeket örvendeztetnek meg, gondolom valahogy úgy, mint a bohóc-doktorok. Elgondolkodtam, vajon mi a nyavalyának öltözik valaki rohamosztagosnak ahhoz, hogy jótékonykodjon? Minek megy el jótékonykodni, miután beleölt egy rakás pénzt a jelmezébe? Az a hipotézisem, hogy a jelmezesdi ráerősít a már meglévő jótékonykodási hajlamra. Ezt a hipotézist a képen olvasható szövegre alapozom: a légió tagjának lenni - gondolom - azt jelenti, hogy azonosulsz a filmbéli karakterekkel, és átéled a szolgálat, bajtársiasság, önfeláldozás, fegyelem, erő, elszántság és egyéb heroikus tulajdonságok felemelő érzését. És ennek az élménynek megfelelően viselkedsz. Ott a szöveg a képen: az első két hőstett a filmszereplőé, akié a páncél, a harmadik már a rajongóé, aki belebújik a szerepbe. Valószínűleg a jelmez felerősíti a viselője ilyen jellegű én-részét. Valahogy úgy, mint amikor egy kísérletben a résztvevőknek fel kellett vennie Ku Klux Klán-csuklyákat, vagy orvosi öltözetet, és aztán azt vizsgálták, hogy melyik ruhában mutatnak az emberek nagyobb hajlandóságot arra, hogy áramütéssel büntessék a hibákat "egy tanulási kísérletben" (annyira pontosan már nincs meg, elő kell keresnem azt a könyvet). Ez is egy szerepjáték. Hát, a ruha teszi az embert. Időnként mindannyian választunk valami jelmezt egy én-részünk kidolgozásához, csak valaki kardot forgat, valaki raszta frizurát hord, esetleg Lennon-szemüveget vagy bomber-dzsekit.