Nulla

Az iskolakezdésben az a jó, hogy még nem kell dolgozatokat javítani, nincs mit leadminisztrálni. Van még egy kis ideje az embernek; mondjuk blogot írni. Kedve - az nincs. Nekem legalábbis mostanában nem volt, ráadásul az elmés címnek választott mit mondhatnék? kérdésre sem tudtam válaszolni. Semmi ötletem nem volt, amiről írni lehetne. Úgy általában így álltam hozzá a dolgokhoz, és őszintén szólva nem értettem, hogy miért.

Egyszer írtam már ilyesmiről, csak akkor nem én voltam ebben a helyzetben, hanem úgymond kívülről próbáltam átjutni a "semmi pajzsán" (hú, hát ez nagyon költői!). Most belülről vagyok kénytelen ugyanezt a falat áttörni. Az előzőnél is amolyan "keresős" bejegyzést írtam, szerintem ez marad is, csak most saját élményből írok egy olyan állapotról, amit alighanem mindenki átél időnként, és elég bosszantó.

Elégséges

Állítólag elég morgós fejem volt mostanság. Amikor ennek az okát tudakolta valaki, akkor általában azt válaszoltam, hogy nincs bajom. Ez kicsit hasonló a "hogy vagy? - jól" beszélgetésekhez, csak az a különbség, hogy azok a beszélgetések inkább a "nem akarok róla beszélni" üzenetű ellenállások. Én nem voltam ellenálló, csak nem volt mondanivalóm, mert én se tudtam, miért vágok ilyen zord képet. Az nekem is feltűnt, hogy morcos vagyok, de ennél nem éltem meg nagyobb drámát, és nem találtam különösebb okokat sem a szokásos év eleji parán kívül. Mert hát most van pár átalakítás a munkahelyen és úgy általában az oktatásban, és nem garantált, hogy elég hosszú szalmaszál jut nekem a sorsolásnál. Szóval egy kis stressz jelen volt az elmúlt pár hétben azért, de józan ésszel átgondolva ettől még csinálhatnám az általában szívesen végzett dolgaimat (pl. bloggerkedés), révén a várakozásnál jelenleg úgysem áll rendelkezésre hatékonyabb eszköz, talán csak az ima (itt jön egyébként képbe az erényekről szóló bejegyzésből a transzcendencia, mert az segít az ilyen helyzetekben, csak sajnos nekem nincs rá hajlamom).

Feszültség

Nagyjából úgy írnám le az állapotot, mint valami kapcsolási rajzot: megy a vezetéken az energia (a hasonlat szempontjából jobb lenne, ha feszültséget mondanék, de asszem az nem halad, hanem esik, vagy mi), időnként elbíbelődik néhány fogyasztóval. Ezek a fogyasztók a feladatok, amikkel foglalkozom, pl. munka, vívás, írás, stb, szóval úgy általánosságban - én. Na mármost, valahogy bekerült a fogyasztók elé egy kondenzátor, ami úgy működik, hogy feltölti magát energiával, s mikor elér egy bizonyos pontot, egyszerre kisüti az egészet. Ez a kondenzátorom szépen gyűjti itt a bizonytalan helyzetből származó stresszt, megvonva az energiát a fogyasztóktól, többek között a hangulati működésemtől is, s ennek köszönhetően az arcmimikám nagyjából Steven Seagaléra hasonlít.

Azért ez valahogy bosszantó dolog. Pontosan tudod, hogy mi a helyzet, tudod, hogy van egy csomó kontrollálható feladat, abszolút indokolatlan lemerevedni, mint a patkánynak. Különösen, mert belátható időn belül van a stresszorral való leszámolás, addig csak tűrni kell. Maradván az áramkörös hasonlatnál, nincs szükség másra, mint hogy a kondenzátort megkerüld egy párhuzamos kapcsolással, és akkor az áram folyik tovább a fogyasztók felé. Nos... Ha ezt a kevésbé rutinosan használt elektronikai költői képet lefordítom a számomra ismertebb pszichológia nyelvére, akkor értelmezhető az ötlet elkerülő megküzdési módként (egyszerűen nem foglalkozom a stresszorral, hárítom), ami ritkán bizonyul egészségesnek. Talán ezért sem sikerült ezt a párhuzamos kört összehozni. Úgy tűnik, a lélek kicsit bonyolultabb a nyáklapnál (és mégis a nyáklapból kaptam kettest...).

Kisütés/katarzis

Egészen meglepődtem, hogy milyen könnyű kisütni egy ilyen kondenzátort. Az úgy volt, hogy voltam szupervízión, és az egyik eset kapcsán beszélgetni kezdtünk az ellenállásról (nem az elektronikairól); arról, hogy ki mennyit rak bele a pszichés munkába. Van úgy, amikor az ember csak testileg van ott. Erről én azt az élményemet osztottam meg, hogy az önismereti foglalkozásokon valahogy elmarad a katarzis. Megfogalmazok dolgokat, személyes és megterhelő témákat, intenzív érzéseket élek át, de valahogy marad valami hiányérzet. Ahogy ezt próbáltam elmagyarázni, rájöttem, hogy valószínűleg azért, mert csak "személyes és megterhelő témákat" dolgozok meg. Ezek tényleg drámaiak, lehet velük ripacskodni, kitűzni a zászlóra - de a hétköznapi életemet vajon mennyire nehezítik meg?

Valaki a neten nem ért egyet velem...

Egy tanárom mesélte, hogy olvasott egy cikket, ami szerint igazából nem a nagy traumák vezetnek depresszióhoz (kár, hogy nekem nincs meg ez a cikk). A traumák ugyanis látványosak, mindenki foglalkozik velük, és abból a szempontból könnyebb is róluk beszélni, mert ilyen volumenű bajok megosztását senki sem veszi nyafogásnak. A depresszió inkább a - tanárom szavaival élve - "lassú víz partot mos" elvnek köszönheti a létét. Mindig vannak kis feszültségek, amelyek elrontják az ember napját, de mindenkinek szembe kell velük nézni. Például ki vesz komolyan egy olyan siránkozást, hogy egy nappal késik a fizetésed, ezért csak holnap tudsz már elmenni a gyorsétterembe lakomázni? Vagy mi különleges van abban, hogy egy agresszív autós ledudál a zebráról? Ezek a dolgok objektíve nem tűnnek valami durvának. Nem is azok. Csak töltik a kondenzátort...

Végül az eszmefuttatást lezárva erre jutottam: "Ezekkel nem foglalkozom csoporton. Ezek amolyan hétköznapi dolgok, amik mindenki életében jelen vannak. Egyszerűen nem tűntek elég...érdekesnek." Ezen a mondatomon szerintem fogok még gondolkodni, például abból a szempontból, hogy miért kell "érdekesnek", lennem egy önismereti csoporton, és miért csak különleges, "érdekes" problémák érdemesek arra, hogy megvitatásra kerüljenek. De ez most nem lényeges. A téma szempontjából érdekesebb, hogy e rövid elmélkedés után egészen megkönnyebbültem. Úgy látszik, a természet tényleg iszonyodik a semmitől, azaz kell valami a feszültség helyére. Az én esetemben valami okos felismerés.

Visszacsatolás

Ezen a képen az az okosság van, hogy
egyedül te vagy képes magadat
boldoggá vagy boldogtalanná tenni.
(forrás: spreadjesus.org)

Van egy másik cikk, amit viszont olvastam, és témába vág. Egy kutatásról számol be, aminek eredményei szerint nem szükséges komolyabb pszichés zavar ahhoz, hogy az ember szétessen egészségileg, mentálisan, szociálisan, stb. A kutatás azon népszerű megközelítésen alapult, hogy az egészség "több, mint a betegség hiánya". Ez eddig csak szójátéknak tűnik, de komoly: a hagyományos orvosi megközelítés szerint ha nem vagy beteg, pl. depressziós, akkor egészséges vagy, jól vagy. Az új megközelítés nem ilyen dichotóm módon látja a világot: úgy látja az embereket, hogy egyesek virágoznak, mások hervadoznak, és vannak a klasszikus értelemben vett betegséggel küszködők. A virágzás alatt lényegében a boldogságot érti, amely abban nyilvánul meg, hogy a korábbi kutatások alapján meghatározott "boldogság dimenziók" (tutira nem így fogalmazott, de ez az értelme) közül az ember legalább egyen magas értéket ér el (pl. hasznosnak érzi magát, úgy érzi, hogy van értelme az életének, meg ilyenek). Ha mindegyik dimenzió mentén visszafogottak az értékei, akkor ő hervadozik. A kutatás eredménye szerint a hervadozás nagyjából olyan élmény, mintha az ember már-már komoly bajjal küszködne. Gondolom, ez a nullpont, amikor még dönthetsz: vagy összeszeded magad valahogy, vagy tényleg passzolni fogsz a tankönyvekben található, kevéssé hízelgő leírásokhoz.

Az áramköri hasonlatban itt érthetjük meg a kondenzátor létének értelmét. Adottak az apró-cseprő ügyek az életben, amelyek szürkék, hétköznapiak, nem érdekesek, drámaiak vagy forradalmiak; az ingerküszöb alatt vannak, viszont meghatározzák az életminőséget. A kondenzátor ezeket szépen összegyűjti, és egyben kisüti. Ha az élet apró örömeit tárolta, akkor virágzás lesz a vége. Ha az élet apró bosszúságait, akkor hervadozás. Előzékeny kis szerkezet, mert jelzi, hogy megfelelő úton járok-e, vagy ideje újratervezni. Egyúttal azt is jelzi, hogy olyan nincs, hogy "sehogy sem" vagyok. A természetben nincs "semmi".

Szorongók

Ezzel kapcsolatban elkezdett érdekelni egy dolog. Vannak emberek, akik mindig "sehogy" vannak, minden napjuk ugyanolyan, nem tudnak arról beszélgetni, hogy valami jó vagy rossz volt-e. A beszélgetés persze egy dolog, van egy másik eszköz is, amit időnként be szoktam vetni. Év végén meg szoktam kérni a gyerekeket arra, hogy egy grafikonon rajzolják le, hogy érezték magukat a tanévben. Persze, a "kutatásom" közel sem reprezentatív, de azért vannak feltűnő megoldások: olyan, mintha a különböző érzelmi problémáknak lenne egy-egy sajátos grafikonja. A szorongóknál úgy tűnik, hogy a rajzolt vonal (y tengely) mindig valahol a 0 környékén van. Se komolyabb örömök, se komolyabb bánatok. Minden ugyanolyan. Lehet, hogy túl nagy kapacitású a "kondenzátoruk", vagy nem érzik, hogy tölt? Erre szerintem kitalálok valamit...