End of line

Most kicsit magyarázkodom a cím miatt: általában törekszem magyarul summázni a bejegyzéseket, egyes esetekben még azt is felvállalom, hogy erőltetettnek hangzik (A nap, amely sosem jön el, Jézusom...). Az aktuális (azaz amikor elkezdtem, még az volt, mire közzéteszem, lesz pár napos) érzésnek, illetve az abból következő asszociációknak azonban sehogy sem érzem az ízét az anyanyelvemen. Különös. Sokszor szembesültem már azzal, hogy lelkileg már szinte Amerikában élünk; ebből jó beszélgetéseket lehetne faragni, de nem ma. 

Találkozás egy fiatalemberrel

Emlékszem, a huszonhatodik születésnapomon még novemberhez képest is elég borongós volt a hajnal. Nekem volt borongós. Most már tényleg közelebb kerültem a harminchoz, mint a húszhoz. Néhány volt osztálytársam azon a reggelen a feleségét, férjét, gyerekét keltegette, reggelit csinált a saját konyhájában a saját (vagy legalább bérelt) lakásában, elutalta a pénzt a takarék számlájára vagy a banknak törlesztette a lakáshitelt, majd bement a munkahelyére építgetni a karrierjét. Itt tartottak ők, velem egyidősek. Addigra én már majdnem elvégeztem az egyetemet. Kicsit bosszús voltam, még annak ellenére is, hogy elég sok embert ismerek, akik odáig se jutottak el huszonhat éves korukra, mint én. Nehéz belőni, hogy mik a reális elvárások magaddal szembeni, amikor körülötted néhánynak nagyon összejön, néhánynak nagyon nem. Aznap Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel című novellája jutott eszembe, de valahogy ezt is félműveltségnek éreztem, révén kötelező olvasmányok világában élek, pedig azok már nyolc éve nem kötelezőek. Aztán dolgozni mentem, küzdeni a szakdolgozatomért, hogy jövőre azért ne ilyen reggel találjon meg. Ez sikerült is, de azt hiszem az érzéssel nem számoltam le. Talán nem is jött még el az ideje.
A héten ballagtak a végzős diákjaim. Ennek örömére volt szerenádozás is, ami után még beszélgettünk, haverkodtunk. Elég jó viszonyban vagyok velük, meg a többi tanár is, úgyhogy oldott volt a hangulat, jókat nevettünk, poénkodtunk. Hirtelen az a benyomásom támadt, hogy nem ők akarnak nálunk bevágódni, hanem mi náluk. Az érettségin ugyan mi ítéljük meg, hogy elég jól dolgoztak-e ahhoz, hogy létjogosultságot kapjanak a felnőttek világában, de az iskolán kívül ők ítélik meg, hogy elég jófejek vagyunk-e még ahhoz, hogy létjogosultságunk legyen egy olyan világban, amit nem a társadalmi szerep, csak a talpraesettség irányít. Ha ilyen körülmények között kapcsolatot tudsz teremteni velük, még jó vagy. Ha már nem leküzdhető a generációs szakadék, akkor neked itt már nincs helyed, marad az iskolapad és a katedra mesterséges világa...

Most ők olyanok, mint én voltam meglepően rövid idővel ezelőtt. Úgy érzik, hogy végre lenyomtak valamilyen igazán nagy akadályt, megcsináltak valami jelentőset, és előttük az új világ, ahol bármit elérhetnek. Ők most ott tartanak. Akkor én hol? Elvileg a diplomaosztóm után ugyanezt kellett volna éreznem, de mint a szülinapi elmélkedésemből sejteni lehet, az valahogy megkésettnek tűnt, emiatt nem is nagyon hívtam el rá senkit (de a győzelmi sört azért megittam, biztos ami biztos). Gondolkodtam azon, hogy milyen utat jártam be az óta az élethelyzet óta, amiben most a diákjaim vannak, és valahogy eszembe jutott (mindezt egyszerre) a Metallica End of the line című száma, a Battlestar Galactica hibridjeinek "End of line" próféciái, és a programozás EoL kódjai, amik után kizárólag újabb sorok következhetnek - vagy a fájl vége.

Holnap

"Azt ismered, hogy egy pasi leesik az ötvenedikről? Ahogy zuhan lefelé, azzal nyugtatja magát: "Eddig minden rendben. Eddig minden rendben. Eddig minden rendben."

Tudod, nem a zuhanás számít. A leérkezés."

Gyűlölet (/La haine/ Mathieu Kassovitz)

A depresszív realista azt mondaná, hogy még egy év, és nem lesznek ám ennyire lelkesek a diákjaim. A depresszív. Mert nem kell Disney-világban élni ahhoz, hogy eszedbe jussanak azok az osztálytársaid, akik megcsinálták, és most boldogok. Nem mintha ez olyan könnyű volna, vagy szerencse nélkül könnyen menne. De mehet.

A szakdolgozatomhoz, ami végülis az én EoL-kódom egyik fontos komponense, csináltam néhány interjút, ami a középiskola közbeni és utáni pályafejlődésről szólt. Visszagondolva a sikeres pályafejlődés egyik legjellemzőbb vonása az volt, amikor az egyén valahogy közös ritmusban volt az élet általános kihívásaival, azaz az életszakaszok "objektív" EoL-kódja és az egyén szubjektív érzése, hogy lezárult a szakasz, nagyjából azonos időpontba estek. Ez egyébként nem nagy újság, lényegében erről szól Erikson és Super munkássága is, legalábbis a dolgozathoz szükséges szakirodalmi kutatás alapján.

Középiskola idején úgy lehet tartani a ritmust az élettel, ha az ember a gondtalan fiatal évek mellett azért próbál kicsit érdeklődni a világ iránt, és keresni magának egy helyet benne. Magyarul elgondolkodik azon, hogy milyen életstílust szeretne, mivel foglalkozna, mi érdekli, meg ilyenek. Egy csomóan valószínűleg azért mennek egyetemre, mert ezeket a kérdéseket ott kezdik el igazán boncolgatni. Ezt persze nem tartom olyan meglepőnek, mivel ebben a kalandban is vannak ám szirének, akik azon dolgoznak, hogy ne érj célba. Ilyen szirének azok a haverok, akik valahogy mindig csak akkor kerülnek képbe, ha buliról van szó. A pályaválasztásban egyébként elég fontos szerepe van a kortárs csoportnak, akik motiválhatnak és el is terelhetnek. A szakdogámban ugyan nem volt kérdés, de szerintem egy jól megtermett szirén a fogyasztói társadalom is, aki azzal tömi a fejedet, hogy "most élsz, most örülj, hogy szép a nyár", "húzz rá cigány, ne gondolj a gonddal", és ezt, azaz a freudi öröm-elv szerinti létezést könnyedén megteheted mondjuk a közeli plázában, akciós áron. Aztán abrakadabra, páva lettél!

A pillanat, amikor rájössz, hogy
el kell jönni a játszótérről.
(Amúgy ő a fent idézett hibrid, aki
mondja, hogy "end of line")

A legérdekesebb szirének természetesen itt is a család, tanárok, azaz felnőttek. A szakdolgozatomban kétféle szélsőség volt, ami fölösleges fordulatokat tett az emberek pályafejlődésébe. Az egyik volt a "jobban tudom, hogy mit kell tenned, látom rajtad, hogy merre van az utad", azaz a tekintélyelvű jóakarók, akik nem hagynak önálló döntést hozni. Talán tényleg jó akaratról van szó, de érdemes lenne végiggondolni, hogy a tanácsadó akkor is jobban fogja-e tudni a megoldást, amikor az ember mondjuk már harminc éves (egyébként az a tapasztalatom, hogy végiggondolják, és természetesen meg vannak győződve az igazukról), és elégedett lesz-e azzal, hogy anno engedett a nem is mindig enyhe nyomásnak. A másik a "van még időd" tanácsadó, aki szintén jót akar, mégpedig úgy, hogy megpróbálja oldani az egyébként nem feltétlen egészségtelen stresszt, és hamis nyugalomba ringat, hogy "ne félj, amíg engem látsz, anyu megvéd". A szakdolgozati interjúban konkrétan volt olyan srác, akinek a tanárai mondták, hogy nem kell aggódni, úgyis a második diploma az, ami tényleg számít. A szülők kiegészítették ezt azzal az ígérettel, hogy mindegy hogyan, de majd előteremtik a pénzt a felsőoktatásban való kalandozásra, ne aggódjon.

Nem foglalkoztak az egésszel, vagy hallgattak a haverok, tanárok, szülők tanácsára, aztán belevetették magukat. Örültek, mert megoldották a pályaválasztás problémáját. Jött a "második x", de még messze a tanulmányok vége, nincs gond...

End of line.

Holnapután

"How can I be lost, if I've got nowhere to go?

Search for seas of gold,

How come it's got so cold?

How can I be lost? In remembrance I relive

And how can I blame you,

When it's me I can't forgive?"

Metallica: The Unforgiven III (Death Magnetic, 2008)

A fura érzés, ami a szerenád alatt felsejlett, abból eredhet, hogy én elvileg a következő szakaszt is lezártam már. De valahogy nem tudnám belőni, hogy ez mikor történt, illetve mikor kezdtem bele az új szakaszba. Középiskola után ez könnyű volt, mert ott a társadalom beállított nekem egy elég egyértelmű EoL-kódot, az érettségit. Persze sosem voltam egy gyors felfogású ember, emlékszem, az egyetemre, illetve annak kiválasztására még rá kellett szánjak egy évet...

A szakdolgozati interjúk egyik legérdekesebb része az volt, hogy a középiskolát lezáró döntést követő szakaszba is engedtek némi betekintést. Az emberek egytől-egyig rájöttek, hogy még csak most jön a java, és a serdülőkor nem is volt olyan durva, mint korábban hitték. Az egyetemen tanultunk az úgynevezett quarterlife-crisis nevű problémáról, aminek a magyar fordítása általában  a kapunyitási pánik (amiről egyébként a jövő héten lesz egy konferencia). Esetleg életnegyedi válságnak is nevezhetnénk, mivel némely vonásaiban hasonlít a jobban ismert életközépi válsághoz. Ez általában az ember ötvenes éveiben jelentkezik, amikor rájön, hogy nem hogy le kell zárnia egy sort, de már nem is kezdhet bele túl sok újba. A kapunyitás egyrészt arról szól, hogy baromi sok úton el lehet indulni. De arról is, hogy az eddig megtett út azért befolyásolja, hogy ezen utak közül melyik reális. Rájössz, hogy sok minden már nem lehetsz, hogy az élet nem tart örökké, és valahol már tartanod kellene. Már mozgásba kell lendülnöd. Ha az előző szakaszt ellébecoltad, akkor rádöbbensz, hogy nincsenek meg ehhez a kompetenciáid.

Szokás mondani, hogy az ember húsz-harminc évesen azt csinálja, amit tizennyolc évesen szeretett volna - mert akkor már van saját fizetése, amit rááldozhat. Igen, mi is az egyetem évei alatt éreztük, hogy ideje garázszenekart alapítani, akkor dúltak a legnagyobb szerepjátékos idők, és tekintélyes mennyiségű kapacitás ment el mondjuk a kardvívás kutatására. Egyébként ezek mind olyan dolgok, amikhez bármikor újra visszatérnék (bár a kardvívást jelenleg is nagy hévvel csinálom), de arányaiban nem szánnék rájuk annyi időt, mint akkor. Természetes módon kialakult egy EoL-kód velük kapcsolatban, ha ez nem történt volna meg, akkor alighanem még mindig nem lenne diplománk vagy munkánk. Lényegében a húszas éveink első fele arról szólt, hogy megnöveltük a felnőtté válásig kapott haladékot (ami elvileg a serdülőkor volt), és még játszottunk egy kicsit, csak már önállóbban, javarészt saját pénzből. Közben azért szép lassan átrendeztük a dolgokat, hogy lehetőleg a húszas évek második fele már ne arról szóljon, hogy egy barkácsáruházban szedjük össze a pénzt egy fesztiválra. Van szerencsém közelről végignézni egy ilyen folyamatot, mivel egy közeli barátom éppen a saját EoL-kódját rakosgatja össze.

Felnőttes harag gyermeki én-állapotban

Néhányan szembe kell nézzenek azzal a problémával, hogy nem megy az átrendezés. Ők általában csalódottak, dühösek, mert érzik, hogy a tudást, amire most szükség volna, valahol meg kellett volna szerezniük, de senki nem volt ott, hogy tanítson. A beszélgetésekből kiderült, hogy általában ők olyan családok sarjai, ahol úgymond "rideg tartással" nevelik a gyereket, vagyis kiküldik a mezőre, hogy éljen, ahogy akar, és időnként megetetik, hogy a jelenléti ív azért ki legyen töltve. Vagy nagy okosan mindent eldöntöttek a gyerek helyett, és most, huszonöt körül adódik olyan helyzet, hogy az illető életében először önálló döntést hozhat. Egy kicsit nehezebb ilyenkor tanulni a hibáinkból, mivel mindenki komolyabban veszi őket... A tipikus kérdés ilyenkor az, hogy "miért nem neveltek normálisra?" Nekem az a véleményem, ez már nem számít. Ők felnőtt emberek, akikért már nem a szülők a felelősek, akkor sem, ha tényleg vétettek komoly hibákat. Ők a történetek főhősei, s ezzel a felelősök is ők maguk, a hibáikkal együtt, mindegy, hogy azok honnan és miért származnak. Ha ezt el tudják fogadni, le tudják zárni a sort. Ha nem, akkor túlfutnak rajta, aztán korrigálhatják majd a műveiket, ahogy csak bírják.

End of line?

Újabb Battlestar-idézet (bizonyítandó
az élet ciklikusságát és a személyiség
 stabilitását): "Mindez már megtörtént,
 és megtörténik majd megint."

Sorköz

A ballagás alapján azért sikerült belekezdenem az új sorba. Én is felkerülök már a tablóra, de pár sorral feljebb, a tanárok közé. Én is kapok könyvet a kiváló munkámért, csak nekem nem arra kellett rájönnöm, hogyan tanulható, hanem hogyan tanítható az anyag. Összességében, belekezdtem a következő sorba, csak annyira az elején vagyok, hogy gyászolom még az előzőt. Nagyjából olyan ez, mint amikor a pályaválasztási döntéshez is hozzá kellett még csapnom egy évet. Egy kicsit lassan haladok...