Elmesélek ezzel kapcsolatban egy aránylag friss történetet, és pár a témához kapcsolódó gondolatot.
Use your illusion
Konkrétan sématerápiás keretben tanultam imaginációs technikákat, hozzá téve, hogy a képzésen valahogy volt olyan érzésem, hogy valahol máshol már meg kellett volna tanulnom őket, itt inkább azt mutatják meg, hogy lehet ezeket sématerápiás keretrendszerben alkalmazni.
Szóval ennyi korlátozottsága azért lehet a gondolataim hitelességének.
Az imagináció során a kliens relaxált állapotban áthelyezi magát egy képzeletbeli kontextusba. A képzésen tanultak szerint ez a kontextus egy régi, gyerekkori emlék, aminek újraalkotásával ismét abban a helyzetben találja magát, amely nagy valószínűséggel hozzájárult a mostani problémái kialakulásához.
Hangsúlyoznám, hogy a relaxált állapot alatt nem olyasmit értünk, mint a hipnózist: a kliens végig jelen van a valóságban is. Ám ahogy az ábrándozás is képes formálni az ember hangulatát, tudatfolyamatait, úgy egy képzeletbeli jelenet is nagyon valóságos élmény lehet (ennek köszönhetjük a szorongásainkat is amúgy).
Tehát ha elképzeled, ahogy egy poszt-szovjet matektanárnő megalázott, amiért lassabban tanultad meg a szorzótáblát, akkor annak a jelenetnek az érzelmi oldalát is meg fogod élni. Viszont ha átírod a történetet, hogy belép a terembe a kedvenc tanárod, és ő helyreteszi ezt a matektanárnőt, az ugyanúgy hat rád érzelmileg.
A sématerápia nem mondja, hogy a múltat meg lehet változtatni. De nem is a múlt az, ami szenvedést okoz, hanem az, amit a memóriában hagyott. A kogníció fölött pedig van hatalma az embernek: újra lehet értelmezni dolgokat, fel lehet dolgozni őket.
Lényegében ezzel dolgoznak a terápiás eszközök: segítenek megszerezni ezt a hatalmat azon emlékek fölött, amelyek egyelőre hatalmasabbnak tűnnek a szabad akaratnál.
Szűkkörű megfigyeléseim szerint ebben az átírásban a terapeuta igen aktív szerepet kap: tényleg olyan, ahogy az előző példánál írtam. Ő lesz a kliens Gyermekijének a bajnoka.
A múltat tényleg nem lehet átírni. De megérteni, elgyászolni, békét kötni vele igen. Ha megkapja a megfelelő lehetőséget, az agy meg is oldja ezt a feladatot. Úgy tűnik, ez a módszer ebben tényleg segít.
Mégsem szeretem használni.
Losing my religion
Egy azóta klinikussá lett volt kollégám mondta egyszer, hogy imaginációt használni sztenderd eljárásnak tanácsadás keretei között nem az évszázad ötlete. Mivel a módszer motorja, hogy az itt-és-mostból leereszkedünk az ott-és-akkorba, ráadásul annak egy elég megterhelő bugyrába, simán triggerelhetjük valakinek a disszociációkkal védett traumáit.
A legtöbb kliens nem klinikusnál kezdi, tehát a tanácsadónak nincs infója arról, hogy van-e valamilyen lelki zavara a hozzá fordulónak. Épp neki a dolga először észre venni az ilyesmit, kirakni rá a piros zászlót, és továbbküldeni.
Ebben a kontextusban rutin-szerűen imaginációval indítani ahhoz hasonló taktika, mint olyan hordók mögött fedezéket keresni egy tűzharcban, amikről nem tudod, hogy benzint vagy vizet tárolnak-e.
Én ugye nem mélyedtem el ennyire ebben a témában; elhiszem neki, ha mondja. Igazából úgysem emiatt tartom kispadon a módszert.
A kontroll hiánya miatt.
Azok az emlékek, amelyekkel dolgozunk imaginációban, többnyire a kontrollvesztettségről szólnak. A hatásmechanizmus szerint fel kell idézni, kicsit újra meg kell élni az ezzel járó érzelmeket, hogy dolgozni tudjunk velük.
Tehát kiszolgáltatott állapotba kell hozzam a kliensem, hogy ez működjön.
Eleve ott van, behunyt szemmel, lelki szemeivel egy másik idő fájdalmas eseményeit követve; egy folyamatban, amelynek lépéseit nem ismeri.
És szép lassan belemerül abba a történetbe, amelyben gyerekként anno mattot kapott.
Eközben ott vagyok én, aki vezetem, amerre jónak tartom.
Ha kell, belépek a fantáziaképbe (nem úgy mint a SWAT, ehhez engedélyt kell kérni), és helyette szállok szembe azokkal, akik anno elnyomták.
Aztán megkérdezem, ott, ahogy behunyt szemmel a könnyeivel küszködik, hogy jobban érzi-e magát? Mégis mi az Istent lehet erre ilyenkor válaszolni?
Én vagyok aktívabb a folyamatban. Átlépem a határait.
Én teremtem meg azt a biztonságos közeget.
Én vezetek. "Pacing and leading", ahogy a hipnotizőrök mondják.
Sőt, még csak nem is igazán vezetek, hiszen éppen a nem tudatos folyamatokra építjük a dolgot: nem tudom, csak sejtem, hogy mi játszódik le benne.
Tanácsadóként azért is fura ez a helyzet, mivel a mi munkamódunk az együttműködésre, a felek közötti együttműködésre épít. Ez a helyzet pedig inkább egy orvos-beteg viszonyt ír le, amelyben az orvos tudja, hogy mi a jó a páciensnek, aki szép engedelmesen a kése alá fekszik.
Mi van, ha az orvos, illetve terapeuta mégsem tudja megteremteni azt a biztonságos, lelki értelemben vett műtői környezetet, amiben a páciens szembe tud nézni az emlékeivel?
Mi van, ha a hatásmechanizmus valójában nem azon alapul, hogy a páciens végre megtapasztalja, hogy az ő csapatában is játszik valaki, hanem a kognitív disszonancia redukción?
Értem ez alatt, hogy esetleg kiszolgáltatott állapotban nem azért mondja, hogy "jobban vagyok", mert jobban van. Hanem mert a terapeuta ezt akarja hallani. Így disszonancia van két kognitív tartalom között: ahogy érzi magát, és ahogy mondta, hogy érzi magát. Amit kimondott, már nem megváltoztatható, de ahogy gondolja, hogy érzi magát, az igen. Úgyhogy azt gondolja majd, hogy úgy van, ahogy mondta: tényleg jobb. Azt gondolja. De nem azt érzi. Meghamisítja az érzéseit egy tekintélyszemély kedvéért - ha gyerekkorában megcsinálta, most miért ne tenné?
Igen, a bizalmatlanság a kulcsa annak, hogy miért idegenkedek a módszertől.
Egyrészt nem tudom levezetni a hatását úgy, hogy minden lépésben biztos legyek.
Másrészt olyan kapcsolatot alakít ki a klienssel, ami az én praxisomtól idegen. Valószínűleg azért is magyarázok annyit az elméletekről, mert ezzel próbálom szavatolni, hogy tudják, mi és miért történik velük - akár nálam, akár a való életben.
Van persze egy másik, rusnyább megfejtés is. Mintha mindenkiről azt hinném, hogy megverte a sors a Bizalmatlanság-Abúzus sémával, ami ugye jelentősen akadályozná abban, hogy hátra tudjon dőlni egy ilyen folyamatban, és emellett képes legyen adekvát módon védeni a határait közben.
Hogy ez rólam mond el többet, vagy a világról...? Lehet, hogy túl érzékenyek a reléim a témára az elmúlt évek #meetoo kampányai miatt? Talán majd kiderítem egyszer.
In the end
Ígértem, hogy elmesélem a legutóbbi saját tapasztalatomat, és az ígéret szép szó (ha már a bizalomról beszélünk).
Ez az élmény éppenséggel erős érv az imagináció mellett.
Annyi van, hogy ezt nem én csináltam, hanem rajtam csinálták.
Szóval voltam egy sématerápiás önismereti alkalmon. Ez egy egyszeri online összeröffenés, ami a képzés része. Más, ismeretlen, szintén képzésbe járó kollégák vannak egy ilyenen, meg az oktató.
Az a cél, hogy kipróbáld kliensként a módszert, amit később te is használni szeretnél másokon.
Na hát ez a módszer az imagináción alapult.
Gondolkodtam előtte, hogy milyen témát hoznék én be ide?
Arra leszerződtem magammal, hogy valami valós kérdést dobok majd be, nem valami súlytalan, csak jelenlétiívet kitölteni alkalmas kamu-elakadást.
De ebben a szerződésben benne volt az önvédelem is. Idegen emberek lesznek itt, akik az otthonaikból jelentkeznek be. Később még a kollégáim is lehetnek. Szóval nem igazán ez lesz az alkalom, amikor kiteregetem a szennyest. (Amúgy a fent idézett ex-kollégám azt is mondta, hogy ha valaki nagyon nem érzi ezt a határt, az a személyiségzavar egyik jele. Szóval a határtartás azért mégiscsak egészséges dolog.)
Aznap reggelre még mindig nem volt meg biztosan, hogy mit dobnék be a tanműtétre.
Pont jó, mert kölyökkorom óta szinte mindenhova hátizsákkal mentem.
Ahogy raktam össze a költségkeretre érzéketlen batyut, bekapcsolt a realitásérzékem, hogy ennyi dolog sajnos nem fér be egyetlen zsákba se.
Asszem rögtön meg is értettem ennek a szimbólumát: egy kicsit talán túlzsúfoltam az életemet. Az összes dolog, amit be akartam rakni ebbe a zsákba, valamilyen vállalásnak a jelképe. Bele lehet passzírozni őket egy hátizsákba, de olyan súlya és mérete lesz, ami életszerűtlen, esetleg szét is szakad a zsák.
Szerencsére jött a következő instrukció: válasszuk ki a hátizsákba bepakolandó tárgyak közül azt, ami most a legfontosabbnak tűnik.
Ez lett a laptopom. Csodás szimbólum: ez az eszköz, aminek a segítségével meg szoktam oldani, hogy egyszerre több dolgot csináljak, és egyszerre több helyen legyek. Épp aznap is serényen beléptem minden szünetben a munkahelyi gépemre, nehogy miattam akadjon meg valami folyamat.
A következő feladatban ezt a választott tárgyat beszéltük át, kicsit beértelmezgettük a dolgokat, összefoglaltuk, hogy mit jelent a dolog. Nem emlékszem pontosan, hogy milyen mondatba sikerült belesűríteni a laptopommal járó üzenetet, valami hajszoltsággal, megfelelni akarással, hibázással járó szöveg volt. Akkor egész jó sommázat volt, arra emlékszem.
Újabb imaginációs feladat: figyeld meg, milyen érzéseket vált ki ez a mondat! Aztán keress olyan emléket, amiben ugyanezt az érzést megtalálod.
Nekem három is beugrott. Körülbelül ugyanabból az életszakaszból jöttek, kisiskolás korból, amikor még nem is jegyeket kaptunk, hanem ilyen kis pecséteket az üzenőnkbe. Nem tudom, melyik jött előbb, úgyhogy leírom mindet.
Az első az volt, hogy anyám este átnézte a füzetemet, és felcsattan, hogy "már megint kaptál egy elefántot!". Az elefántos pecsét azt jelentette, hogy valamit elfelejtettünk: felszerelést, házit, mit tudom én már, mit.
A másik, hogy az osztályfőnököm azt mondja, hogy "nem érdemled meg ezt a okos mackót, Bálint, mert már három hete nincs meg az üzenőd". Az okos mackó pecsétet akkor kaptuk, amikor valami nagyon okos dolgot mondtunk órán. Ezek szerint én valami okosat mondtam, de annyira már nem voltam zseniális, hogy rendben tartsam a cuccaimat (valamiért már arra is emlékszem, hogy hol találtam meg később a füzetet).
Végül a harmadikkal dolgoztunk is: ez volt kérész-életű hegedűművészi karrierem utolsó rögzített emléke. Zenei iskolába jártam, úgyhogy már az elején próbáltak toborozni közülünk embereket hangszeroktatásra. Nekem megtetszett a hegedű. Nyolc évesen úgy voltam a hegedűtanulással, mint egyes felnőttek a pszichológushoz járással: elég odamenni, aztán már kész is vagyunk. Hát, ennél kicsit több erőfeszítés kellett volna, de sajnos unalmas gyakorlatokat kaptam, amiket el is hanyagoltam. Ki is hagytam órákat betegség miatt, nagy motivációm nem is volt pótolni őket. Az emlékkép az a jelenet, amikor a tanárnő mérgesen mutogatja nekem a füzetet, hogy hol kellene már tartanunk. Emlékszem, némiképp meg is voltam döbbenve, mert nem is gondoltam arra, hogy nekünk bárhol is tartanunk kellene. Még az órát se tudtam magabiztosan leolvasni, a tanmenetek időben és térben kinyúló sugarai teljes homályt jelentettek. Nem tudtam mit kezdeni azzal a helyzettel. Arra emlékszem, hogy nem igazán élveztem.
Nem egy agysebészet rájönni, hogy mi a probléma ezekkel a történetekkel.
Adott három pedagógus, és mindhárom próbál abba az irányba noszogatni, hogy kicsit menedzseljem jobban a dolgaimat. Éppenséggel ez egy elég jó irány is: valóban azok sikeresek az életben, akik önállóan tűzik ki a céljaikat, határozzák meg az azokhoz vezető lépéseket, osztják be az idejüket és az eszközeiket. Ez egy jó üzenet volt tehát.
Nyolc éves szinten az jött át ezekből a konfrontációkból, hogy nem vagyok elég jó, többnyire mert nem vagyok összeszedett. Még ha sikerül egy kicseszett okos mackót is begyűjteni, az is elértéktelenedik a gyenge self-management sötétjénél.
Csak hát egy nyolc éves attól még nem tud megoldani egy feladatot, hogy elvárják tőle. Akkor tudja megoldani, ha megtanítják rá, ami a példamutatást és az irányítást is jelenti.
Ők azt a megoldást választották viszont, hogy elintézték, hogy szarul érezzem magam a gyenge önszervezettségem miatt, aztán meg várták, hogy magamtól szervezettebb leszek, és akkor ők majd felmentenek a bűntudat alól. Tekintve, hogy ismerem a történet folytatását, bizton állíthatom, hogy ez egy sikertelen stratégia volt.
Ez volt az én emlék-átiratom: tényleg hibáztam mindegyik történetben, de ezek inkább életkori adottságok, nem jellemhibák voltak (akkor még). Akik valójában hibáztak, a pedagógusok, akik jobban figyeltek a saját agendájukra, mint arra, hogy milyen segítségre lett volna szükségem ennyi idősen, hogy tudjam tartani a lépést.
Én ezt a történetet Felnőttből narrálom, a "pedagógiai hiba" címkét használva.
Aki az imaginációt vezette, inkább empátia oldalról közelített.
Ilyenkor van az a helyzet, amikor fantáziádban újraépített jelenetbe belép a terapeuta, és kedvesen elmondja neked, hogy együtt érez veled, amiért ilyen rossz neked ebben a szituban, aztán diplomatikusan elmagyarázza a hegedűtanárnak, hogy mivel ő az egyetlen felnőtt a teremben, alighanem neki kellene arról is gondoskodnia, hogy a helyzet megoldásra jusson.
Hát, végülis így is lehet.
Ahogy a képzésen elmondtam, elég sokat sumákoltam még gyerekkoromban (is), lusta voltam, mint a föld, és kb. szökő évente tettem erőfeszítést azért, hogy a felnőttek kottájából játsszak (mármint nem hegedűn, mert az a projekt földbe állt). De azért jól esett, hogy valaki más is úgy gondolja, hogy ezeket a konkrét sztorikat nem egyedül nekem kell zsebre tenni. Valaki most az én csapatomban is játszott.
Teljesült a szerződésem.
A sztori, amit vittem, valódi, tényleg meg tudott mozgatni, tényleg rossz érzés ezekre visszagondolni. Ugyanakkor könnyű vele dolgozni, és súlyozását tekintve valószínűleg nem kerül be a Trauma és Gyógyulás következő kötetébe. Nem érzékeny dolog, a komfort-zónámban van, még ide a blogra is simán leírom.
Érted.
A bejegyzés elején azon elmélkedtem, hogy egyfajta inváziónak tartom, hogy az ember emlékeiben, nem tudatos folyamatokra alapozva mókoljunk, éppen azért, mert nem követhető, nem kontrollálható.
Erre meg belemegyek egy ilyen folyamatba, és a tudattalanom tűpontosan teljesíti azokat a paramétereket, amelyek mentén vállalkoztam erre a dologra, és olyan szofisztikált módon húz határokat, hogy már tanítani kéne.
Azt mondjuk ebből még nem tudom, hogy ez mit jelent: eltúlzom a módszerrel járó aggodalmaimat, vagy alábecsülöm az elmém szervezettségét?
Szeretnél még kapcsolódó cikkeket olvasni?
- Bizalmatlanság-Abúzus séma: ez a Sorskönyv nélkül c. blog egyik bejegyzése, ami többek közt a maladaptív sémákat mutatja be, itt konkrétan a Bizalmatlanság-Abúzust. Bírtam a fickó stílusát, szerintem érdemes ismerkedni a sémákkal ezen az oldalon (én itt olvastam róluk először).
- Some kind of monster: ebben a bejegyzésben szó van arról az öt alapvető szükségletről, amelyek frusztrációja miatt kialakulnak a sémák. Illetve van egy analógia, hogy kezdőként az ember nem valami jó a self-managementben, és ezért az érettebb emberek segítségére szorul. Ez ugyanolyan autoriter helyzetet szül, mint amilyenekről fent mesélek, de fontos határ a károsodások elkerülése.
- A motiváció éve: az írás végén olvasható egy másik történet, ami egy traumafeldolgozásra való módszerrel szerzett kalandomat meséli el. Itt is az a konklúzió, hogy megbízni a nem tudatos folyamatokban nem akkora hülyeség.
- Solo: ebben is van egy rövid mese arról, hogy milyen nagy lelkesedéssel vetem bele magam a képzésbe integrált önismereti csoportokba. Ebben a sztoriban az adekvát határhúzás nem ment elsőre, így a Han Solo karakterelemzés mellett a sémamódokról is szó van.
- Verziószám: ha egy kicsit mélyebben akarod érteni a fenti kisiskolás történetek jelentőségét, akkor ajánlom az Erikson-féle pszichoszociális fejlődéselméletet, amit ennek az írásnak az első fejezetében mutattam be.
- Rules of engagement: ez egy kicsit technikai bejegyzés, arról szól, hogyan tervezünk meg egy tanácsadási folyamatot. Végülis ez az írás is azt taglalta, hogy mikor fér bele az imagináció, és mikor volna bölcsebb máshogy megközelíteni a problémát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése