Kortárssegítő

Statisztikai alaposság nélkül mondhatom, hogy magánban túlnyomóan a 25-35 korosztály keres meg. Amellett, hogy ezt lehet egészen egyszerű okokkal is magyarázni, érdemes egy rövid eszmefuttatásra vállalkozni arról, hogy mekkora jelentősége van a ebben a történetben az életkoromnak?

Vajon pszichológus vagy kortárssegítő vagyok a klienseim szemében? Ha lényeges, hogy kortársak vagyunk, vajon mi a fontos ebben? Mi az a közös pont, amiben azt látják, megértem majd a történetüket?

Mi az a kortárssegítő?

Lent belinkelek majd egy hosszabb írást a kortárs segítés (láttam külön és egybe írva is komoly forrásokban, úgy tűnik erre a szóösszetételre nincs egyértelmű szabály) professzionális hátteréről.

Alapszinten a kapcsolat alapja legalább egy közös pont, ami az életkor. Az életkorból hasonló élethelyzet is valószínűsíthető, így többnyire a kortársak valamennyire sorstársak is. Például ha egy egyetemi kortárssegítő csoportról van szó, akkor ők a saját bőrükön tapasztalják az életkori krízisek, tanulmányi nehézségek nyűgjeit. Más területeken nyílhat az olló, például ha külföldi hallgatóknak szerveznek programot, akkor aligha osztoznak olyan élményeken, mint egy síita-szunnita ellentéttől forrongó országban töltött gyerekkor.

A kapcsolat második főbb szervező elve a segítő szándék.

Ehhez nem szükségképpen tartozik segítői képesítés: az is sokat számít, ha simán elviszed kirándulni a magányos diákokat.

De azért egy kis képzés jót tesz.

Az egyik legfontosabb korai szakmai szocializációs közegem az ELTE Kortárssegítő Csoport volt. Ők afféle metszetet képeznek az jószívű önkéntesek és a jól képzett pszichológusok halmazai között, mivel a csoport pszichológushallgatókból áll, akik szakmai felügyelet mellett biztosítanak tanácsadást a többi egyetemistának.

Amikor még ott voltam, a kliens maga dönthette el, hogy kihez fordul a problémájával: a már felkent szakemberekből álló Diáktanácsadóhoz, vagy a még mesterdiplomáért tekerő kortársakhoz?

És ahogy az lenni szokott, a klientúra nem feltétlen tudta megítélni a hozott témához szükséges szakképesítés szintjét. Vagy legalábbis nem tartotta lényegesnek. Talán több fantáziát látott abban, hogy egykorúak vagyunk.

Kortárssegítő egy életre

"The older I get, the younger I feel

The younger I feel, the older I seem

The more I feel, my age seems real

I like to pretend I'm as young as I feel"

In Flames: Wallflower

Ezt a bejegyzés-ötletet amúgy 2021-ben írtam le.

Egy nálam pár évvel fiatalabb kliensemmel beszélgettünk egy lényeges életátmeneti helyzetről: lassan betöltötte a harmincadik életévét. Nem sok örömmel töltötte el a gondolat, annak ellenére, hogy racionálisan tudta, hogy a nap ugyanúgy fog fölkelni a születésnapja után is. 

De az emberek másképp fognak rá nézni, és emiatt ő is másképp tekintett a tükörben látott arcra. "Harminc éves kor előtt azt mondják, 'még bármi lehet belőle'! És többé nem."

Nem tudtam ellenkezni ezzel. Nem is az volt a dolgom, szerencsére.

Azt hiszem a Yalom-féle egzisztenciális-szorongások adtak keretet végül a beszélgetésnek, és valamennyi vigaszt is a gyászra, hogy oda lett a "bármi lehetek még" potenciál.

Az emberek többsége tépelődik amiatt, hogy értelmesen, helyesen és hasznosan tölti-e ki a Földön elrendelt éveit?

Ha bármi már nem lehet az ember, akkor megnő a fontossága annak a valaminek, ami lett. Vagy ami lesz. Ahogy a dolgok lassan megszilárdulnak, érezhetők a korlátjai annak, hogy mit tud még formálni az életben. Már nem mindegy, hogyan gazdálkodik a dolgokkal.

2021-ben ez volt a közös bölcsességünk: be kell osztani mindent. Pénzt, időt, életerőt. 

Ezek a dolgok régen egyszerűen adottságnak tűntek. Nem kellett elérni a harmincat ahhoz, hogy az ember szembesüljön a limitációkkal, de valahogy élesebben láthatóvá vált annak a következménye, ha nem számoltunk velük.

Ja, hát pénz az kevesebb volt a zsebünkben fiatalon. De az nem arra ment el, hogy legyen mit enni, legyen hol lakni, és legyen mit tanulni valami jobb munkáért.

Időnk egyetemista korunkban se volt sok - keresztmetszeti értelemben. Hosszmetszetileg még egy téves pályaválasztás is beleférhetett.

Életerő? Hát nem volt egy díjnyertes alváshigiénéje senkinek, de azért nem volt senki három napig másnapos egy közepes buli után, nem fetrengett az izomláztól egy edzéstől, nem hízott el két szelet torta miatt, és bizony ha hajnalig kellett tanulni, az egy vállalható alku volt az ördöggel.

Meg kellett tanulni tartalékolni: évekig halmozod fel a pénzed látható eredmény nélkül. Úgy osztod be az időd, hogy valami maradjon azért neked is. Tartalékolod a szabadnapjaidat. Tartalékolod az erőd: legyen energia, hogy több állásban is tudj dolgozni és hogy ne alvással töltsd a nyaralást se. Mint egy sportoló, akinek tisztában kell lennie, mikor képes a csúcsteljesítményre.

Már nem a Yalom-féle elméletekről beszéltünk a kliensemmel. Hanem azokról a felismerésekről, amelyekkel a szürke hétköznapok szembesítettek minket.

Ezen a ponton kortársak voltunk. Sorstársak.

Talán pont ebben a pontban reménykedik az, aki vele egyidős szakemberhez fordul?

Krisztusi kor

"Will I find a way, will I find a place

Will you let me go in peace

Will I find a way to the other side"

Sabaton: The hammer has fallen

Ha majdnem három éve megvolt ez az ötlet, miért most írom meg? 

Kezembe akadt egy előadás prezentációja, ami az életkori krízisekről szól, és külön szakaszként kezeli a klientúrám korosztályát. Ez a Krisztusi kor, és 29 éves kortól 38 éves korig tart.

A másik ok, hogy csak most írok erről, hogy el akartam volna olvasni az eredeti cikkeket, de nem találtam meg a neten, tovább meg már nem akarom hajkurászni őket. Marad a ppt.

Az olvasottak alapján a Krisztusi kor nem egy rossz szakasza az életünknek.

A Super-féle pályafejlődés elmélet szerint ekkor vagyunk a legproduktívabbak, IQ szempontjából ebben az évtizedben van a legerősebb évünk (34), a hormonjaink pedig egyenletesen fűtik a kazánt, a kamaszos lángolások nélkül.

A szenvedélyek nem hunynak ki, ám mégis érettebb emberekké válunk. Elméletileg maga mögött hagyja az egocentrikusságot az ember ebben az életszakaszban, és mások felé fordul. Illetve sokan szeretik ezt így leírni.

A ránk leselkedő nehézséget is régi ismerősként köszönhetjük: a serdülőkorban már egyszer megélt identitás-krízis foglalkoztatja az embert ebben a korban, csak kicsit kifinomultabban. 

Nagyjából úgy foglalnám össze a különbséget, hogy az ember régen arra kereste a választ, hogy "ki vagyok?", ebben a korban pedig arra, hogy "ez miben nyilvánul meg?" Már van kellően szilárd egzisztencia és készség-halmaz, hogy valóra is váltsuk az elképzeléseket. Lehet egy tényleg jól kialakított pályaidentitást prezentálni, realizálhatók a család-/cég-/mozgalom-/egyesület-alapítással kapcsolatos elképzelések. 

Ebben a korban elég stabil a személyiség ahhoz, hogy valami mélyebb önismeret ki tudjon alakulni, viszont elég formálható még az élet, hogy a nagy felismerések ne csak olyanok legyenek, mint a csattanó egy vicc végén. Itt a lehetőség megérteni a családi rendszereket, sorskönyvet.

Bármi ugyan már tényleg nem lehet az ember fia, ám szerencsésebb esetben ennek az az oka, hogy valamivé válik. Van már helye a világban, és van még ereje, hogy formálja a világot.

Jól is teszi, ha él ezzel a lehetőséggel, ugyanis a prezentáció szerint a Krisztusi kor vége az ún. "első típusú fiatalság" vége is. Konkrétan emiatt a kifejezés miatt turkáltam két hónapig a neten: míg az eddigieket össze tudtam legózni a meglévő műveltségem alapján, még nem találkoztam azzal, hogy van "első típusú fiatalság". Illetve nem láttam az ezt követő "második típusút".

Ebből ugye az jön ki, hogy amit az ember ebben az életszakaszban nem dolgozik meg magán és az életén, az a későbbiekben nagy kínokat hoz majd maga után. A jegyzetek alapján egy későbbi identitás-krízisből nem mindenki áll fel. A "ki vagyok én és hova tartok" töprengések valahol összegzések, számvetések is. A Krisztusi kor után már más súlya van annak az érzésnek, hogy "nem ott tartok, ahol kellene". Bevágva ide Erikson pszicho-szociális krízis elméletét: ez a korszak már kőkeményen a stagnálástól való félelemről szól.

Pikachu, téged választalak

"Rushing through 30

Getting older every day by two

Drawing pictures of innocent times

Can you add colour inside these lines?"

In Flames: Come Clarity

Így áttekintve ezt az elméleti szakaszolást, a bejegyzés elején felidézett történet nem is egyértelműen kortárssegítői helyzet volt. 

Nem ugyanabban voltunk: a kliens épp egy átmenetet élt át a fiatal felnőttkornak nevezett szakasz és az imént tárgyalt Krisztusi kor között. Az életátmeneteket gyakran normatív krízisként éli meg az embert, ami indokolhatja is pszichológus bevonását.

Egyik oldalról megalapozhatják a kapcsolatunkat azok a szakmai ismeretek, amelyeket a témához tudok kapcsolni.

Másik oldalról a személyes élmények is, amiket ugyanúgy oda tudok kötni. Életkor szerint én már túl voltam azon az átmeneten, amin ő, ám csak pár évvel voltam idősebb.

Talán a legközelebbi fejlődési zóna elve mentén választott? Eszerint arra alapozott volna, hogy egy kicsit előrébb vagyok életvezetési készségek terén, de csak épp annyival, hogy különösebb erőlködés nélkül el lehessen ezeket lesni. Pusztán azzal, ahogy beszélgetünk, megismerhet egy olyan gondolkodásmódot, narratív stílust, ami már túl van azon, hogy ez a tranzíció formálja.

Esetleg abban is gondolkodott, hogy könnyebben érzem át a jelentőségét ennek az élethelyzetnek. Ő maga is mindig mondta, hogy "persze, tudom hogy nem olyan nagy dolog", ergo volt benne egy belső konfliktus arról, hogy mennyire valid ez a szorongás. Talán szeretett volna valakit toborozni abba a csapatba, amelyik nehéznek éli meg a dolgot - és nyilván könnyebb olyat bevonni, akinek még friss emlékei vannak erről a folyamatról.

Nem kizárható, hogy áldozatul esett a holdudvar-hatásnak (szerintem a klienseink nem kis százaléka jár így). Ennek az effektusnak az az összefoglalója, hogy egy pozitív küllemű embert könnyen észlelünk pozitív jelleműnek is. Nekem annyira nincs pozitív küllemem, ám munka közben valóban az érettebb és bölcsebb verziómmal ismerkednek össze az emberek. Volt, aki azt mondta, hogy olyan nyugodt vagyok, mint Buddha. Látna vezetni!

Szóval el tudom képzelni, hogy ha valaki tud valami okosat és vigasztalót mondani az ember élethelyzetére, arról elhiszi, hogy ő a saját életében találkozott már ezekkel a kihívásokkal, és ügyesen megoldotta őket.

Ez amúgy nem kizárt, de valószínűleg nem a pszichológusi diplomának köszönhető, hanem annak, hogy az illetőnek eleve jó életvezetési készségei vannak, vagy ő is elment egy ilyen konzultációs folyamatba.

Nem biztos, hogy egy pszichológus ügyesebben és bátrabban él, mint a kliense. De kell neki? A leendő Nobel-díjast se kell egy már Nobel-díjjal kitüntetett tanár oktassa. Annak a tanárnak elegendő megtanulnia azokat a módszereket, amelyekkel a diák eljut a díjig.

Az egyetem többnyire elméleti tudást ad sajnos. Az pont elég ahhoz, hogy segíteni tudjunk más embereknek, de a személyes hitelességünkre és a vélelmezett életutunkra apellálni lehet, hogy fölöslegesen megbonyolítja a szakemberválasztást.

Utóirat: talán azért nem halnak ki sose a "humán mekkmesterek", mert ők a "hitelességükre" (pl. befejezetlen öngyilkossági kísérlet) alapozzák a marketingjüket, mintsem a szaktudásukra.

Szeretnél még kapcsolódó cikkeket olvasni?

• Erre a linkre kattintva olvashatsz egy cikket a kortárssegítésről a Felsőoktatási Tanácsadási Egyesület oldalán.
• Ha az életszakaszok és az életátmenetek érdekelnek, ajánlom a Verziószám c. bejegyzést, ami leírja az összes Erikson által definiált életszakaszt és azok jellemzőit. A szakaszok közti átmenet megértésére szerintem legjobb az Elmúlt a legénykor c. írás elméleti bevezetője.
• Az életszakaszok a karrier-tanácsadásban is értelmezhetők. Ezeket az elméleteket a saját pályám alakulása mentén írtam le, amikor épp az identitásomon dolgozgattam. A Super-féle megközelítés a Confessio c. bejegyzésben ismerhető meg; az identitás alakulása, főleg a hozzá kapcsolódó apró változásokkal a Tíz mérföldben követhető a legrészletesebben.
• Ebben az írásban említésre kerültek az egzisztenciális alapszorongások. Azt hiszem egy igazán jó írással még adós vagyok, de a fent leírt átmenetnek egzisztencialista megközelítésű leírását megtalálhatjátok a Nem ez voltál c. bejegyzésben.
• Haladva tovább az átmenet és krízis vonalon, ajánlom Az Élet nevű game és a Suicide song c. írásokat. Az előbbi egy pozitívabb hangvételű írás, amiben hoztam két példát, hogy az egzisztenciális szorongások kezelhetők a narratíva megváltoztatásával. Az utóbbi egy negatívabb hangvételű mű, ami azt a helyzetet boncolgatja, amikor nem sikerül kezelni ezeket a szorongásokat, és teljesen reménytelenné válik az élet.
• Tekintve, hogy ez a cikk a pszichológusválasztás motivációiról szól, volna ehhez a témához pár javaslatom.
• A motiváció éve: itt a bejegyzés eleje lehet érdekes, ami azon elmélkedik, hogy fejlődni vagy gyógyulni járnak-e az emberek pszichológushoz?
• Könnyek az esőben: ez a cikk azt a félelmet boncolgatja, hogy ha az ember beismeri, hogy igazából gyógyulnia kellene, akkor azzal elveszti az ember-mivoltát, és már csak "eset" lesz belőle, aki egy kórkép manifesztációja.
• Lucifer: ez a konfrontatívabb tanácsadói stílusról szól. Ebben a sztoriban kifejezetten a stagnálástól való félelem van a fókuszban, a kérdés pedig az, hogy lehet-e siettetni, hogy valamivé váljon az ember?
• Mivel szóba került az identitás-krízis, ide citálnám az egyik régi bejegyzést, a Mein kampfot. Amúgy arról szól, hogy a társas identitás hogy megosztja a társadalmat, de nekünk most azért lehet érdekes, mert le vannak benne írva az identitás-aspektusok is.

Ah, összes ismerősömnek, aki temeti a Krisztusi korát mostanában: