Az ember azt gondolná, hogy triviális, hogy vénás vérzést nem sebtapasszal lehet hatékonyan kezelni. Ezzel analóg módon, az is adná magát, hogy egy egész életünket végigkísérő, testi tünetekben és öngyilkossági gondolatokban is megmutatkozó lelki problémával mégis inkább a fehérköpenyesekhez érdemes fordulni, mintsem egy pár hetes konzultációval próbálkozni. Tovább sűrűsödik a homály e döntés körül, amikor ezen a konzultáción még az elején elmondják, hogy nem való az egész életünket végigkísérő, testi tünetekben és öngyilkossági gondolatokban megmutatkozó problémák kezelésére.
Mégis ragaszkodunk ehhez a pár hetes konzultációhoz.
Vajon miért?
Amikor az első évadban írtam egy bejegyzést a személyiségzavarokkal kapcsolatban (Tőlünk féltett anyád címmel), minden igyekezetem ellenére sikerült kirobbantanom egy "miért kell felcímkézni az embereket" vitát. Tömören összefoglalva a beszélgetést, azt az álláspontot képviseltem, hogy egymás/önmagunk elfogadása nem kellene egyenlő legyen a problémák tagadásával, és noha "emberi problémákról" van szó, ez nem jelenti, hogy csak irodalmi nyelvezettel lehet őket megközelíteni.
A végére elhelyezkedtem abban a pozícióban, hogy ha valaki tudatosan nem a célszerszámot veszi igénybe, az tagadja a probléma mélységét. Egy későbbi változásról szóló bejegyzésem (Ahonnan nincs kiút) gondolatmenetét követve, olyan ez, mintha az igazi mélyponttól visszarettenve valaki a gyász alkudozás-szakaszában maradna. Ha minden változás gyász, hát ez különösen: temetnünk kell az önmagunk okéságával kapcsolatos hiedelmeket.
Azt gondoltam, hogy ez a tagadás és alkudozás egy befejezetlen gyász-munka, ami még a változás előtti töprengés része, nincs elhatározás, így az ember csak fél-megoldást választ (bizony, egyes esetekben egy rövid konzultáció az).
Értelmezés-szinten még mindig használható magyarázatnak találom ezt.
Ám ez a vita már jó hat éve volt, s ezt a hat évet én aktív munkával töltöttem. Ez az aktív munka pedig megtanított arra, hogy a humanisztikus pszichológia nem épp hülyeség...
Juliát nem árultam el
"Nem egy "betegség" hiteti ezt el velem?
Végülis, anyám depressziós. Az alkoholizmusa csak a megjelenítése ennek. Külsőre rá hasonlítok, miért ne passzolna a többi fenotípus is?Miért lenne itt dráma?Talán csak a neurotranszmitterekről szólt ez a történet, ez az egész élet."
Untold stories
Ebben a tagadás-tematikában a lónak van egy túloldala is.
Anno egy tanárom úgy fogalmazott, hogy amikor egy pácienssel dolgozik, olyan, mintha hárman lennének ott a helyzetben: ő, a kliens egészséges énje és a megbetegedett énje. Nem tagadta, hogy van a fickóban valami, amihez komolyabb stratégia kell a türelemnél és megértésnél, de törekedett elkerülni, hogy feladattá és diagnózissá tárgyiasítsa a vele szemben ülő embert.
Problémától függően volt ott minden: játszmáztak vele, sértegették, lenyúlták a telefonját, befeketítették a neten, vagy ő lett a tanúja annak, hogy egy ott nem ülő lesz a céltáblája ezeknek. Ezekre a dolgokra józan ész és szaktudás kell.
De vannak olyan kötelékek, alapértékek amiket még ezekben a pillanatokban sem árult el a páciens. Maradt egy én-része, ami ugyanúgy szenvedett attól, hogy nem képes hatékonyan megküzdeni a démonjaival. Csak egy-két próbálkozása maradt sikeres, esetenként oly aprók a hétköznapi ember számára, hogy fel sem tűnnek, de az értékük legalábbis nem. Vagy csalásnak gondolja őket.
A páciens számára azonban ezek a bizonyítékok, hogy ő is képes oké, normális, emberi lenni.
Ha ezeket nem veszi észre és tükrözi vissza egy olyan személy, aki mélyen belelát a lelkébe, akkor tényleg minden remény elveszett...
Úgy tűnik, mintha a szaktudáson túl is lenne valami.
Készülnek törvényi keretek, amelyek - eredetileg - alighanem azt a célt szolgálják, hogy a kliensek ne hazudhassanak maguknak, hogy "segítő és segítő között nincs különbség", ne nyúlhassanak félelmükben és tagadásukban félmegoldásokhoz. Pontosabban, a törvényi keretek a szakma képviselőinek szólnak, hogy ne vállaljanak túl nagy falatokat ideológia vagy cinizmus miatt.
Ki tudja, talán még értelme is lehet ennek.
De azokra a helyzetekre azért kíváncsi leszek, amikor a kliens mégis hatékonyabbnak érzi majd a közhelyes kis Coelho-idézeteket megosztó tanácsadót a Vérebbé égett fehérköpenyesnél (aki esetleg fogorvosból lett terapeutává), pusztán azért, mert képes még személyként észlelni őt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése