Az ember azt gondolná, hogy mindenki szűrője ugyanúgy működik: könnyen befogadjuk a pozitív visszajelzéseket, és ha nem muszáj, nem építjük be a negatívakat. Egy önkonfrontáció mentén elmélkedtem el azon, hogy az önmagunkról való gondolkodás közel sem ilyen egyszerű. És mivel erről a témáról sosem lehet eleget írni: ez a bejegyzés az énképünkről, annak működéséről, változásairól szól.
Elősztori
Múlt héten egy barátom legénybúcsúján voltunk, ahol kiváló italokkal oldottunk az önszabályzó funkcióinkon. Ennek következtében a végén már ölelgettük egymást, és hosszan méltattuk egymás legjobb tulajdonságait, és hálálkodtunk, hogy a sors összehozott minket.
Egészen zavarba jöttem, amikor hallottam, hogy mennyire jó ember vagyok, mennyire jó dolgokat csinálok, és milyen értékes a küzdelem, amit a választott ügyek zászlói alatt vívok. Asszem ki is mondtam, hogy remélem, hogy a srác vési majd a sírkövemet is (ez egy TA-s fogalom, lásd A Tout le Monde c. bejegyzés), mert titkon mindig reméltem, hogy valahogy így fognak rám emlékezni.
Nem is tudtam mit kezdjek ennyi pozitív visszajelzéssel. Nem tudtam, hogy fogom integrálni az énképembe.
Mert hát oké, hogy ez látszik a felszínen, de nyilván nem lát bele a fejembe, nem ismeri a hibáimat (amiket - ahogy múltkor levezettem - jobb szeretek rejtegetni).
Ha úgy ismerne, ahogy én ismerem magam, aligha tartana ilyen nagyra.
Ám fordítva ezen az okfejtésen, ez lehet egy lecke: ha az ő szemével látnám magam, ugyanilyen fontosnak tartanám ezeket a hibákat?
Rájöttem, hogy ez a dilemma sokaknál előfordul, úgyhogy gondoltam, írok róla.
Énkép
A legegyszerűbb definíció az énképre, hogy "azon tulajdonságok összessége, amelyeket a személy önmagára igaznak gondol". A kifinomultabb meghatározást nem tudnám fejből leírni, de abban benne van az is, hogy ez meghatározza az önértékelésed, viselkedésed is, és egyébként; az énképből igazából nem is csak egy van. Van például pozitív lehetséges énkép (ideális), abból is egy olyan, amit mi találunk ki (=ilyen szeretnék lenni), és olyan, amit kulturális ideák (=ilyennek kellene lennem mások szerint). Van negatív lehetséges is (elutasított). Meg persze olyan is, amit aktuális énképnek nevezünk, azaz "ilyen vagyok jelenleg".
A jellemfejlődés egyik mozgatórugója, hogy az aktuális énképet igyekszünk az ideális képre formálni.Vagy legalább minél jobban elkerülni, hogy az elutasítottra hasonlítson.
Természetesen ezt nem csak úgy tehetjük meg, hogy másképp viselkedünk, és a többi ember megerősítése alapján a kívánt irányba változik az aktuális énképünk. Fordított logikával, az is megoldás lehet, hogy az ideális énképet hozzuk közelebb az aktuális énképhez. Például ha Isten kegyelméből kövérre híztunk, és semmi kedvünk lefogyni, de szeretnénk olyan szexinek érezni magunkat, mint egy topmodell, remek megoldás lehet a "pozitív testkép" nevű találmány. Ennek bevezetésével nem a szokásainkon változtatunk, hanem azon, amit gondolunk a szokásainkról (illetve azok következményéről). Ha pedig az aktuális énképben lévő szokásainkról jót gondolunk, és bekerülnek az ideális énképünkbe, nyert ügyünk van.
Sokan azt gondolják, hogy a pszichológusok pont ez utóbbit adják el az embereknek, megjegyzem, a Facebook-hírfolyam görgetése alapján nem teljesen alaptalanul.
Ezt a vélekedést ellensúlyoznám azzal, hogy az ideális énkép nem ritkán elérhetetlen, sőt, irreális. Ezzel az a probléma, hogy az ideális és aktuális énkép közötti eltérés (diszkrepancia, pszichológusul fogalmazva) nem tesz jót az önértékelésnek, s így lelki megbetegedésekhez vezethet. Az előző példából kiindulva: egy 50 kilós lány is gondolhatja magáról, hogy kövér, és igazából 30 kilónak kellene lennie, de csak ha hozzáadunk egy vaságyat is.
A múltkori első- és másodszintű változás elve alapján neki bölcsebb a másodszintűt javasolni, azaz ne a űzze az ideális énképét, hanem inkább változtassa meg.
Akad rá példa, hogy valaki azért jön szakemberhez, hogy asszisztáljon a "pozitív énképnek" beállított önáltatáshoz. Neki inkább az segít, ha felismeri azokat az erőforrásait, amelyeket mozgósítva egy első-szintű változást is össze tud hozni. Akkor már tényleg képes lesz választani, hogy melyiket akarja.
Ezt az "aktuális énképet" én egyébként még úgy olvastam régebben, hogy "valós", de az előbbi logikából már sejthetjük is, hogy ez megfogalmazás tévútra csalhat: attól, hogy én valósnak tartok tulajdonságokat, problémákat, még nem biztos, hogy azok is. Önmagam percepciója számos séma és hárítómechanizmus szűrűjén megy keresztül.
Nem lehetetlen hát, hogy egyes témákban pontosabban tudnának minket leírni a környezetünkben lévők, mint mi magunk.
Az Eshtar c. könyv karaktereiről szóló bejegyzésben akad egy ide passzoló dilemma: volt egy elég tápos, gyakorlatilag természetfeletti képességekkel rendelkező főhősnő, Vittorya, és voltak a hívei, akiket kérve kérlelt, hogy ne legyenek a hívei, csak a bajtársai, és főleg ne alapítsanak vallást a nevében. Az egyikük, Dios persze mégis megtette, és azt állította Vittoryáról, hogy ő igenis valami próféta, istenség, angyal, ilyesmi. Kinek volt igaza? Elméletileg Vittorya csak jobban ismeri magát, tudna róla, ha angyal lenne. De az is lehet, hogy nem képes/hajlandó ezt az eshetőséget integrálni az énképébe, s ezáltal Dios leírása valójában helytállóbb.
Ezt a anno a méltán népszerű JOHARI-ablakon keresztül vezettem le, mely szerint van olyan terület, amit én is és a környezetem is jól ismer, de olyan is, amit én ismerek jobban (rejtett), és olyan is, amit mások (vakfolt).
Feltételezve, hogy nem csak az alkohol beszélt a felvezető történetben szereplő barátomból, a mi helyzetünk kicsit hasonlít Vittoryáéra és Dioséra: én nem látom olyan jónak magam, ő viszont nagyra tart.
Meglehet, hogy ő az én nyilvános énemre mond ilyen szépeket, de a rejtett területeket nem ismeri, és nekem van igazam (feltételezve, hogy a rejtegetett hibáim kiütik a mások számára ismerhető erényeimet).
De az is lehet, hogy a srác tett egy kísérletet arra, hogy tudatosíttasson velem néhány pozitív dolgot a vakfoltomból. Esetleg arra akart célozni, hogy túlbecsülöm a rejtegetett hibáimat.
Azt hiszem, önismereti szempontból ez szinte mindenki számára tanulságos kérdés lehet: miképp menedzseled az énképedet? Ragaszkodsz ahhoz a biztonsághoz, hogy "én ismerem magam a legjobban", és ezzel megszűröd a visszajelzéseket attól függően, hogy passzolnak-e a magadról kialakított képhez? Vagy megkockáztatod, hogy kiszolgáltasd magad mások véleményének, és törekszel minden visszajelzést komolyan venni?
Ha feszültséget tapasztalsz az énképed és a tükrözés között, hogy oldod fel? A valósnak hitt tulajdonságaidat kérdőjelezed meg, vagy a visszajelzés hitelességét, pontosságát?
Ha lepattintod az üzenetet, miért teszed: szeretnél megőrizni egy jó önértékelést, vagy elbizonytalanít a lehetőség, hogy változtathatsz a rosszon?
Ha félsz, akkor mitől? Öntelt leszel? Vagy ha más embernek gondolod magad, az kötelez arra, hogy másképp is élj?
Elég sok kérdés, ötlet, korábbi bejegyzés jutott eszembe, de kivételesen nem írok egy egész esszényit. Talán így is bőven van már min rágódni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése