0 mérföld: előzmények
Egy előző ilyen tízéves évfordulónál már leírtam az egyetemi diadalmenetemet (Pygmalion c. bejegyzés). Dióhéjban, én úgy kezdtem az egyetemet, hogy az akkori oktatási rendszernek köszönhetően lényegesen egyszerűbben jutottam be arra a helyre, mint a többség. Ennek folyományaként megismerhettem az imposztor-szindróma gyönyöreit, csak akkor még nem tudtam, hogy így hívják.
Ennek az állapotnak lényegében az volt a következménye, hogy több energiát fordítottam az imposztorság kezelésére, mint konkrétan a pályaorientációra.
Kezdetben ennek fő eszköze egy szerepjátékfórum volt, amin egy olyan karakter sztoriját írtam, akinek több szempontból hasonló a sorsa az enyémhez (Kaméleon c. bejegyzésben írtam ilyenekről). Őszintén szólva nem mondanám, hogy nem működött a dolog: amellett hogy volt egy felület, ahol feldolgozhattam az identitás-krízis újabb felvonásait, motivált is, hogy jobban utánaolvassak, megértsem ezeket a folyamatokat.
No persze, szerveztem Pszinapszist, jártam nyári egyetemre és beléptem a Kortárssegítőbe is - utólag inkább ezeket a lépéseket nevezném pályafejlődés szempontjából előremutatónak.
Azért elmélkedem ezen az "előző háborúra készülünk"-dolgon, mert egyetem végére eldöntöttem, hogy én serdülőkorúakkal szeretnék foglalkozni. Azt hiszem abból indulhattam ki, hogy mindenkinek olyan problémái lehetnek, mint nekem, és végülis én - úgy tűnik - megoldottam a kamaszkori kríziseimet, szóval jól menne ez.
Ezt kifejezendő, a korábbi "szerepjáték és identitásfejlődés" témából átfordultam az "identitásfejlődés és pályaválasztás" témára, kvázi teoretikai keretbe foglalva az elmúlt évek fejlődési folyamatait.
3 mérföld: imprinting
Stílszerűen az első munkám úgy jött, hogy még meg se volt a diplomám. Érdekes módon kezdetben ez nem okozott feszültséget, mert csak annyit kellett csinálni, amihez akkor már jól értettem: sokat beszélni a pszichológiáról. Ez még segített is az utolsó vizsgáimra való felkészülésben...
Rövid idő után azért szembe kellett nézni azzal, hogy tanítani mégiscsak egy kicsit komplexebb dolog annál, hogy sokat beszélsz valamiről, csak van körülötte némi rendszer is. De aránylag könnyen felzárkóztam az első kihívások terén.
Ennek van egy egyszerű magyarázata: a meló úgy jött, hogy nyári egyetemen találkoztam az akkori főnökömmel, mondtam, hogy szeretnék gyakorlatot, ha lehet, kamaszokkal. Tetszett neki, ahogy a dolgokról gondolkodom, és éppen le akarta adni ezt a tanári szerepet, úgyhogy pont kapóra jöttek neki az elképzeléseim. Itt ugye a gazdasági válság idején voltunk, amely során nekünk, hallgatóknak az az érzésünk volt, hogy örülhetünk, ha egyáltalán, bármilyen munkánk lesz, úgyhogy az anyagi elvárásaim se voltak magasak. Magyarán, egy nemszeretem-pozíciót sikerült feltölteni olcsón. Még jó, hogy nem voltak túl kemény elvárások!
A következő évek pályafejlődés szempontjából elég érzékenyek voltak, de nem volt energiám figyelni erre, mert még mindig írtam a pályafejlődésből a szakdolgozatomat. Így indirekt módon, nem sok tudatossággal tanultam meg a legfontosabb dolgokat a szakmáról.
Mennyit keres egy pszichológus? Ha alkalmazotti státuszban van, egy árufeltöltőnél nem többet.
Mit csinál egy pszichológus? Ha pénzt akar keresni, akkor bármit, amit mondanak neki.
Hogyan csinálja? Úgy, ahogy a legolcsóbb idő, pénz, eszköz és infrastruktúra szempontjából.
Mit csinál egy tanár? Elsősorban fegyelmez.
Voltak olyan hónapok, amikor fontolgattam, hogy magam mögött kellene hagyni az egész szakmát, de valamiért meg voltam győződve róla, hogy ki kell tartani.
Az identitásfejlődés lényegi része, hogy folyamatos kölcsönhatásban vagy a környezettel, és formáljátok egymást. Asszem ezekben az években bosszulta meg magát, hogy előbb kezdtem el dolgozni, minthogy lezártam volna az egyetemi éveket: se erőm, se elszántságom nem volt ahhoz, hogy kikönyököljem a helyem a rendszerben a saját elképzeléseim szerint, vagy akár önmagamnak alaposan összeszedjem a saját elképzeléseimet. Viszont visszajött ez az imposztor-téma, így túl sok segítséget sem mertem kérni, mert az az alkalmatlanság beismerése lett volna. Legalábbis én akkor ezt hittem.
Ami mindenképpen érdekes volt ezekben az években, hogy naiv szinten elkezdtünk afféle közösségi terápiával foglalkozni. Mindent osztály-szinten kezeltünk, még az egyéni problémákat is.
Így évek múlva azt mondanám, hogy egy-két dolgot sikerült egész jól eltalálni, viszont nem vettük számításba, hogy nem csak normatív krízisekkel lehet itt még dolgunk - ebben a suliban ugyanis volt komoly pszichés fejlődési probléma szép számmal!
Ami nagy szerencse volt, hogy amint lettek saját elképzeléseim, azok nyitott ajtókra találtak. Így mire megszereztem a diplomámat, már többé-kevésbé önálló tanár és iskolapszichológus voltam. Igyekeztem harmóniába kerülni mindazzal, amit ez jelent: eljátszani ezt a szerepet a kollégák, főnökök, gyerekek és szülők előtt. Változtatni magamon úgy, hogy jobban illjen az arcomra ez a maszk, de ne veszítsem el az egyéniségem (A láthatatlan ember c. bejegyzés). Ez utóbbi korszakomat emlegetem úgy, hogy "felvettem a kamuflázst", azaz a terepszínű ruhát.
A terepszínnek két értelmezése van: egyrészt, nem vesznek észre. Ez marha hasznos, ha bizonytalan vagy: nem teszel nagy kijelentéseket, nem húzol határokat, nem keveredsz bele konfliktusokba. Ez egy ilyen elkerülő viselkedés, amit nyilván jól lehet kötni az imposztor-szindrómához: aki beleolvad a környezetbe, az sosem bukik le azzal, hogy alkalmatlan.
Az egészségesebb értelmezést egyfajta érett identitáshoz tudnám kötni. Itt megint előjön a franciák esete a piros nadrággal. Aki csak a számháborút kipróbálta életében, rögtön felteszi a kérdést: miért gondolják, hogy egy ilyenben jól el lehet rejtőzni a németek elől? A válasz egyszerű: ezt a szempontot figyelembe se vették. Helyette az identitás volt a fő téma, valamelyik véleményvezér szenvedélyesen ki is jelentette, hogy "a piros nadrág maga Franciaország!" Végül a veszteséglista térítette őket jobb belátásra. Így van ez a pályailleszkedéssel: ahhoz, hogy hiteles szakember legyél, le kell mondanod az önazonosság kamasz-szintű értelmezéséről.
Nálam mindkettő forma megvolt: levágattam a hajam, elkezdtem inget hordani, több szakmai könyvet olvastam. Emellett felvettem egy olyan gondolkodásmódot, értékrendet, önszabályzó-stílust, ami nem feltétlen következett az eredeti fejlődési utamból (pl. a gyerekek marha sérülékenyek, megértőnek kell lenni, és mindenben találni kell valami pozitívat, és tanítani van értelme).
5 mérföld: első szintű változás
Watzlawick definíciója alapján az első szintű változás azt jelenti, hogy ugyanazt csinálod, mint eddig, csak "jobban". Például ha szélmalomharcot vívsz valahol, akkor nem azon morfondírozol, hogy van-e egyáltalán szélmalmokkal viaskodni, hanem helyette erősebb fegyvereket szerzel be ellenük.
Az én történetemben ez az első lépések alatt átvett a kérdésekre vonatkozik: mennyit kereshetek, milyen utasításokat kell végrehajtani és hogyan?
Az elsődleges változás itt esetünkben azt jelenti, hogy én elfogadtam, hogy nem fogok ebből meggazdagodni, így nem is kerestem más állásokat. Elsősorban az kötött le, hogy meggyőzzem a főnökeimet, hogy engem érdemes megtartani a csapatban, ha leépítés történne. Valamiért még mindig azt gondoltam, hogy ki kell tartani. De azért törekedtem rá, hogy előbb-utóbb plusz keresetre tegyek szert, mégpedig szakmai munkákkal. Ebben az időszakban indult el, hogy elkezdtem egy másik suliban is tanítani, meg elkezdtek szállingózni a magán-kliensek is, így voltak napok, amikor kb. 13 órát dolgoztam.
Mon'hatnánk, hogy ez komoly fellendülést hozott magával - mon'hatnánk, de hazunnánk. Az oktatásban akkor még kevesebb pénz volt, mint most, a magánklienseket pedig majdnem a pro bono szintjén kezeltem, mert örültem, hogy végre felnőttekkel dolgozhatok. Olyannyira, hogy akkor még mindegyikük kapott egy kb. 5 oldalas összefoglalót a záró alkalomkor, amit nem kis munka volt összeállítani. Így utólag azt mondanám, hogy ez is valami túlkompenzálása lehetett az imposztor-szindrómának: nagyon be akartam bizonyítani, hogy megéri nekik hozzám járni. Emellett, nagyon hálás voltam, hogy végre azt csinálhatom, amit még egyetem alatt elképzeltem, még ha egyelőre demó szinten is.
Szintén elsődleges változás, hogy elfogadtam a rendszer elvárásait, belementem olyan feladatokba, amikről a szakma azt szokta mondani, hogy nagyon komoly tudás kell hozzá - de törekedtem utánaolvasni a dolgoknak (alaposan tanulmányoztam a szakértői véleményt és a szakirodalmat egyaránt), és minél jobban végezni a munkát. Ebben a két évben szereztem olyan tapasztalatokat, amelyek később egész megbízható tudást biztosítottak esetmegbeszélőkön, szupervíziós körökben. A teljesség igénye nélkül: az iskolai konfliktuskezelések állandó résztvevője voltam, sikerült rájönnöm, hogyan teremthetek kapcsolatot beilleszkedési problémákkal küszködő fiatalokkal, vagy olyanokkal, akiknél gyanús volt valamilyen személyiségzavar vagy epizód.
Egy érdekes példája az első szintű változásnak a megoldások módja: nem mentem képzésekre, helyette a már meglévő tudásom mélyítésével törekedtem megérteni a helyzeteket. Utólag visszaolvasva ezeket, egy-egy jól kiválasztott módszerspecifikus modul mind választ adott volna. Azt hiszem, ez is afféle jele annak, hogy elfogadtam a rendszer elvárásait: nekünk egy sima pszichológusra van pénzünk, tehát ezek itt egy sima pszichológus feladatai, tehát akkor a sima pszichológusi képzésben meg kell találni a válaszokat.
A munkamód igazából csak félig első szintű változás: talán ott indult meg az átlépés a következő szakaszra. Szép lassan elkezdtem leadni a naivitásomat: már nem gondoltam, hogy a gyerekeknek, szülőknek különösebben örülnie kellene annak, hogy velük dolgozom. Azt is magam mögött hagytam, hogy a körülöttem lévő rendszerek ügyelnek annyira a munkám minőségére, hogy gondoskodjanak keretekről, erőforrásokról, szakmai támogatásról. Túltettem magam rajta: a rendszer ugyan nem támogat, de a közvetlen kollégák igen. Innen is lehet nyerni, csak többet kell gályázni érte! Így behoztam új rendszereket, eszközöket, egy-két módszert is kitaláltam (amelyekről később kiderült, hogy már mások is kitalálták előttem, csak jobban).
Volt ebben némi küzdelem, az egyik bejegyzésben fel is merült a kiégés tematikája...
Összességében, ebben a két évben valami pályakezdő életérzésem volt, úgy, hogy igazából már nem voltam pályakezdő. Törekedtem elfogadtatni a munkámat, bebizonyítani a hasznosságát, próbálgatni a határaimat. Akkorra már elhittem, hogy tényleg van egy stabil szakmai tudásom, így lelkesen formálni kezdtem a "kamuflázst", azaz szakmai identitásom látható részét. Ennek az egyik fő jele, hogy akkoriban kezdtem írni ezt a blogot, ami segített feldolgozni a szakirodalom és a valós élmények találkozását.
7 mérföld: You know you're right
A következő években a pályafejlődés színtere szép lassan átcsúszott az egyre stabilabbá váló magánozásra. Még mindig iskolá(k)ban dolgoztam, de igazából a JóLéleknél éltem meg a pszichológus identitásomat. Állandó klientúrám alakult ki, voltak visszatérők meg ajánlás alapján érkezők, mentem előadást tartani vidékre, indítottunk blogot, ilyenek.
Ahogy az elején fogalmaztam, szinte "pezsgett az agyam" az esetmegbeszélőkön és szupervíziókon - baromira élveztem, hogy átlátom a legtöbb történetet, amit a többiek hoznak, és azt is, hogy még több szemponttal találkozom, mint elképzeltem. Úgy éreztem, hogy ez az igazi pszichológia, amit ott csináltunk. Próbáltam belőle átvinni valamennyit a főállásba, de annyira nem ragadt meg a szemléletmód. Nógattak, hogy menjek képzésekre, mint ők, s bár kezdtem is nyitottá válni az ötletre, még nem tudtam, mit akarok tanulni pontosan (és pénzem se volt rá). Az volt az elképzelésem, hogy előbb kialakítok valamilyen saját stílust, és ahhoz keresek majd egy módszerspecifikus képzést.
Szerencsés voltam: ennek a stíluskeresésnek abszolúte megvoltak a megfelelő színterei: kísérleteztem a blogon, kísérleteztem az esetmegbeszélőkön, csoportokon, és a klientúrámmal is jókat lehetett közösen gondolkodni. Sok pozitív visszajelzést kaptam, többségében azt tükrözték, hogy a dolgok lényegébe látok, és jó pszichológus vagyok. Még mentoráltat is bíztak rám, hogy vezessem be a szakmába.
Így utólag átgondolva, nem tudnám megmondani, miből gondolták, hogy olyan jó vagyok; dolgozni ugyanis nem láttak, csak a szakmai csoportokon okoskodtam.
Van egy elméletem, ami itt is releváns lehet; eredetileg arról szól, hogyan nyertem meg kétszer az AE-s lovagi tornát. Az akkori tornákon a döntőkben már nem pontokat számoltak a bírók, hanem a "hitelességet" ítélték meg, azaz mennyire látszik, hogy nem csak úgy csapkodsz a karddal, hanem tradíció szerint vívsz. Azt kell tudni a vívókról, hogy döntő többségében a német tradíciók rendszerében vívtak akkoriban. Oly elterjedt volt ez, hogy szinte megszűnt tradíciónak lenni, csak simán "vívás" lett. Én viszont az átlagnál magabiztosabban vívtam az olasz tradíciók szerint, ami ahhoz vezetett, hogy az én vívásom afféle figura-háttér viszonyt képzett a mezőnyhöz képest: én olaszul vívtam, ők meg csak simán vívtak. Simán lehet, hogy németben sokkal jobbak voltak, mint én olaszban, csak az már nehezebben volt detektálható.
Vajon erre az időszakra elmúlt az imposztor-téma? Hát, abban az értelemben igen, hogy időnként az arrogancia határait átlépve brillíroztam a kollégák előtt. Ám a szemfülesebbeknek alighanem feltűnt, hogy én a többieknél ritkábban viszek esetet ezekre a szeánszokra. Jellemzően olyan történeteket vittünk a csoportba, amelyek valamilyen elakadást jelentettek. Kevesebb elakadást tapasztaltam volna, mint mások? Lehet. De az is lehet, hogy az elakadásokat a "megoldom önállóan" doktrína szerint kezeltem, mert jobb érzés volt okoskának lenni szakmai körökben, mint kiszolgáltatottnak és bizonytalannak lenni ugyanott.
Itt a másodszintű változás az lett volna, ha jó sokszor viszek esetet, esetleg elviszem ezeket a parákat egy kollégához, és terápiába vágok - de én az első szintűt választottam: elmentem tanulni, hogy jobban tudjak okoskodni. Valószínűleg a másodszintű változás olyan heroikus lépés lett volna, mint a Király beszédében, de az első szintű miatt sem panaszkodhatok. Volt már tapasztalatom, többé-kevésbé szisztematikusan műveltem is magam: addigra utánaolvastam már a kognitív módszereknek, tranzakcióanalízisnek, sématerápiának, még a szimbólumterápiát és a KIP-et is fontolgattam.
Így a szakasz végén megtettem azt, amit az elmúlt évek csalódásai miatt addig durcásan elutasítottam: komolyabb pénzt is befektettem képzésbe, konkrétan a tranzakcióanalitikusba.
Olyan volt, mintha egy új szféra nyílt volna meg előttem!9 mérföld: második szintű változás
A történet ezen pontján sokmindent lehet változásként értelmezni: kezembe vettem a szakmai fejlődésem, kiválasztottam a hozzám passzoló teóriákat, és a saját ütemem szerint dolgozni kezdtem velük. Ebből a legnagyobb lépés talán a tanácsadó szakpszichológus képzésre való beiratkozás volt, bár az nem volt független a wannabe-pszichológus-kamara körüli zavargásokból származó aggodalmaktól (Te nekem ne mondd meg! c. bejegyzés).
A másik változás a rendszerrel kapcsolatos: nem muszáj megfelelni az elvárásoknak. Ha pedig a helyzet tarthatatlan, akkor keresel egy másik rendszert. Bár a kollégáimat továbbra is nagyra tartottam, elhatároztam, hogy dobbantok, és keresek más állást. Nagyon aktívan nem űztem azért ezt a sportot, mert még mindig éreztem némi lojalitást (a "ki kell tartani" hiedelem szociábilisabb változata), de időről-időre azért megnéztem a hirdetéseket.
Egy darabig volt egy első vs. másodszintű változás téma, amikor azon gondolkodtam, hogy nagyjából ezen a vonalon maradnék, csak nevelési tanácsadóba megyek, de szerencsére a magán klientúrával átélt tapasztalatok ráébresztettek, hogy igazából a kamaszokkal való munka nem annyira nekem való, mint az egyetem végén gondoltam.
Talán az lett volna az igazán betyáros második szintű változás, ha radikálisabban tolom a profilom a vállalkozói lét irányába, de ezt akkoriban nem tartottam elég megbízható vonalnak, a felkészültségem se volt meg hozzá, úgyhogy alkalmazott akartam lenni.
Így a másodszintű változás annyiban merül ki, hogy kiléptem egy olyan rendszerből, ahol a kimerültség, tanácstalanság és maladaptív megküzdési stratégiák elegye kialakított valami állóháborút, amit legjobb esetben is csak túlélni lehet, megnyerni nem (Búcsú a fegyverektől c. bejegyzés). Próbálom nem lebecsülni ezt a lépést: a TA-s képzésen tanult szerződés-modell egészen más megvilágításba hozta a pályafejlődési döntéseimet, és megtanított egy fokkal felelősségteljesebb, önállóbb alkalmazkodási stílusra az "imprinting" szakaszban hibásan megtanult helyett.
A BME-hez való átigazolás nagyjából olyan volt, mint valami új románc - hosszú ideig csak szuperlatívuszokban tudtam róla beszélni, annak ellenére, hogy tényleges anyagi előlépést csak kb. egy év után hozott (eleinte valójában veszteséges volt a buli ebből a szempontból). Úgy éltem meg, hogy az első két hónapban többet fejlődtem, mint az egész előző időszakban. Valóban használni tudtam, amit a képzéseken, iskolában és Jóléleknél tanultam, lehetőséget kaptam, hogy kidolgozzak és megtanuljak új módszereket; rendszeres egyéni szupervízió is volt. Igazából abban fejleszthettem magam, amiben csak akartam, főleg, hogy igen kompetens kollégák vettek körül.
Nem viccelek: van egy VIP-listám azokról a pszichológusokról, akik a szakmailag a legnagyobb hatással voltak rám, ezekből kettő innen volt, ráadásul velem egyidős.
Itt alakult ki igazán a korábbi bejegyzésben említett Overkill-feeling.
A dolog következménye az lett, hogy az önmegvalósítási törekvéseim átdiffundáltak ide, így a Jóléleknél kissé visszaesett a hozzáadott értékem, többet alibiztem, egy időben az is felmerült, hogy a sok változás közepette ezt a köteléket is elnyesem, de aztán úgy ítéltem meg, van még pár kilométer ebben...
Némi idő elteltével itt is kaptam amolyan rendszerépítő feladatokat: sok részt vállaltam a szolgáltatások optimalizálásából a magánban szerzett tapasztalatok alapján, dolgoztam ki új szolgáltatást (szabadulószoba), kiépítettem a helyi Bálint-csoportot (ez a Bálint sajnos nem én vagyok, hanem Bálint Mihály, de talán egyszer még rólam is elnevezhetnek valamit), és egy idő után a kortárssegítők szakmai vezetését is megkaptam, ami már csak azért is volt megtisztelő, mert a legfontosabb szakmai szocializációs közeg pont ez volt számomra az egyetemi évek alatt.
Szóval egy szakmai és erkölcsi megalkuvások nélküli közegben éreztem magam. Előbb-utóbb azért elkezdtem azon gondolkozni, hogy mégsem innen fogok nyugdíjba menni, mert ez mégiscsak egy fiatalokra optimalizált szerep, úgyhogy foglalkozni kéne a hosszú távú elképzelésekkel, ha túl leszek a szakképzésen, AE-elnökségen. De mint tudjuk, "Oroszországot nem te látogatod meg, hanem ő téged..."
10 mérföld: field promotion
Amikor a főnökeim szóltak, hogy beszélni szeretnének velem, számot vetettem a dolgaimmal, gondolván, hátha le akarnak szidni valamiért. Az imposztor-téma ravasz módon lekövette a kedvező változásokat, és most a munkaszervezésem hatékonyságára épült. Ha sok motiváló feladatod van, és ezeket önállóan oszthatod be, könnyen eshetsz abba a hibába, hogy úgy kezeld a munkaköri leírást, mint egy svéd-asztalt: leeszed róla a kedvenceid, majd ímmel-ámmal valami egészségeset is. Kell némi fegyelem ahhoz, hogy egy ilyen helyen minden feladatod haladjon. Gondoltam: lehet, hogy ezzel lehet valami gond?
Szóval némi stresszel ültem le a megbeszélésre, mint általában, és ahogy az eddigi alkalmakkor is, valójában elismeréssel zárult tárgyalás.
Mint kiderült, az osztályvezetőnk anyai örömök elébe nézett, és úgy gondolták, hogy mindenki jól járna, ha megpályáznám a helyét.
Nem mondtam elsőre igent: megvolt a szépsége annak, hogy visszahúzódhattam a Dunára néző kis barlangomba, és kedvemre gyakorolhattam az Overkill-érzést. Tudtam, hogy ez a feladatkör azzal jár, hogy olyan dolgokkal többet kell foglalkozni, amik nem kötnek le annyira, és kevesebb idő jut majd arra, amit viszont kifejezetten szeretek.
Fel kellett tennem a kérdést: amikor azt mondtam, hogy foglalkozni kell a hosszútávú elképzelésekkel, akkor első szintű vagy másodszintű változásra gondoltam? Az első szintű adott: kitanulok újabb érdekes módszereket, és gyakorlom őket a barlangomban, amíg ki nem öregszem. A másodszintű az, hogy letérek erről az útról, és olyan kompetenciákat fejlesztek, amelyekkel amúgy nem foglalkoztam volna. Pontosabban, tovább dolgozom a vezetői kompetenciákon, amelyeket egy másik életszerepben, a vívók között már elkezdtem felépíteni - de ott épp lezárni akartam ezt a folyamatot.
Ha identitás-elmélet felől közelítünk, a választás itt a mély-exploráció (kiválasztottál már valamit, és abban mélyülsz el) és a széleskörű exploráció (kipróbálsz minél több dolgot, és beépíted vagy elveted) között volt. Más szempontból, a komfort- és a fejlődési-zóna között.
Ez utóbbi amúgy is csak elméleti volt: a változás biztos, csak az a kérdés, hogyan pozicionálom magam. Ez ugye azt is jelenti, hogy a komfort-zóna nem lesz már olyan komfortos, ha valami untersturmführert találnak a főnököm helyére... Innentől valahogy bátorság és lojalitás kérdésének tűnt az egész, mind amellett, hogy a barátnőm megerősítette, hogy az én koromban a széleskörű exploráció talán mégiscsak jót tesz a pályaidentitásnak, és amúgy még fizetnek is érte. Szinte már mese-szerű, hogy itt is a nők indítják következő fejlődési szakaszt.
Így elfogadtam a kihívást, megpályáztam a pozíciót, és a kamuflázst tiszti egyenruhára cseréltem. Ennek következtében kénytelen voltam új dolgokat tanulni, mégpedig gyorsan: foglalkoztam szervezetfejlesztéssel, stratégiaépítéssel, kiválasztással, elkezdtem felszámolni a GDPR terén elszenvedett hiányosságaimat - még coachingra is elmentem, ami a kötelező önismeret óta az első segítő szolgáltatás, amit igénybe vettem (azaz én szerveztem és fizettem magamnak).
Identitás szempontjából több értelemben is hatottak az új kihívások: egyrészt, ez egy lehetőség, hogy az elmúlt évek szerepeiből származó hatásokat egy ötvözetté olvasszam (AE-elnök, vívóoktató, tanár és pszichológus). Másrészt rengeteg olyan kompetencia van, ami nem kell közvetlenül ahhoz, hogy pszichológusi munkát végezz, de ahhoz igen, hogy átlásd ennek a pályának az elágazásait. Így a tíz év végére érve úgy látom, hogy ez a kiégés-téma és "ki kell tartani"-elv némi bezárkózáshoz vezetett ezeken a területeken.
Személyes fejlődés szempontjából tehát az új kihívás azért jó, mert fejlődésre inspirál a szakmai identitás terén.
Kicsit extravertáltabb megközelítésben, felidézve az Overkill-érzés szimbolikáját: most már egy zenekar producere vagyok. Azért az menő!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése