Banánhéj 3: Bombaszakértő

Korábban elindítottam egy sorozatot abban a témában, hogy egyes szakmai helyzetekben milyen nehéz adekvát reakciót adnom. Ezek olyan helyzetek, amikben az esetmegbeszélőkön kikerülhetetlenül boncolgatott áttétel-viszontáttételi viszony valahogy nem úgy működik, ahogy nekem tetszene. Ilyenkor ugye beindul az önkritika, bizonytalanság, és a többi (innen a banánhéj név) - végül elhatároztam, hogy írok róla, bemutatandó, hogy a pszichológusok élete sem csak játék és mese...
Eddig két szituációról, pontosabban ilyen viszonyról született bejegyzés, az "okoskáról",  és a "fecsegőről", így most jön az utolsó darab, a "bombaszakértő".

"Sokan jönnek majd hozzád tanulni, de főleg azt kell majd tanítanod, amit ők akarnak hallani. Csak kevesen lesznek, akik tőled akarnak tanulni, azt, amit te igazán tudsz."

Egy haverom idézte beszélgetés közben, még mindig nem kérdeztem meg, honnan

Szilencium

Amikor arra gondoltam, hogy kellene a "banánhéj-helyzetről" cikksorozatot írni, akkor eredetileg erről az utólag "bombaszakértőnek" elkeresztelt szituációról akartam mesélni. Csak később jöttem rá, hogy nem igazán szükségesek extrém helyzetek ahhoz, hogy elbizonytalanodjak.

A "bombaszakértő" üzemmód extrém helyzet. Ha esetleg emlékeztek az előző kettő részre a sorozatból, akkor látjátok, hogy az a közös ezekben a helyzetekben, hogy a kliens valamiért nem képes kapcsolódni a saját problémáihoz. Ezért inkább hozzád próbál kapcsolódni, és arra használja a rendelkezésére álló időt, hogy olyan helyzetet alakítson ki, amiben nem is kell foglalkoznia a problémájával, mert ezt majd megteszed helyette. A "bombaszakértő" történetnél viszont nem csak a problémához nem tud az illető kapcsolódni, hanem a hozzád sem. Úgy általában a környezethez sem. Őket nehéz is kliensnek nevezni, hiszen nem egy egyenlő, közös megegyezéssel kialakított helyzetben vagyunk. Ezekben az esetekben a páciens - fájdalom, de ez a legjobb szó, amit találok - nem magától jön, hanem terelték, mert úgymond "bekattant", és már senki sem tudja kezelni.

Szerintem mindenkinek ismerős az a helyzet, hogy dühöng, és úgy viselkedik, amit kívülről nézve ő se találna éppen vonzónak. Némelykor ez a nyilvánosság előtt is megtörténik temperamentumosabb felebarátainkkal. Mégis, bár ijesztő, amikor ajtók csapkodnak, tányérok és meggondolatlan sértések röpködnek, azért tudjuk, hogy ez a dolog is elhelyezhető a hétköznapi élet eseményei között, és bizonyos határok még a dühös embernek is átléphetetlenek, bizonyos dolgok biztosan nem fognak megtörténni. Amikor "bombaszakértőnek" hívnak, akkor ez a biztonságérzet már nincs meg, úgy érzik, hogy a páciens olyan, mint egy élesített bomba, és jó volna minél előbb hatástalanítani.

A helyzet egyik jellemzője a páciens kontrollálhatatlannak tűnő dühe. Nem feltétlen ver szét embereket vagy tárgyakat, csak egyszerűen mindenki érzi, hogy neki már nem lehet a lelkére beszélni.

A másik jellemző a csend. Egyrészt a tanúké, akik ráéreznek, hogy bár mindig szívesen bosszantanak fel valakit, itt és most mégsem egészséges dolog provokatív tréfákkal oldani a feszültséget. Aztán ott az a fura érzés, hogy bizonyos értelemben eddig "csend" volt, azaz nyugalom; bár történnek idegesítő, rossz dolgok, de mégiscsak egy határon belül. Ezt a csendet szeretnék visszakapni a jelenlévők. A legnagyobb stresszt a páciens csendje jelenti, miután sikerült kicsit megnyugtatni. Mondom, ő nem tud kapcsolódni a saját problémájához, nem is igazán tudja, mi a baja, maximum a belőle fakadó érzelmeket tudja valahogy elfojtani - vagy szerencsés helyzetben kicsit megdolgozni. És ilyen állapotban másokhoz se tud kapcsolódni: zavarja, ha közeledsz hozzá, nem akar hozzád szólni. Olyan, mint a filmekben a sebesült állat, amihez oda kell menned, hogy meggyógyítsd, de ő azt hiszi, hogy bántani akarod, amikor a sebét piszkálod, és fájdalmában megkísérel elzavarni. És bizony egy jól megtermett embernél ehhez a helyzethez kellenek idegek...

Piros drót? Kék?

A filmekben van az a tipikus jelenet, amikor a szereplőnek egy bombát kell hatástalanítani, ami éppen készül elsöpörni valami jókora, emberekkel teletömött épületet. A szereplő helyzetét akkor érezzük igazán szorongatottnak, amikor rájön, hogy a szokásosnak tűnő panelek mögött egy teljesen szokatlan, egyedi huzalköteget talál. Itt nem segítenek a tanultak: csak az intuíció számít. És akkor jön a klisé-szerű dilemma: piros vagy kék drót? Vagy zöld? Vagy nem is drót? Vajon milyen céllal készült a bomba? Egy intellektuális kihívást akartak a szereplő elé állítani, és valahol rejlik egy megoldás a problémára, csak meg kell fejteni? Vagy ennek a bombának tényleg mindenképpen robbannia kell? Ha nincsenek trükkök, amivel szét lehet szerelni a pokolgépet, akkor hogyan választható el a detonátor a robbanóanyagtól? Oké, hogy akkor mindkettő a helyén marad, de legalább mások túlélik.

Valami ilyesmi játszódik le azután, hogy "gyere gyorsan". Igazából engem nem tanított senki arra, hogy mit lehet kezdeni valakivel, aki már nem ura a viselkedésének. És ahogy a filmekben, számomra se egyértelműek a folyamatok, amik az illetőben lezajlanak. Annyi a szerencsém, hogy azt tudom, hogy általában hogy szokott az illető reagálni, így tudom ellenőrizni, hogy kezd-e megnyugodni. Ez egy ilyen érzékeny folyamat, mivel ha nem sikerül eltalálni, hogy az adott inger tényleg helyénvaló-e a helyzetben, akkor annak olyan az eredménye, mint amikor a filmben a rossz drótot vágják el. Csak hogy ne metaforában beszéljek, leírok valami élményszerűt, persze szokás szerint nem egy konkrét élményt, hanem többet egybesűrítve.

Első a helyszín biztosítása. Nem kellenek bámészkodók. A pácienst is idegesítik, engem is idegesítenek. Ráadásul meg vannak ijedve, zavarban vannak, amit tutira törleszteni akarnak majd valamikor. Nem hiányzik, hogy most itt nézelődve gyűjtsék a lehetséges szemrehányásokat arra a helyzetre, amikor már nem lesz "veszélyes" előhozakodni velük. Miután sikerül kettesben maradni a pácienssel, jönnek a tapogatózó kérdések. Ha erre dühösen reagál, akkor csak hallgatok. Esetleg távolabb is ülök, de látható helyre. Amikor először csináltam ilyet, akkor volt egy olyan ötlet a fejemben, hogy ez azt sugallja, hogy "nem akarok tolakodni, de itt vagyok neked, pont olyan közel, ahogy ez neked kényelmes, te irányítod a helyzetet, biztonságban vagy". Az volt az ötletem, hogy a páciensnek jelen pillanatban az a fő baja, hogy mindenki akar tőle valamit, ő meg nem tud, és nem is akar megfelelni az óhajoknak. Talán ha a figyelme nem kifelé, hanem befelé irányul, akkor elszakad a veszélyes drót... Úgyhogy várunk. Időnként tapogatózok, hogy lehetséges-e már valamilyen kommunikáció. Ha igen, akkor nem beszélünk az iménti jelenetről. Elég valami hétköznapi témáról fecsegni, csak hogy legyen idő visszatérni a normál kerékvágásba. Azt, hogy hogyan kezdődött az egész, majd valamikor később, már ha emlékezni fog rá...

Mikor kell bombaszakértő?

Amikor elkezdtem ezzel a bejegyzéssel foglalkozni, éppen attól zajlott a média, hogy egy skizofrén férfi a villamos alá lökött egy idős nőt (írtam is róla a Habeas corpus c. cikkben). Azt nem tudom, hogy amikor az eset történt, éppen hogyan viselkedett a pasas, de már nem először látták őt, és általában mindig agresszív volt. Nos, szerintem ő tipikusan az az eset, aki mellett lelki tűzszerésznek érezném magam. Ezzel nem azt állítom, hogy tudtam volna kezelni a helyzetet, épp ellenkezőleg: az általános stratégiáim nem működtek volna, és onnantól jön a vakrepülés. A módszereim ugyanis lényegében azon alapulnak, hogy minden ember szeretné, ha elfogadnák őt, de legalábbis nem akarnák megverni, szeretné önmagát konzisztens énnek megélni, szeretné magát racionális lénynek tartani, és a többi. Ezek egy része alapvető pszichés szükséglet, a többi meg a társadalom által deklarált érték, olyasféle, amelynek társas lényként automatikusan meg akarunk felelni. "Bombaszakértő" akkor kell, amikor ezek az állandóan jelenlévő célok már nem befolyásolják a viselkedést, helyettük a nyers ösztönök diktálnak.

Egy pszichiátriai betegnél vagy egy pszichoaktív szer hatása alatt álló személynél tehát simán lehet olyan, hogy "rohama" van, és már nem lehet a lelkére beszélni. Viszont a fenti, rögtönzött definíciónak tulajdonképpen nem csak ezek az idegrendszeri működésre visszavezethető problémák tartozhatnak. Egy kis szellemeskedéssel úgy is mondhatnám, hogy "bombaszakértő" akkor kell, amikor a páciens környezete már tehetetlen. Az pedig, hogy valaki tehetetlen, nem csak a megoldandó problémától, hanem az egyéni kompetenciáktól is függ.

Ilyen "pokolgép-féle" szerintem a legtöbb emberben rejtőzik, és akkor kezd el ketyegni, amikor a környezet csak a ketyegést képes/hajlandó meghallani, vagy amikor "túlfeszültség alá kerül a rendszer". Ha csupán arról van szó, hogy meg akarjuk előzni a robbanást, akkor a legtöbb emberhez mégsem kell "bombaszakértő". Nem kell szétszerelni a gépet és vagdalni a drótokat - nagyon is ott van valamilyen kikapcsoló mechanizmus, csak az a kérdés, hogy van-e elég eszünk megtalálni, és motivációnk használni (=bocsánatot kérünk, megőrizzük a nyugalmunkat, mégsem kérjük számon, stb.).

"Bombaszakértő" akkor kell, ha azt szeretnénk, hogy az illető magától alkalmazza ezt a mechanizmust - ez esetbe át kell huzalozni, azaz nevelni, tanítani kell, esetlegesen terápiás környezetben. Volt például nálunk egy srác, aki elég nehezen szabályozta az indulatait. A szülei azt mondták, hogy ilyenkor csak hagyni kell, hadd vonuljon el, majd egyedül megnyugszik, ez volt a kikapcsolómechanizmus. Mi azonban úgy voltunk vele, hogy a gimnazista kor kapujában mégsem lesz az jó, ha össze-vissza mászkál a suliban, és magában fújtat, ha nem tetszik neki valami. Úgyhogy vállaltuk a konfrontációt, és a drótok szorgalmas vagdalását.

Mindenki magából indul ki...

Igazából ez a drótvágás nem is jó kifejezés: inkább amolyan feloldódásról van szó. Én legalábbis ezt látom a pácienseken, és magamon is ezt tapasztaltam, amikor elkezdtem "ketyegni". A "bombaszakértői" kompetenciáim félig a szakmai, félig az önmagammal kapcsolatos ismereteimen alapulnak.

Általánosságban ugyanis - ki gondolná - nem szeretek veszíteni. Ezt nem szoktam levezetni ellenfélen, de amikor mondjuk számítógéppel játszom, akkor nem kell sportszerűen higgadtnak maradni, úgyhogy megengedek magamnak némi érzelmi kitörést. A barátnőm egyszer azt mondta, hogy tudja, hogy nem rá vagyok mérges, de ettől még jobban szeretne ilyenkor a szőnyeg alatt közlekedni, biztos, ami biztos. Erre én elszégyelltem magam, és inkább befelé tereltem a feszültséget, és szép csendben, civilizált módon (=a környezeti elvárásoknak megfelelően) növeszteni kezdtem valami tumort. 
Gyökeresen más élmény volt ez egy vívóedzésen. Egy nehéz nap után voltam, a vívás se ment, és kissé elengedtem magam, látszott, hogy kezdek dühös lenni. Mifelénk alapvető elvárás, hogy az ember megőrizze a hidegvérét, ha fegyvert fog a kezébe, ám az oktatóm kicselezte a dolgot, és viccesen megjegyezte, hogy láthatóan ma harci lázban égek, vagy valami ilyesmi. És ekkor befejeztem a ketyegést, a veszélyes huzalok maguktól elszakadtak. Úgy lehettem dühös, hogy nem kellett érte szégyenkeznem, a környezet ezt a normák ellenére is képes volt elfogadni. Ennek következtében jelentős kapacitást tudtam terelni a pusztító érzelem elfojtásáról a feldolgozására.

Azt hiszem, hogy az engedély körül van itt a lényeg. Nekem az oktatóm hangsúlya adta meg az engedélyt arra, hogy ne fojtsak el, és paradox módon innentől kezdve már nem is volt rá szükségem. És persze sok más megoldást hallottam már, amely segítségével az emberek legálisan levezetik a feszültséget, noha ezek közül nem mindegyik adaptív. Egyszer egy srác például azt mesélte, hogy ő szereti, ha az iskolában összetűzésbe keveredik valakivel, mert ilyenkor kitombolhatja magát...
Az élményeimre alapozva próbálkozom azzal "bombaszakértőként", hogy csendben ülök a pácienssel, a jelenlétemmel azt üzenve, hogy nem félek tőle, lehet dühös, ha akar, vissza tud jönni a normák közé, amikor csak tetszik.

Banánhéj

Az előző mondat nagyon szépen türelemre, megértésre, elfogadásra szólít fel, csak egy apró gond van vele: igazából még mindig a szokásos módszereimre, az általános szükségletekre és lelki folyamatokra épít. Ha a "combinós gyilkos" néven elhíresült betegnél próbálkoztam volna, nem biztos, hogy összejön. A pszichológia és a pszichiátria ideális esetben kéz a kézben járnak, de láttam már olyat, amikor a módszereim semmire sem voltak jók, és csak tonna nyugtató állította le a bombát...

Itt pedig be is kapcsolódik a kompetenciakör kérdése. Mivel általában még én értek a legjobban az emberi lélekhez a környéken, engem szoktak "bombaszakértőnek" hívni. Elgondolkodtató, hogy vajon fel fogom-e ismerni a határaimat, vagy erőltetem majd a módszereimet, hogy megfeleljek a külső elvárásoknak (s ez, ugye, már nem a páciens, hanem az én jóllétemnek a kérdése)? Képes leszek-e azt mondani, hogy "srácok, hívjatok mentőt"? Persze ehhez hozzákapcsolódik az a kérdés is, hogy ha mentőt kell hívni, akkor az mennyiben az én kompetenciáim határainak, és mennyiben a helyzet súlyosságának köszönhető?

Ez jelenleg egy nem megválaszolható kérdéskör, mert mind mondtam, én nem tanultam olyanokat, hogy mi a best practice akkor, ha valakinek elborul az agya. Úgyhogy maradnak az intuíciók. Intuíciókra általában az amatőrök és a profik hagyatkoznak, csak éppen eltérő okokból. Eddig nagyjából bejöttek a megoldásaim, de igazából csak olyan szinten, hogy a páciens abbahagyta a ketyegést, személyiségszintű változás nem állt be (mondjuk ahhoz meg terápia kell, amit én nem csinálok). Vajon a "fokozatos közeledésre, elfogadásra építő" attitűd, amivel ilyenkor próbálkozom, igazából csak egy kamu neve annak, hogy igazából nem végzek beavatkozást?

Vicces ilyen dolgokat leírni. A végén már abban is kételkedni fogok, hogy egyáltalán megszülettem. Ezeknek a "banánhéj" bejegyzéseknek az a közös pontja, hogy olyan helyzeteket írok le, ahol úgy érzem, hogy nincs a kezemben a kontroll, nem igazán tudnám lépésről-lépésre levezetni, hogy mit csinálok, esetleg utólag úgy gondolom, hogy valamit másképp kellett volna. Rengeteg ilyen helyzet van egyébként, csak nem tudom mindegyiket típusokba sorolni.

Ahogy korábban írtam, ez nem kimondottan egzakt tudomány, tehát nincs kimondottan jó válasz sem a kapcsolódó kérdésekre. Lehet, hogy én jobban érezném magam akkor, ha én irányítanám a helyzetet, de vajon a kliens is? Így visszaolvasva ezeket a cikkeket a "banánhéj" igazából az a kérdés, hogy lesz-e itt kapcsolat, megyünk-e mélyebbre, vagy csak kerülgetjük egymást? Ezt a kérdést pedig nem nekem kell megválaszolni.