A toleráns rotweiler

Van egy vicces kis történet, amit az egyik srác mesélt nekem a suliban. Arra jutottunk, hogy valamiképpen meg kell maradnia az utókor számára, ezért megengedte, hogy itt is megírjam. A bizarr sztorin kívül persze az sem lényegtelen, hogy mily elmés módon sikerült felhasználni a nem mindennapi látványt...

Tetemre ivás

A zuglói sötét lakótelepen egy kutyaházban fekve találták X nénit.

Lábai mozdulatlan kandikáltak ki a házőrző, a jól megtermett rotweiler számára otthont adó menedékből, s csak éktelen hortyogása nyugtatta meg hajnali járókelőket, hogy X néniből egyelőre nem távozott a lélek.

Ezen a kérdésen túl volt még egy, amely nem hagyta nyugodni a tanúk elméjét: vajon hogyan került a néni a kutyaházba hajnalra? A környékbeliek lassan visszafejtették a történet szálait, amit felrázása után X néninek is elmeséltek, hiszen ő maga is értetlenül állt a rejtély előtt. Tudvalevő, hogy X néni az alkoholizmus terén a profi ligában játszik; lehetetlen nincs előtte, és így vagy úgy, de eddig mindent túlélt. Ezúttal is legurította az emberi fogyasztásra alkalmatlan szeszek hátborzongatóan nagy mennyiségét a kérdéses estén, és elindult abba az irányba, amerre otthonát sejtette. A hajnalban látottak alapján feltételezhetjük, hogy egy kicsit eltévedt. A furcsa kimenetelhez minden bizonnyal hozzájárult, hogy X néni - valamint hasonlóan komoly befogadókapacitással rendelkező barátnője, akit hiányos fogsora miatt csak Kobrának becéznek - az ilyen esti tivornyák után igen rövid hatótávolságú. E tényből kiindulva a helyiek arra következtettek, hogy X nénit elhagyta az ereje út közben, és csupán egyetlen fedett helyet talált, ahol meghúzhatja magát az újratöltés alatt. Gyaníthatjuk, hogy némi érzéki csalódás is szerepet kapott a történetben, mivel X néni nem olyan rettenthetetlen jellem hírében áll, akit ne riasztana el egy dühödten morgó harci kutya - az is lehetséges, hogy gyakorlott alkoholistaként X néni egyszerűen hallucinációnak értékelte a territóriumát őrző ebet.

A zuglóiak elégedetten zárták le az aktát: újabb anekdotával gazdagodott a közösség. X néni már rég lemondott a méltóságáról, ezért valószínűleg neki is el lehet majd mesélni ezt a kis történetet, és még röhögni is fog rajta.

Amikor a srác előadta X néni kalandját, egy addig megválaszolatlan kérdés ütött szöget a fejembe. Vajon a kutya miért nem támadta meg a betolakodót? Miféle isteni gondviselés tart vissza egy ilyen fenevadat, aminek amúgy is természet adta hajlama van az élő hús marcangolására?

A hipotézisem szerint a rotweiler nagyon is határozottan jelezte X néninek, hogy nem kéne a felügyeletére bízott területen bukdácsolni. Ő azonban nem reagált semmilyen értékelhető módon a figyelmeztetésre, így a kutya döntési helyzetbe került. Abból kiindulva, hogy nemhogy sértetlenül hagyta az öregasszonyt, hanem még abba a megalázó helyzetbe is belenyugodott, hogy az ő házában fogja tölteni az éjszakát, hipotézisem az alábbi részekre oszlik:

• Kifinomult szaglásával nyilván érzékelte, hogy X néni nem éppen minőségi alkoholtól bűzlik, és nem akarta megkockáztatni, hogy a betolakodó esetleg mérgező.
• Zavarba ejtette, hogy a néni nem reagál semmit. A rotweiler nyilván ahhoz van szokva, hogy még ha nem is ijednek meg az ugatásától, de legalább foglalkoznak vele. Azonban ha X néniben már teljesen eltompult az orientációs reflex, akkor képtelen volt eljátszani ebben a darabban a neki szánt szerepet. A kutya tehát megkímélte, mert...
• feltételezte, hogy X néni magabiztossága abból származik, hogy van valami titkos aduja, amit inkább nem kéne piszkálni.
• úgy értékelte, hogy X néninek már annyira vége van, hogy semmilyen fenyegetést nem jelent, ezért kiiktatása szükségtelen.
• felismerte, hogy X néninek már annyira vége van, hogy egyszerűen megsajnálta, és elhatározta, hogy már nem ront tovább a helyzetén azzal, hogy széttépi.

Irgalom

Ez a történet persze nem úgy jutott el hozzám, hogy a srác sztorizgatni jött. Aznap azért találkoztunk, mert már kissé sok volt neki a hétköznapokkal együtt járó stressz. Nálunk ugye mindenféle gyerek van, egyesek igazából nem is értem, kiktől kapták meg a papírt, hogy iskolaérettek, mások pedig sportot űznek abból, hogy idegesítsék a többieket, legyenek azok tanár vagy diákok. Mondhatni a munkahelyem elég ingergazdag környezet, és ennél a srácnál sikerült alaposan túllépni azt a bizonyos küszöböt...

A beszélgetés tehát onnan indult ki, hogy egy csomó gyerek idegesíti őt, némely eseteknél azt is feltételezhetjük, hogy szándékosan. Aztán valahogy eljutottunk X néni és a rotweiler esetéig, ahonnan egy hasonlattal kapcsoltam vissza az eredeti témához: itt az iskolában tulajdonképpen ő a rotweiler, és az őt idegesítő gyerek X néni. Értem ez alatt azt, hogy ez a srác is egy ingerlékeny, időnként morgós személyiség, aki szeretné határozottan definiálni és védeni a határait. Az őt idegesítők folyamatosan ezeket a határokat sértegetik, egyesek olyan pofátlanul, mint amilyen pofátlan volt X néni azon manővere, hogy a rotweiler házába fekszik. És hasonlóképpen X néni esetéhez, ezeknél a diákoknál sem feltételezhetjük teljes magabiztossággal, hogy tisztában vannak azzal, hogy mit tesznek, felismerik a figyelmeztető jelzéseket, és egyáltalán képesek még kontrollálni a cselekedeteiket.

Ahogy X néni története is azért tud vicces lenni, mert a kutya minden idegesítő körülmény ellenére megkímélte az idős hölgyet; ugyanígy, ennek a srácnak és az iskolának is akkor lesz happy end a története, ha valahogy visszafogja jogos haragját, és nem ver meg senkit. Valahogy ki kellene fejlesztenie azt a rejtélyes képességet, ami a harci kutyának már megadatott: felismerni, hogy ki az, aki annyira nyomorult, hogy még széttépni sem érdemes.

And Justice for all...

Amikor ezt végiggondoltam, rájöttem, hogy mi tulajdonképpen két etikai rendszer viszonylatait boncolgatjuk. Valamikor tavaly tanítottam egy osztályt az etika és az empátia közötti összefüggésekről, amelyhez Kohlberg és Gilligan vitáját találtam megfelelő kiindulópontnak. E vita lényege, hogy az etikai döntésekkel kapcsolatban két minta jött ki: az igazság-etika és a törődés-etika. Az igazság-etika egy elvont rendszerre alapozza a döntéseket, amelyben - elvileg - világosan definiált jogok, szankciók vannak, kivételek pedig nem. A törődés-etika ezzel szemben nem hagyja, hogy a zord erkölcs szétszakítsa az embereket egymástól, mivel a döntéseket a kapcsolatokra, szükségletekre, egyedi tényezőkre, azaz empátiára alapozza. Nagyon érdekes konfliktus van a kettő között, amikor mondjuk egy elmebeteg esetében próbáljuk eldönteni, hogy mi a helyénvaló büntetés. (ld. Habeas corpus c. bejegyzés) A linkelt cikk egyébként amellett érvel, hogy a két rendszer kiegészíti egymást, és nincsenek szemben, de a nevezett vitában még nem merült fel ez a szintézis.

Amennyiben nagyvonalúan elfogadjuk, hogy a rotweiler etikai alapon irgalmazott X néninek, akkor feltételezhetjük, hogy ő a törődés-etika képviselője. Tulajdonképpen joga és feladata volt a betolakodó hatástalanítása, azonban végiggondolta a helyzet egyedi tényezőit, s a néni iránt érzett szánalomból úgy döntött, hogy ezúttal kivételt tesz. Egyébként a srác azóta elmesélte, hogy az eb kölyökkorában ismerhette X nénit, úgyhogy valószínűleg ez a válasz kérdéseimre, de ettől még tetszik a hasonlat.

Rájöttem, hogy hiába magyarázom a srácnak, hogy miért érdemes elengednie a haragját, miért kéne megbocsátani a sérelmeit, és miért ne csapja meg visszakézből a körülötte őrjöngő gyerekeket. Igazság-etika szempontjából ugyanis nem volt olyan ötletem, ami igazán működőképes lett volna. Nekem valójában a törődés-etikával kellett őt összeismertetni egy kicsit (a férfiak egyébként inkább az igazság-etikára fogékonyak Kohlberg szerint).

Nem tudom, hogy ez mennyit segített neki. Amikor találkozunk a folyosón, és köszönünk egymásnak, megkérdezzük mi újság. Mivel a körülmények azóta se változtak az iskolában, nincsenek könnyebb napjai, de a beszélgetés óta csak annyit dörmög: "rotweiler" - és mindketten nevetünk.