Az alábbi bejegyzés tulajdonképpen a projekcióról szól (ld. tavalyi bejegyzés), mégpedig a december elmaradhatatlan kellékével, a mikuláscsokival kapcsolatban.
Predator
"Népem hisz abban, hogy ha valamit meg akar ölni, akkor azt halálában szeretnie és dédelgetnie kell. Nincs korlát közted és az áldozat között, és te is meghalsz, amikor ölsz."
Kardue'sai'Malloc, Montellian Serat Mészárosa (K. J. Anderson: Star Wars - Mos Eisley mesék)
A két markom megszorul rajta: egyik a fejen, a másik valahol a derék tájékán. Önkéntelenül elfordítom a fejem, nem bírok a szemükbe nézni. Félek, hogy kísérteni fog a tekintetük, ahogy a filmekben mondják. Szorosan lehunyom a szemem, és grimaszolok a gyors csavaró mozdulatnál.
Borzongató roppanással törik le a fej a testről, olyan hangos, hogy egy pillanatra még anyám karácsonyi zenéit is elnyomta.
Lassan elernyednek az izmaim. Vége van. Kezdődhet a falatozás. Gyors mozdulattal lenyúzom az alufóliát, és bekapom a fejet. A koponya másodperceken belül szilánkokra zúzódik az őrlőfogaim alatt. Jó íze van. A mikulás örömet okoz, még így, halálában is.
Making of Predator
Az előző meghökkentő bekezdés afféle karikatúrája annak, hogy én sosem tudtam a mikuláscsokikra úgy tekinteni, mint egyszerű csokikra. A nyuszicsokikkal is így voltam/vagyok amúgy: az alakjuk, a festésük miatt antropomorffá váltak számomra. Több év távlatából úgy vélekedem, hogy köztem és a mikuláscsokik között volt valamilyen projektív viszony, ami arról árulkodott, hogy a felettes-énem mit tudott éppen kezdeni a tanatikus ösztöneimmel. Ahogy felidézem messze ringó gyermekkorom világát, a környéken élő rút varangyok nagy szerencséjére az osztálytársaimmal inkább ezeken a csokikon éltük ki szadista hajlamainkat. Sőt, az öcsémmel azért vártuk a releváns ünnepeket, mert mert már egy hónappal előre tervezgettük ezen édességek változatosnál változatosabb halálnemeit, némelyiket még videóra is felvettük.
Egyébként gyakran elgondolkodom, hogy mi lett volna, ha anno találkozom egy gyermekpszichológussal...
Valahogy az idő elhozta azt az korszakot, amikor már nem felperzselni akartuk a világot, hanem megölelni, vagy valami ilyesmi. Persze nem azért nem élveztük már a "most aztán pórul jársz, barátocskám" játékot a mikuláscsokikkal, mert enyhén infantilis, hanem mert nem akartuk, hogy bárki pórul járjon. A projekció velünk változott: továbbra is megmaradt egy emberi alaknak, aki viszont nem a szadista kielégülés, hanem a bűntudat forrása lett.
Ezek az édességek úgy vannak felfestve, hogy a kedvesen mosolygó arcukról sugárzik, hogy szeretnek téged, csak jót akarnak neked, és örülnek, hogy veled lehetnek. Lehet egy ilyen lénynek ártani? Ezt az ősbizalmat, naiv érzelmi sémát az állatterápiáról elmélkedő bejegyzésben írtam le. Abban van valahol egy olyan fejtegetés, hogy elvileg nem kéne normálisnak tekinteni azt, hogy bántunk olyanokat, akik nem bántanak minket. Azt meg különösképp nem, hogy olyanokat bántunk, akik minden észlelhető kommunikációs csatornán jó szándékot közvetítenek. Hát valami ilyesmi játszódott le bennem a mikuláscsokikkal: megettem őket, még jó, hiszen Felnőtt én-állapotból világos volt, hogy technikailag egy tábla csokit eszem, de a Gyermeki azért nyekergett a háttérben valamit.
Így utólag ebből a sztoriból úgy tűnik, hogy a mikuláscsokikkal való bánásmódom összefüggésben állt az érzelmi és társas fejlettségemmel, azaz a személyiségem érési folyamataival. Gyakorlatilag ugyanarról beszélünk, mint a gyerekek játékainak elemzésénél.
Finest selection
Ezt az elmélkedést megosztottam másokkal is. A legérdekesebb számomra az a beszélgetés volt, amelyben megosztottam ezeket a gyerekkori dolgaimat. Egyik kolléga hozott csokit esetmegbeszélőre, ezek között volt egy mikuláscsoki is. Ez a csoki maradt utoljára, amit a fent leírt fejlődési folyamattal kommentáltam. Kiderült, hogy neki is voltak ilyen projekciói. Ő nem szadizta a csokikat, nála inkább valami eugenetika futott le: mindig a torzabb csokikat ette meg előbb, mert "azoknak már úgy is mindegy". Kapásból két dolog jutott eszembe: az első a spártaiak Taigetosz-szokása volt, a másik a náci haláltáborok körletrendje.
Tételezzük fel, hogy a spártaik azon eljárása, hogy selejtezték a gyerekeket, a természetes szelekció ösztönös megnyilvánulása! Végeztek pár becslést, hogy adott körülmények (erőforrások, célok, stb.) között ki tud adaptálódni, aztán némi válogatás után lezárták a kérdést. Amennyiben ez a feltételezés helytálló, és valóban egy evolúciósan eredendő bűnről van szó, akkor jó eséllyel találjuk meg abban a populációban ennek a megnyilvánulását, amelynek ösztönkésztetéseit még kevésbé szabályozza a szocializáció: a gyerekek között. Ez magyarázná, hogy miért olyan rohadt kegyetlenek egymással, látszólag minden ok nélkül.
A másik asszociáció a náci haláltábor volt. Ezekben a táborokban szándékosan alakították úgy a rabok körülményeit, hogy minden emberi méltóságuk megszűnjön. Egyik oldalról ez szimpla szadizmus. Rengeteg tanulmány jelent meg azonban arról, hogy a táborok őrei sem bírták ám valami jól ezt a munkát: sokan alkoholisták vagy öngyilkosok lettek. Közel sem olyan evidens ugyanis, hogy képesek vagyunk embereket kínozni és gyilkolni. Olyan tanulmány is van, hogy a háborúkban a katonák nem tudnak leadni célzott lövést emberre, illetve a csak 2% tud közelharcban ölni: a pszichopaták és az elitek. Akármilyen elvetemült teremtmények vagyunk, valahogy mégsem végzünk egymással olyan könnyen, csak azóta, hogy megjelent az internet interkontinentális rakéta, ami több száz kilométerről is működik. Van azonban egy kiskapu: ha valaki nem látszik embernek, már könnyeben megy a dolog. Ezen logikát követve, a parancsnokok nem puszta kegyetlenségből alakították úgy a táborok körülményeit, hogy a foglyok elállatiasodjanak az őrök szemében: ez gyakorlatilag egy mentálhigiénés prevenció volt.
A kollégám gyermekkori válogatási stratégiája két módon magyarázható: a pontatlan alak és festés miatt hiányoztak a csoki antropomorf jellegzetességei, ezért nem alakult ki projekció. A másik magyarázat szerint nagyon is működött a projekció, így automatikusan kialakultak alsóbbrendű mikuláscsokik, akik nem olyan tökéletesek, mint a többiek, ezért nem olyan rossz érzés végezni velük. Érdekes fejtörő. Majd legközelebb megkérdezem a kollégám...
Elemi ösztön
Elég nehéz komolyan venni, hogy ez a Freud által tanatikus (halál-) ösztönnek nevezett faktor benne van a mikuláscsoki elfogyasztásában. Szükséges hozzá a projekció, azaz olyan pszichés tartalmak megjelenése, amelyek csak a szubjektív, és nem az objektív valóság részei.
Ezzel kapcsolatban volt egy vicces beszélgetésem sörözés közben. Valószínűleg kedvenc lövöldözős játékaink kapcsán jutottunk el a világ elitalakulataiig. Elmeséltem, hogy egy műsor bemutatta a német kommandó, a GSG-9 tagjainak felkészülését. Van benne egy olyan teszt, hogy a reménybeli kommandósnak napokig kell egy csirkét gondoznia, majd a végén ki kell nyírnia. Kemény dolog lehet, megölni egy élőlényt, amihez elkezdtél kötődni, de hát egy fegyelmezett katona nem tétovázik, ugye... Gondolom ezt a tapasztalatot, ennek a lelki tehernek a leküzdését kell majd előhívniuk, amikor a sors úgy hozza, hogy bevetésen le kell szedni egy terroristát; hasonlóan ahhoz, mint amikor a spártai ifjaknak kellett helótákra vadászni. Egyik srác felsóhajtott: "nagyanyám mekkora karriert futhatott volna be ezek között"! Ugyanis - mint ahogy az én nagyanyám is - ő rendszeresen csinálta végig ennek a tesztnek a főbb elemeit. Hát, ennyit a GSG-9 marcona kommandósairól - olyan démonokkal küzdöttek, amelyek egy öregasszony számára teljesen komolytalanok voltak.
Nekünk persze, akik nem igazán követtük még végig a boci és a hamburger közötti összefüggéseket, lehetnek nehézségeink ezekkel az akciókkal, és nem a táplálkozás, hanem a nyers halálösztön megnyilvánulásaiként kódoljuk őket.
Amúgy, ha valakinek még sosem jutottak eszébe ilyen dolgok a decemberi mikulásfogyasztás közben, ne rémüljön meg, nem gyakorló pszichopata! Egyrészt, még ha van is projekció, nem ugyanazokat a tartalmakat hozza elő. Ugyanaz a projekciós felület mást vált ki az emberekből, hiszen más folyamatok vannak bennünk (lásd Rorschach-teszt). Egy másik barátom, akivel megosztottam e gondolatokat, nem ismeri az én projekcióimat, viszont valami kivetítést ő is észlelt. Szerinte ugyanis a mikuláscsoki valójában fallikus szimbólum. Ezt egyrészt a formája alapján gondolja, másrészt felhívta rá a figyelmemet, hogy nem mindenki töri össze úgy a csokit, mint én: sokan egybe bekapják, és mindig a fejénél... Elméletének kifejtése után végül megegyeztünk abban, hogy a mikuláscsoki népszerűsége valószínűtlen töretlen marad, míg az emberben megvannak a feldolgozatlan tanatikus és szexuális késztetések.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése