A motiváció éve

Minden év végén átnézem az elmúlt tizenkét hónap bejegyzéseit, valamilyen tanulságot, összegzést keresve bennük. A 2019-es írások közös nevezője mintha az az igyekezet lenne, hogy az ember  mozgósítsa a belső erőforrásait, és pályán tartsa magát. Lehetőleg  felfelé ívelőn, bár van az úgy, hogy a kettesnél nincs jobb, csak szebb...

Következzen egy kis összefoglaló arról, milyen manőverekkel próbálkozunk, hogy a kívánt irányba mozdítsuk a dolgokat!

Meg kell gyónjam még az elején: a motiváció kifejezést viszonylag pongyolán használom ebben a bejegyzésben. A kifejezés eredetileg a latin "mozdítás" szóból jön, így ortodox definíció alapján a motiváció az egyén belső mozdítóereje, hogy megtegyen valamit. A cselekvést azonban ezerféleképpen lehet értelmezni, és ez a mozdítóerő is kitesz egy tételt a vizsgán: lehet külső, belső, kapcsolódhat szükségletekhez, önbizalomhoz, érdekhez, kényszerhez, és a többi.

Elég komplex jelentéstartalomról van hát szó, ezért sem szeretem kifejezetten használni, amikor konkretizálni akarok dolgokat. Olyanná vált, mint a Star Warsban az Erő: bármely rosszul megírt forgatókönyv lyukait be lehet tömni vele.

A cselekvés célja

A tavalyi év írásaiból két fő motívum tűnik ki (számomra): felkészülés, hogy valami többet hozzunk ki a helyzetből, és próbálkozás, hogy visszanyerjük a régi formánkat, de legalább kimásszunk a gödörből. 

Ha tömören el kellene magyaráznom a legutóbbi bejegyzésben felderengő dimenziót a coachingtól a terápiáig, akkor ezt a szempontot biztos behoznám: miről szól a folyamat a kliens számára? Fejlődés vagy gyógyulás?

Ha azon kellene valakivel közösen elmélkednem, hogy minek akar valaki pszichológusnak tanulni, alighanem ugyanúgy felvetném ezt a kérdést, de valószínűleg trollnak tartanának. 

Pedig szerintem jól rámutat a helyzet lényegére: mindegy, milyen jó egy módszer vagy egy szeminárium, ha nem arra használják, amire való, akkor még árthat is. Elhibázottnak is tartom azt a meggyőződést, hogy a fehérköpenyesek nem eshetnek ilyen félreismerésekbe...

A fejlődés - gyógyulás tengelyt tulajdonképpen kiteszi az előző évi bejegyzések kronológiai sorrendje: év elején sikeresen lezártam fontos projekteket, és belekezdtem új fontosakba, egész pozitív hangulatban, jó fejlődési potenciállal. Az első félév postjait ez a hangulat ihlette. Az év végét inkább a "száz fekvőtámaszt már senki sem nyom le élvezettel" elv határozta meg, így inkább olyan sztorik, témák kerültek fókuszba, amelyekben megjelent a tengely másik oldala, mely szerint az ember erőforrásai időnként vagy kiapadnak, vagy nem mozdíthatók.

A cselekvés módja

A nagy pszichológusok nyomdokain járva behoznék egy újabb tengelyt: függetlenül attól, hogy milyen céllal cselekszel valamit, a megoldásod lehet úgymond maladaptív és egészségtelen, vagy lehet adaptív, egészséges. Mellesleg morális szempontokat is lehet csatolni a tengely két végéhez.

Így a tavaly leírt manőverek között vannak nem annyira okék, mint például:

• Azzal akarod visszaállítani az önértékelésed, hogy másokét megtiprod. Erre példa a tavalyi - nyilván politikai témája miatt - legtöbbet olvasott bejegyzése, a Helyetted szégyellem magam, de a szakmaibb hangvételű, sémamódokról szóló Fuldokló is főleg ilyen eseteket hoz.
• Azzal próbálod felturbózni az önértékelésed, hogy hazudsz magadnak magadról. Ennek egy paródiája jelent meg az április elseji Placebo című írásban.

A többi bejegyzés inkább olyan manővereket szemléz, amiket a megfelelő kontextusban inkább okének tekintek:

• Átkeretezés és analógiák keresése. Elmélkedő típusként nekem egyértelműen ez a kedvencem: valamilyen más szemszögből tekinteni egy elakadásra, keresni egy rokonértelmű sztorit, ami felfedi a rejtett lehetőségeket, erőforrásokat, tanulságokat. Ilyen volt idén a Riff, a Lost but won és kissé elvontabb, sűrített módon a Kiválasztás.
• Megkeresni a személyes szimbólumainkat, feltárni a nem verbalizált érzelmeket, megismerni a belső folyamatainkat. Két konkrét bejegyzés foglalkozott ilyen művészetterápiás hatásokkal, a zene és irodalom oldaláról közelítő Egész úton hazafelé és a rajzolós-festegetős workshopról szóló Művészetterápiás demó. Ezek amúgy tényleg egész jó kis módszerek, egyik kliensem például azt az alkalmat érezte áttörésnek, amikor Dixit-kártyákkal próbáltuk kifejezni a problémával kapcsolatos érzéseit.
• Társas erőforrások mobilizálása. Asszem pont ez a neve az egyik lelki erősségnek a Pszichológiai Immunrendszer elméletben. Magyarul azt jelenti, hogy aktívan keresed a kontaktust másokkal, nem zárkózol el attól, hogy meghallgassák a történeted kevésbé dicsőbb epizódjait, nyitott vagy a visszajelzésekre, és hálás vagy, amiért ott vannak neked. Ebben a témakörben két bejegyzés született az év vége felé, a Tükör által homályosan és a Könnyek az esőben.
• Az interperszonális műveletek hasznossága mellett nem szabad megfeledkezni az intraperszonálisokról sem: bizony, sokat adhat, ha magadban alaposan végiggondolod a helyzetet, történetet, különösen az életátmenetek esetében. Révén ez a lezárások éve volt, két ilyen bejegyzés is íródott, az Egyszer véget ér, ami konkrét szempontokat is nyújt az ilyen munkához, és a Tíz mérföld, amivel nem csak egy évet, hanem egy évtizedet is le tudok zárni (az előző évtized végén kezdtem dolgozni).

Facsard ki a citromot

Ez a "facsard ki a citromot" még az év eleji motivált szakaszomból van, amikor elmentem egy vadi új képzésre, amit brainspottingnak neveznek. Ezen a képzésen mondta az oktató, hogy ha már úgy tűnik, hogy a kliens mindent elmondott, és végigszenvedte az érzelmi hullámvasutat, akkor ugorjatok neki még egyszer, mert van még ott, ahonnan ez jött...

Ennek szellemében megteszem ezt én is, és hozzáadok még egy ilyen motivációs sztorit az előző évhez, konkrétan erről a képzésről.

Kezemben a saját varázs-
pálcám

Ezt a módszert némi iróniával Harry Potter-képzésnek becéztem, aminek az egyik oka a hozzá kapcsolódó eszköz, ami úgy néz ki, mint egy varázspálca. A másik, hogy kívülről nézve jobban hasonlít valami vuduzáshoz, mint profi, tudományosan bizonyított pszichológiai intervencióhoz, úgyhogy kell egy kicsi elmélet hozzá.

Még az első sématerápiás képzésem előtt írtam az agy terápiában releváns részeiről, ezeket most a vicc kedvéért írjuk úgy, hogy "tudatos, racionális, értelmezni képes" és "jó lenne ha néha tudatosabb lenne, de sajnos nem az, inkább ösztönös". Akit érdekel, utána tud nézni abban a bejegyzésben. Az utóbbi részünket próbáltam egy kiskutya-hasonlattal barátságosabbá tenni.

Az új képzés a következő dilemmából indul ki: ha valakivel beszélgetsz, akkor a "gazdival", azaz a tudatos részével beszélsz. De nem neki van baja, hanem a "kiskutyának".

Nem verbális módszerekkel a kiskutya-rész jobban elérhető. A nem verbális ingerek itt konkrétan bilaterális érzékszervi ingerek voltak, azaz látás és hallás (nem tudom, magyarul lehet-e erről többet olvasni, az EMDR is ezen az elven működik, arról már van jó cikk). Ezekkel az ingerekkel aktiváltuk és dolgoztuk fel azokat az érzéseket, amelyek kvázi beragadtak, nem kerültek integrációra.

Pszichés élmény szempontjából itt tehát nem értelmezéseket és szellemes analógiákat várunk (hüpp), hanem nyers érzelmeket, főleg testi érzetek formájában, mert a kiskutya-én ilyenekkel reagál a világra.

Nyilván ki is próbáltuk a módszert, amihez kellett valamilyen probléma, amiben a "gazdi" és a "kiskutya" nem igazán jönnek ki jól.

Nekem az autóvezetés volt ez: két éve szereztem jogsit, és a kezdeti próbálkozások mondhatni nem sikerültek valami jól. Ezzel a többség alighanem így van, én viszont sajnos nagyon a lelkemre vettem a dolgot, így lett pár olyan emlékem, ami szódával már traumának is elmegy (a brainspotting igazából traumákra van). A "gazdi" és "kiskutya" (TA-san Felnőtt és Gyermeki én-állapot) eléggé összeveszett bennem a téma kapcsán: a Felnőttem érti, hogy ha nem gyakorlok, akkor a helyzet sohasem fog változni, a Gyermekim viszont bevágta a hisztit, és egy időben már akkor izzadni kezdett a tenyerem, amikor csak utasnak kellett beülni (innen lehet tudni, hogy ez jó munkaanyag lesz: erős stresszre utaló vegetatív tünet, amit az egyén maga sem tart indokoltnak). A hiteles történet kedvéért hozzá kell tennem, hogy mire a képzésen ez felmerült, már újra gyakoroltam, de nem elég rendszeresen, mert még mindig szorongtam egy kicsit. De most mondjuk úgy, hogy nem voltam motivált.

Na, nekiveselkedtünk ennek a problémának a partneremmel. Ami azt illeti, mindketten fejnehezek vagyunk egy kicsit, így a testi élmények és érzelmek vágányáról valahol letértünk az emlékekre, amolyan szabad asszociációs jelleggel.

Eszembe jutott egy jelenet, kb. 16 éves koromból, amikor is egy barkácsáruházban végeztem diákmunkát. Az eredeti elképzelésekkel szemben az árufeltöltés itt azt jelentette, hogy mindent meg kell csinálni, ami az ott dolgozóknak épp kínja. Ehhez kellenek a legtöbb háztartásból hiányzó szállítóeszközök, az úgynevezett békák is, melyek ismeretét valamiért adottnak veszik. Az első nap már kitapasztaltam az egyik típust, úgyhogy aránylag magabiztosan bólintottam a feladatokra, hogy menni fog. Ez így ment addig, amíg egy másik típussal nem szállítottam egy halom kályhát egy nehezebb terepen, ahol elakadt a szerelvény. Arra rájöttem, hogy mit kéne csinálni, de nem találtam meg az ehhez szükséges kallantyút a békán, erőltetéssel meg inkább ledőlni akart a rakomány, úgyhogy csődöt mondtam. Egy idő után jött is a dolgozó, akire bíztak, hogy "hol a f***ba vagymá", aztán amikor látta, hogy elakadtam, felszólított, hogy "igyekezzmá", és ment a dolgára. Engem meggyőzött, a békát sajnos nem. Nem emlékszem rá pontosan, milyen köveket mozgattam meg a küldetés érdekében, a következő jelenet az, hogy maga a kisfőnök jött oda, aki ugye ismerte a típust, így egy mozdulattal demonstrálta, hogy nem rakétatudomány ez.

Ez a történet a "megalázó" polcra került a fejemben, de hát fiatal voltam, és kellett a pénz, úgyhogy a következő években volt ilyen melóm bőven.

Ahogy gyakorlat során felismertem, egy-két évvel később már sportot űztem abból, hogyan lehet a legnehezebb szállítmánnyal a legszűkebb helyre a legpontosabban beállni a legsittesebb típussal. 

Ha korrektek akarunk lenni, nem tudjuk, mi itt a fő-hatás: az, hogy már amúgy is elhatároztam, hogy 2019-ben rendszeresen gyakorlok? Az, hogy valakinek el tudtam mondani vezetéshez fűződő viszonyomat, aki okoskodás helyett végighallgatott? Az, hogy egy ezzel analóg emlékben megláttam, hogy rossz élmények után is lehet valami sikeres? Vagy ennyire menő a brainspotting-technika?

Mindegy. A tavalyi edzőtáborba már kocsival mentem.

Hát ezt kívánom nektek az új évre: ha 2019 jól sikerült, akkor segítsen az emléke majd egy ilyen brainspotting-szeánszon, amikor el vagytok akadva valamivel - ha két vállra fektetett titeket, akkor találjatok rá a történetetekben arra a szimbolikus barkácsáruházra, ahol sikerült összekapni magatokat!    (...és ahol megértettétek, hogy miért jobb mégis inkább diplomásnak lenni)