Egyszer véget ér

Sűrű hónap volt az előző. Új fejezet nyílt azzal, hogy osztályvezető lettem a munkahelyemen, emellett két fejezet zárult le a szakképzés és a vívóegyesület elnöki pozíciója formájában. Ez utóbbira lélekben készültem már egy ideje, mivel az elnöki pozíció nem kis önismeretet hozott magával. Ahogy számot vetettem az elmúlt évekkel, rájöttem, hogy ez az élmény szakmai szempontból is érdekes lehet, révén minden pszichológiai konzultációnak vége lesz egyszer. Így elkezdtem gondolkodni egy olyan bejegyzésen, ami az elköszönésről szól, akár közösségi, akár célzott fejlődési folyamat szempontjából. 

Az ilyen célzott fejlődési folyamatokról, azok lezárásáról írogattam már, de inkább a krízis (Ahonnan nincs kiút), sorskönyv (Elmúlt a legénykor) és észlelhetőség (Különbségi küszöb) szempontjából. Ez utóbbi bejegyzés amolyan összefoglaló is lehetne, mivel az összes ilyen írásban közös, hogy nem evidens, mikor van egy szakasz kezdete és vége.

Valami hasonló témáról ment a gondolatmegosztás egy esetmegbeszélőn, amikor egy kolléganőm emlékeztetett minket a befejezés anatómiájára.

Ott rögtön rá is jöttem, hogy ez az írás segíthet összeszedni a lezárással kapcsolatos gondolataimat.

A hivatkozott fejezet lényege az, hogy egy folyamat befejezése megterhelő lehet a konzultáns és a kliens számára is, és számos módja van annak, ahogy ez a befejezés megtörténhet. A mellékelt ábra arra utal, hogy az is befejezésnek számít, ha a megérzed, hogy változtál, és kezdeményezed a lezárást, mint a Különbségi küszöb c. bejegyzésben is írtam róla. Az is befejezés, ha előre megbeszélitek, hogy mennyi időtök van, a végén összegeztek, aztán mész tovább önállóan, emésztgetve az eredményeket. Az sincs kizárva, hogy automatikusan újraszerződtök, és a következő héten is jössz - ettől még az eddigi megállapodás lezártnak számít. Az is egy fajtája a befejezésnek, ha megszakítod a folyamatot, amiről vagy értesíted a másikat, vagy szellemként eltűnsz, ő meg majd találgatja, hogy mi történt (ennek minősített esete az öngyilkosság). Illetve az is lehetséges, ha a másik kezdeményezi a befejezést - ez a konzultációban leginkább a továbbküldést jelenti, de volt már rá példa, hogy egy kötődési zavaros páciensnél a terapeuta kezdte el a "ciciről leszoktatást", vagy egy enyhén antiszociálisnak mondták, hogy inkább máshol trollkodjon. 

Szóval, a fejezet szerint a befejezés több szakaszban, több okból és módon is megtörténhet. Az ezzel kapcsolatos kiszolgáltatottságot a szerződés jelentősen enyhítheti (Búcsú a fegyverektől c. bejegyzés), de ahogy az életben általában, garanciát itt sem kapunk.

A "minden jó, ha jó a vége" szólás alapján különösen nagy jelentősége van a lezárásnak. Sokat elárul rólad, hogyan távozol egy folyamatból, kapcsolatból, közösségből, életszakaszból - nézzük hát meg, mi vezet egy sikeres és egy sikertelen befejezéshez!

Ha jó a vége

A hivatkozott fejezetben szerepelt egy Vickio (1990) nevű szerző listája arról, hogy milyen megközelítéseket javasolna a fejlődéshez, sikerhez, lezártság-érzéshez vezetőnek.

• határozzunk meg olyan módszereket, amelyekkel az átmenet fokozatos lesz
• tárjuk fel, hogy a különböző tevékenységeknek mi volt a jelentősége életünkben
• ismertessük ezt a jelentőséget másokkal
• leljük örömünket abban, amit elértünk és ami előttünk van
• határozzunk meg állandó területeket az életünkben

Őszintén szólva kicsit szkeptikusan olvastam ezt a listát, hiszen a fenti ábra szerint nem mindig mi döntjük el, mikor és milyen ütemben zárul le valami, és nem mindig azért zárunk, mert elértünk valamit - olykor azért, mert már nem hiszünk benne, hogy el fogunk érni bármit is.

A sorok mögött azonban mégis van valami vezérelv: az integráció fontossága. Lehet, hogy a lezáráshoz kapcsolódnak nem épp örömteli folyamatok, de még ezeknek is van valami jelentése, amit érdemes elhelyezni az énképünkben, világképünkben; az egész szerves részévé tenni. Például lehet, hogy nem tudott nekem segíteni egy pszichológus, de azt azért el tudom tenni, hogy beláttam, hogy segítség kellene, és össze is szedtem a bátorságom, hogy ezt valakitől kérjem. Ezt egy téves szakemberválasztás se veheti el tőlem. Ha esetleg ennek az integrációs folyamatnak lépései közt arra is rájövök, hogy talán nem is volt annyira téves ez a választás, talán csak hamarabb szembesített valamivel, mint hogy elviselni (=integrálni) tudtam volna, még többet profitálok a sikertelennek tűnő folyamatból.

Ez az integrációs feladat egyébként kísértetiesen hasonlít Erikson pszichoszociális fejlődéselméletének utolsó szakaszára, amelyben az egyén számot vet az életével. Ez az integráció sem arról szól, hogy eldöntöd, hogy szerencsés életed volt-e, hanem arról, hogy békét tudsz-e kötni a rosszul sikerült dolgokkal, és tudod-e értékelni a jókat. (ha jobban érdekel ez a téma, a brexites bejegyzésben írogattam róla, illetve átvitt értelemben felbukkan A kalapács lesújtott c. írásban is)

Összességében, egy lezárás/integrációs krízis nem attól lesz sikeres, hogy egy diadalmenetet látsz magad mögött, hanem attól, hogy valami módon bölcsebben távozol a folyamatból, kapcsolatból, közösségből, stb. Ennek az alternatívája a kétségbeesés.

Ha rossz a vége

"Az elvesztett gyermek üresség; melynek visszhangja elér a múltba és a jövőbe is. Nem csak a szobákat járja át, ahol együtt voltunk velük, és többé sose leszünk. Vagy azokat amelyekbe már sosem léphetünk be együtt. Fordítva - még rosszabb. A tudat, hogy minden egyes szobában, ahová életünk során még belépünk, ott kéne lenniük, de már nem lesznek. És az emlékeink válnak ennek a hiánynak a totemeivé. Az elvesztett gyermek olyan történet, amelynek sose lesz vége."

True detective, III. évad

Az előző integrációs folyamat logikája mentén nem biztos, hogy van olyan, hogy valaminek van rossz vége. Talán inkább olyan van, hogy valami gyakorlatban lezárult, de lelkileg nem, és beleragadtunk a változással/veszteséggel természetesen együttjáró gyászfolyamatba.

A True detective 3. évadában a
a főszereplőt  35 éven keresztül nem
hagy nyugodni egy eltűnés...ő azért
lehet hogy már túloz egy kicsit.

Eddigi munkám során többségében csoportos szupervízióba jártam, ahol előszeretettel engedtem át a teret másoknak. Ha mégis igénybe vettem a csoport kollektív bölcsességét, az az esetek feltűnő többségében olyan kliensekkel volt kapcsolatos, akik eltűntek. Nem írták meg, hogy nem akarnak többet jönni, de nem jöttek, és nem voltak elérhetők. Általában segít ezeket átbeszélni, de mégis marad nyitott kérdés, főleg magammal kapcsolatban. Hogy volt-e szakmai hiba, arra rá tud világítani a csoport, de csak információk tükrében. Ha én nem gondolom valamiről, hogy valami akár hiba is lehetett, akkor nem beszélek róla, így viszont nem kapok róla visszajelzést sem. Magyarán, sosem lehetek biztos benne, hogy azért tartanak jó szakembernek a kollégáim, mert tényleg jó szakember vagyok, vagy azért, mert nem látnak rá a hibáimra. Azokra talán még a kliens lát rá a legjobban, de ha nem hozza be őket, akkor marad a homály...

Nyilván, kell egy stabil személyiség ahhoz, hogy az ember elmondja valakinek, hogy nem jó, amerre elindult, és eközben ne kezdje el általánosságban leértékelni a munkáját. 

Ebből kiindulva, ha valaki szellemmé válik, ott feltehetően valami én-erő hiányzik. Ez elég sok formát ölthet: a konfliktus kerülése, a szégyentől való félelem (mert nem sikerült a legjobb énedet vinni valahova), indulatosság és perrel fenyegetőzés, stb.

Egyes esetekben éppen terápiával lehetne kezelni az ilyen én-erők hiányát, de hétköznapi szinten egyszerűbb dolgunk van: elfogadjuk, hogy a gyász-reakciót nem lehet megúszni, összegyűjtjük a bátorságunkat, és próbálunk a fenti lista szerint élni. 

Nyilván, az embernek joga van nem fejlődni is. Ehhez az úthoz Vickio az alábbi listát javasolja:

• tagadjuk a veszteséget
• torzítsuk el élményünket és a valóságnál sokkal szebb színben tüntessük fel
• ócsároljuk tevékenységeinket és kapcsolatainkat
• térítsük el magunkat a távozásról való gondolkodásról
• szakadjunk el hirtelen a tevékenységeinktől és kapcsolatainktól

Ezek gyakorlatilag hárítómechanizmusok és félreismerések, csak nem tankönyvi, hanem hétköznapi környezetben. Abszolút nem kell hozzájuk patológiás működés, bár egy-két zavar tényleg segít, ezt aláírom. Sőt, még érthetőnek is tartom, ha valaki inkább ezt a listát választja: a lezárás gyásszal jár, a fejlődést is krízis előzi meg - nem mindig van lelkiereje az embernek ehhez. Főleg, hogy Eriksonból kiindulva benne van a pakliban, hogy kétségbeeséssel zárul a történet: azzal az érzéssel, hogy nem tettem meg, amit akartam, már nem is tudom megtenni, de nem tudok megbékélni ezzel.

Érthető, hogy ezt nem vállalja valaki - de ez akkor is egy kihagyott lehetőség.

Őrségem véget ért

Javarészt a konzultáció világából hoztam fel most a témát, de a "miért pont most" kérdésre egy másik életszerepből jön a válasz: februárban lejárt az elnöki mandátumom az Ars Ensis vívóegyesületben, ezzel lezártam egy öt éves szakaszt (pontosabban 2+3 évest). 

Nagyjából az elmúlt egy évben gondolkoztam rajta, hogy fog ez véget érni, sőt, az alelnökség hanyatló és az elnökség növekvő szakaszában tervezgettem már egy vezető képzést, arra a korra, amikor "mi már nem leszünk". Ez lényegében egy integrációs munka.

Feltételezhetően ezért voltam érzékeny arra a témára is, hogy a régi tagok is integrációs krízissel küszködnek: az életkörülményeik változtak, és nem tudtak minőségben és mennyiségben annyit nyújtani, mint régen.

Rájöttem, hogy voltak olyanok, akik inkább a második lista szerint szakították meg a kapcsolatot a csapattal, akár úgy, hogy eltűntek, akár úgy, hogy elvileg még itt vannak, de már nem kapcsolódnak az ügyeinkhez. Ehhez kapcsolódóan arra is, hogy nagyon sok lehetőséget nem biztosítunk az egészséges befejezésre, úgyhogy elkezdtem ezen dolgozni. Aránylag sok munkát fektettem abba, hogy kirajzolódjanak az eriksoni generativitás (amikor dolgozol és másoknak teremtesz) és integrációs (amikor végignézel azon, amit hátra hagysz) szakaszok körvonalai. 

Ennek egyik eszköze a saját lezárási folyamatom volt, amit igyekeztem példaszerűen megoldani: nyilvánosan összefoglaltam az elmúlt évek terveit és elért eredményeit, és törekedtem felkészíteni a következő vezetőség tagjait, valamint a választókat a szavazásra. Valahol ez a bejegyzés is annak a folyamatnak is a része még...

Bízom benne, hogy sikerült jól lezárni az elnökséget, és a közönség is értette a művet.

Abban is bízom, hogy ez megihlette őket, és innentől ezek a szakaszok nyílt kommunikáció tárgyai lehetnek, és ha valakit elsodor az élet közülünk, az emelt fővel, a fejlődés tudatában tud majd távozni.

És persze abban is bízom, hogy Te, aki ezt olvastad, magaddal viszel ebből annyit, hogy a jövőben az egészséges lezárás szellemében szakíts, mondj fel vagy diplomázz le!