Behódolás

Egy másik könyvről kezdtem el írni, egy sci-firől, amolyan gondolkodósat, az előző bejegyzés folytatásaként. Erre jött a Brexit, és ez a könyv jár a fejemben, egy kevésbé reményteljes, és kevésbé elvont.

Nem is tudom, hogy érdemes-e leírni ezeket, mert lehet, hogy több indulat van bennem, mint gondolat. Remélem, azért nem hajlok át gyűlöletbeszédbe.

Ez a bejegyzés az integrációs krízisről szól - nem egy népéről, hanem egy korosztályéról.

Soumission

Michel Houellebecq könyve állítólag disztópia, ami szerintem vitatható álláspont (hiszen a demokrácia működik, csak nem következmények nélkül), de döntse el mindenki maga. A történet 2022 körül játszódik, Franciaországban. A választások idején három főbb politikai erő jelenik meg: a még mindig rettegett jobboldal, a már unalmassá váló baloldal, és a bevándorlók által felfuttatott Muszlim Testvériség. Főhősünk egyetemi tanár, aki viszonylag közönyösen követi az eseményeket. Ezen események a franciákra jellemző lángoló rendőrautós tüntetéseket, középszerű politikai helyezkedéseket, lózungokat takarnak, mígnem eljutunk odáig, hogy a baloldal összeáll a muszlimokkal, mivel fél, hogy amúgy riválisai nyernének. A muszlimok megkapják az oktatást, így főhősünk munkahelyét is. A Sorbonne így vallásos intézmény lesz, csak épp nem katolikus vagy református, mint szokásos, hanem muszlim. A változatosság annyira nem gyönyörködtet, mivel főhősünknek fel is mondanak, amiért nem tér át a hitre. Ezen kívül van pár kisebb átalakítás, például nők már nem taníthatnak az egyetemen, tanulni ugyan tanulhatnak, de hogy úgy mondjam, nem mindegy, milyen ruhában járnak be. Ahogy haladnak tovább a dolgok, átalakul a gazdaság alapszerkezete, megjelenik a többnejűség, és végül főhősünk is megbarátkozik az új, muszlim Franciaországgal.

Ezt a könyvet egyébként a barátnőm szerezte be, ő is olvasta előbb. Számára a legmegdöbbentőbb közöny volt, ami a narrátort jellemzi. Valóban, a reformokat gyakorlatilag senki sem akadályozza, az értelmiség a legkevésbé. A főhős életstílusa nagyjából azt üzeni, hogy az európai ember gyakorlatilag már szenved a nagy szabadságtól, nincs struktúrája az életének, és önként regrediál vissza egy már meghaladott állapotba, csak hogy történjen már valami, és legyen mivel foglalkozni (erről született egy indexes cikk).

Lebensraum

A következő adalék egy emlék, még pár évvel ezelőttről, amikor társasházunk udvarán készültem az edzőtáborba. Sajnos én nem gyakoroltam olyan állhatatosan, mint a Karate Kölyök, de tábor előtt azért lementem párszor egy negyed órára, hogy Fiore-menetekkel foglalkozzak.

Ez a stúdium addig tartott, míg fel nem figyelt rám a negyediken lakó nyugdíjas néni, aki titokzatosan csak az asszonynevét árulta el, noha a férje már megpattant mellőle pár éve. Ennek a néninek meggyőződése volt, hogy a kert füve miattam kopik ki, s természetesen kapott az alkalmon, hogy megossza velem e nézeteit. Beszélt ő mindenről még ezen kívül, például az ügyvéd családtagjáról, meg hogy milyen jogcímen lakom itt, meg hogy reméli hogy elég intelligens vagyok ahhoz, hogy azt csináljam, amit ő akar. Nos, ő az a fajta, aki képes beleállni egy csapásba, csak hogy elmondhassa, a gondolatait, úgyhogy jobbnak láttam elrakni a kardot, de azért felhívtam rá a figyelmet, hogy illúzió az, hogy ő bárkit elzavarhat egy közösen fizetett területről. A vitát azonban nem velem fejezte be, mivel arra járt egy apuka, akinek meg labdázni szoktak a srácai ott, és egyetértett velem. A néni az utcáig loholt a nyomában, és magyarázott, de már nem hallottam, hogy mit.

Délután megnéztük a papírokat, hogy akkor most ez tényleg díszkert-e, ahogy a néni állítja. Hát, ott az áll, hogy játszótér.

Volt is alkalmunk ezt megosztani a lakóközösség két önjelölt képviselőjével, egy másik nénivel és egy bácsival, akik feljöttek, mert hallották, hogy "volt itt egy kis balhé". Szerintem ők még nem láttak igazi balhét, pedig elvileg ez a generáció látott már kevésbé békés napokat is. Addig vitatkoztunk, míg kihoztuk döntetlenre: nekünk lehet hogy papíron igazunk van, de olyan jó, amikor a mentősök megjegyzik, hogy milyen szép a kert, és különben is, mi lesz, ha ők meghalnak.

Na jó, gondoltam, több hullám ma már nem jön, de hamarosan abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy kaptunk egy üzenetet  közös képviselőtől, amiben felszólított, hogy ne használjuk vívásra a kertet.

El kell ismernem, ilyen gyors mozgósításról aligha olvastam a történelemkönyvekben. Gondoltam, évente körülbelül hatszor edzek azon a területen, ennyiért nem fogok vitatkozni. Nekem nincs rá időm, türelmem, nekik viszont az előbbiből jóval több van, és valószínűleg ők élvezik is ezeket a játszmákat.

Legyen hát nekik, mondtam, akkor nem megyek le gyakorolni.

A dolog valószínűleg azért maradt meg bennem, mert abban a pillanatban rájöttem, hogy most engedtem át az életteremet a nyugdíjasoknak, és járultam hozzá, hogy a társasház szép lassan átalakuljon öregek otthonává.

Brexit

"Exit: light

Enter: night

Take my hand

We're off to never never land"

Metallica: Enter Sandman

A két történet szintézise számomra a mai (ill. most már múlt heti - a szerk.) Brexitben mutatkozik meg. Láttam egy kimutatást, ami szerint a fiatalok döntő többsége inkább maradt volna az EU-ban, a szavazás eredményét azonban nagyobb mértékben határozta meg az idősebb szavazók álláspontja, akik a kilépés mellé álltak.

Nem vagyok tisztában az Egyesült Királyság demográfiai összetételével, de ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy rájuk is jellemző lehet az öregedő társadalom kifejezés, mint úgy általában az Unió országaira.

A demokrácia pedig mennyiségi stratégiára van belőve: ha egy társadalomban a muszlimok kerülnek többségbe, akkor értelemszerűen olyanná formálják, amilyenben ők érzik jól magukat. Ha pedig az öregek vannak többségben, akkor a társadalom olyan lesz, mint a társasház, amelyben lakom: öregek otthona. 

Ami viszont szöget ütött a fejembe - s az azóta megjelent netes reakciók alapján nem csak az enyémbe -, az az a tény, hogy a demokratikus eszközökkel formált társadalomban a várható életkor alapján pont azok töltik majd el a legkevesebb időt, akik formálták, és azok a legtöbbet, akik nem ilyenné akarták volna formálni.

Ez a gondolat azért ékelődött belém ennyire, mert az egyik leggyakoribb érv a kilépés mellett a migráció volt. Ahogy végigböngésztem ezt, eszembe jutott a tér-idő kontinuum kifejezés.

A térbeli migrációt jól ismerjük: ez az a dolog, amikor az egyén a tér egyik pontjáról (A) átmegy a másik (B) pontjára, és ott valamilyen hatást fejt ki. Ha olyan nívón van, akkor ezt a hatást egyezteti a B ponton lévőkkel, ha nincs olyanon, akkor lesznek kisebb súrlódások, például elkezdi a saríát rákényszeríteni az utcán járó-kelőkre. Amennyiben a B pont lakói bizalmatlanok az illető nívójával kapcsolatban, védekeznek, mondjuk kerítéssel vagy Brexittel.

Vajon van-e értelme időbeli migráción gondolkodni? Ez azt jelentené, hogy minden állampolgárnak van egy időbeli egységsugara, amin belül kifejtheti a hatását a társadalomra, amiben él. Ha olyan akciót hajt végre, amely ezen sugáron kívül hat, az egyfajta migráció, mivel rákényszeríti a saját értékrendjét, elképzeléseit egy olyan társadalomra, amelynek értékeit, elképzeléseit ő nem tiszteli, s mellesleg nem is fog ott élni (míg a térbeli migránsok nagyon is megeszik, amit főztek, mivel a B pontba költözés után ők is a társadalom részei).

Egy kicsit furcsállom ezt a gondolatot. Ennek gyakorlati alkalmazása azt jelentené, hogy már nem csak térben, hanem időben is határokat húznánk, vérmérséklet szerint: kerítéssel, határőrrel, Schengennel, szavazati jog korlátozásával. Azt hiszem, valami ilyesmi lehetett a Baader-Meinhof csoport egyik törekvése is, akik sérelmezték, hogy a néhai III. Birodalom szolgái jó tisztségeket tölthettek be az NSZK-ban. El akarták magukat vágni ettől az örökségtől, az előbbi megfogalmazásban, csökkenti akarták ezen hivatalnokok egységsugarát. Velük azonban mégsem kifejezetten az életkor volt a probléma, hanem hogy mi mellett kötelezték el magukat fiatalon.

A téma nem új keletű, itt a blogon Schundi pajtásom fejtette ki a véleményét, hogy közelebb érzi magához fiatal külföldieket, mint az öreg honfitársakat. Ebben az értelemben az időbeli elhatárolás mintha fontosabb is lenne, mint a térbeli.

Egy vidéki élmény kapcsán ki is fejtettem ezt (Elveszett cirkáló c, bejegyzés), benne volt ez a beszélgetés, a vasárnapi boltbezárás, ami szintén ilyen brexites kényszernek érződött, utalás a Charlie Hebdo-ámokfutásra, szóval úgy általában az agresszív kisebbségre.
Itt van egy definíciós probléma: az öregek nem lehetnek kisebbségben, hiszen épp arról van szó, hogy a demokrácia mennyiségi stratégiát követ, ergo a nagyobb létszámú csoport akarata érvényesül, még ha a következményeket nem is ők viselik.
De hát hogy lehet az, hogy azoknak kisebb beleszólásuk van a jövőt érintő kérdésekbe, a társadalmi javak újraosztásába, akik ebben a jövőben élni fognak, ebben a jövőben nevelik majd a következő generációt, s mellesleg az újraosztandó javakat épp ők termelik meg? Erős a gyanúm, hogy a demokratikus berendezkedésnél nem került ez a téma az asztalra, mivel a várható életkor nem volt ekkora, és a társadalom is újraprodukálta magát, így nem voltak öregedő társadalmak, s a nyugdíjasok tényleg kisebbségnek számítottak, még ha már akkor is olyan agresszívak voltak, mint azok, akik most is itt mesterkednek valamiben egy emelettel feljebb (éljen a paranoia :D).
Kérdés, hogy ezt az új állapotot egy demográfiailag, gazdaságilag, politikailag eltorzultnak tekintjük-e; újra akarjuk-e kalibrálni? A Brexit, amennyiben jól látom át, egy újra-kalibráció: azt mondja, hogy túl sok a migráns, ezért átírjuk a rendszert. Ezen analógia mentén, ha azt mondanánk, hogy az, hogy az öregek döntik el, hogy a fiatalok milyen világban éljenek, időbeli migráció, akkor eljutunk egy újabb szakadáshoz, aminek a következményei nem megjósolhatóak. Alternatíva, hogy meghitelezzük a tér-idő kontinuum migránsainak, hogy rendelkeznek azzal a nívóval, hogy tekintettel vannak a bennszülöttekre.

ROMANES EUNT DOMUS

"Aki húsz évesen nem kommunista, annak nincs szíve.

Aki harminc évesen még mindig az, annak nincs esze."

Haladjunk tovább ezen a migrációs hasonlaton! Beszéltünk eddig a migránsok nívójáról, illik tehát megvizsgálni a másik felet is: a bennszülöttét.

Mindenkinek joga van úgy élni, ahogy akar, míg mást nem bánt vele. Legyen.

Mindenkinek joga van tévedni.

Ám vannak helyrehozhatatlan tévedések.

Amire ezzel célzok, az az, hogy nem evidens az, hogy baj, ha az öregek döntenek. Tegyük fel, hogy az évtizedek nem csak ráncokat hagytak maguk után, és átlátnak egy-két dolgot, amelyet a fiatalok még csak filmekben láttak. 

Ha el is fogadjuk a felvetést, hogy az idős szavazók időbeli migránsok, ez a migráció lehet, hogy kompenzálja a bennszülöttek felkészületlenségét, így még hasznos is lehet.

Végülis a rómaiak is benyomultak az ismert világ nagy részébe, amit tényleg nem mindenki köszönt meg nekik, de azért - mint a Brian élete c. filmben felmerült - némi civilizációt is vittek magukkal. S hogy közelebbi példát mondjak, Árpád-házi királyaink is építettek a migrációra, amikor felmerült, hogy kicsit eurokomformabbá kellene tenni a népet, vagy újra fel kéne tölteni a tatár által megritkított állományt.

Integráció

Ha az idős szavazók migránsok, akkor mi dönti el, hogy olyan migránsok, akik jobbá teszik az országot, vagy olyanok, akik miatt oly szívmelengető azt a kerítést a határon tudni vagy az Unióból kilépni?

Erre a választ szerintem Erikson pszichoszociális fejlődéselméletéből (bizony, sokszor előveszem) a nyolcadik szakasz adja meg. Ebben a szakaszban az egyén ráeszmél, hogy eljött élete alkonya, és számot vet életével. Ha élményeit integrálni tudja egy "jó és hasznos élet, ami a világ építőkövévé vált" képpé, akkor bölcsen megbékél azzal, hogy nincs idő, s nincs is szükség újabb nagy tettekre, s segíti az őt követő generációk boldogulását. Ha ez az integráció nem sikerül, és azzal kell szembenézni, hogy igazából semmi fontosat nem sikerült összehozni hatvan év alatt, tök banális az egész, akkor bizony nagy kétségbeesésre lehet számítani.

Leírva nem láttam ezt, de számomra logikus, hogy ez az integratív folyamat nem valami izolált meditáció. Erikson elmélete pszichoszociális, azaz szerinte a fejlődés a lélek és a társas környezet kölcsönhatásának köszönhető.

Arra következtetésre jutottam hát, mint ami a roma-integrációnál is felmerült bennem: nem azt mondom, hogy ki kell tárni a szívet, és közösen kell énekelgetni, de ha elzárkózunk, akkor részükről minden próbálkozás hiábavaló, mert nincs hová megérkezni.

Ha senkit sem érdekel az élet, amivel valaki egy társadalmat próbált építeni, az valóban fölösleges és banális lesz. Ha komolyan úgy gondolkozunk, hogy valaki csak azért száll fel a buszra, hogy útban legyen, mert ő amúgy milyen ügyben is akarna a város másik pontjára eljutni, akkor az az ember tényleg csak azért fog felszállni egy idő után. Végülis jobb, ha az emberre dühösek, mint ha észre sem veszik, legalábbis az elméletek szerint.

Összefoglalva, ha az egyénnek nem sikerül ez az én-integráció, akkor kritikus érzelmi állapotban marad. Mivel az integráció összefüggésben van a környezettel, az egyén a környezetre fogja rázúdítani azt az agressziót, amit a lelki válság generál. Így válik olyan nyugdíjassá, aki mindig csak útban van, mindig beszól, mindig zsörtölődik, piszkálja az udvaron gyakorló fiatalokat, esetleg szimpla kicseszésből kiszavazza az országot egy előnyös szövetségből (oké, ezt azért nem feltételezem a brit nyugdíjasokról).

Lehet, hogy érdemes volna a demokráciát újrakalibrálni, szerintem van ebben logika.

De emellett nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy talán nem a politikai rendszereket, csak az emberi kapcsolatokat kéne újrakalibrálni.

Mindenesetre a briteknél ez a kérdés fel fog merülni párszor, erre fogadni merek!