
Mégis ragaszkodunk ehhez a pár hetes konzultációhoz.
Vajon miért?
Amikor az első évadban írtam egy bejegyzést a személyiségzavarokkal kapcsolatban (Tőlünk féltett anyád címmel), minden igyekezetem ellenére sikerült kirobbantanom egy "miért kell felcímkézni az embereket" vitát. Tömören összefoglalva a beszélgetést, azt az álláspontot képviseltem, hogy egymás/önmagunk elfogadása nem kellene egyenlő legyen a problémák tagadásával, és noha "emberi problémákról" van szó, ez nem jelenti, hogy csak irodalmi nyelvezettel lehet őket megközelíteni.

Azt gondoltam, hogy ez a tagadás és alkudozás egy befejezetlen gyász-munka, ami még a változás előtti töprengés része, nincs elhatározás, így az ember csak fél-megoldást választ (bizony, egyes esetekben egy rövid konzultáció az).
Értelmezés-szinten még mindig használható magyarázatnak találom ezt.
Ám ez a vita már jó hat éve volt, s ezt a hat évet én aktív munkával töltöttem. Ez az aktív munka pedig megtanított arra, hogy a humanisztikus pszichológia nem épp hülyeség...
Juliát nem árultam el
"Nem egy "betegség" hiteti ezt el velem?
Végülis, anyám depressziós. Az alkoholizmusa csak a megjelenítése ennek. Külsőre rá hasonlítok, miért ne passzolna a többi fenotípus is?Miért lenne itt dráma?Talán csak a neurotranszmitterekről szólt ez a történet, ez az egész élet."
Untold stories
Ebben a tagadás-tematikában a lónak van egy túloldala is.
Anno egy tanárom úgy fogalmazott, hogy amikor egy pácienssel dolgozik, olyan, mintha hárman lennének ott a helyzetben: ő, a kliens egészséges énje és a megbetegedett énje. Nem tagadta, hogy van a fickóban valami, amihez komolyabb stratégia kell a türelemnél és megértésnél, de törekedett elkerülni, hogy feladattá és diagnózissá tárgyiasítsa a vele szemben ülő embert.
Problémától függően volt ott minden: játszmáztak vele, sértegették, lenyúlták a telefonját, befeketítették a neten, vagy ő lett a tanúja annak, hogy egy ott nem ülő lesz a céltáblája ezeknek. Ezekre a dolgokra józan ész és szaktudás kell.
De vannak olyan kötelékek, alapértékek amiket még ezekben a pillanatokban sem árult el a páciens. Maradt egy én-része, ami ugyanúgy szenvedett attól, hogy nem képes hatékonyan megküzdeni a démonjaival. Csak egy-két próbálkozása maradt sikeres, esetenként oly aprók a hétköznapi ember számára, hogy fel sem tűnnek, de az értékük legalábbis nem. Vagy csalásnak gondolja őket.
A páciens számára azonban ezek a bizonyítékok, hogy ő is képes oké, normális, emberi lenni.
Ha ezeket nem veszi észre és tükrözi vissza egy olyan személy, aki mélyen belelát a lelkébe, akkor tényleg minden remény elveszett...
Úgy tűnik, mintha a szaktudáson túl is lenne valami.
Készülnek törvényi keretek, amelyek - eredetileg - alighanem azt a célt szolgálják, hogy a kliensek ne hazudhassanak maguknak, hogy "segítő és segítő között nincs különbség", ne nyúlhassanak félelmükben és tagadásukban félmegoldásokhoz. Pontosabban, a törvényi keretek a szakma képviselőinek szólnak, hogy ne vállaljanak túl nagy falatokat ideológia vagy cinizmus miatt.
Ki tudja, talán még értelme is lehet ennek.
De azokra a helyzetekre azért kíváncsi leszek, amikor a kliens mégis hatékonyabbnak érzi majd a közhelyes kis Coelho-idézeteket megosztó tanácsadót a Vérebbé égett fehérköpenyesnél (aki esetleg fogorvosból lett terapeutává), pusztán azért, mert képes még személyként észlelni őt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése