Ez a történet egy kognitív átkeretezésről szól, a mögötte lévő elmélet pedig arról, hogy miért játszmáznak az emberek, és hogyan tudnak kilépni belőlük, ha rájönnek, hogy jobb eszközökkel is formálhatják az életüket.
Aktualitását pedig az adja, hogy mostanában hunyt el Niki Lauda.
Ha szeretnéd megérteni az ezek közötti összefüggést, olvasd tovább!
Akarsz-e játszani?
Azt hiszem, sok bejegyzésben írtam már a játszmákról, bár konkrétan egy sem jut most eszembe, amiben definiálnám a fogalmat. Valami hasonló élménye lehetett a TA MA c. könyv szerzőinek is, akik összegyűjtötték a legtöbb definíciót, amit akkorra leírtak, s végül jobbnak látták összefoglalni őket az alábbiak szerint:
"A játszma az a folyamat, amit valamilyen rejtett folyamattal csinálunk, amely
- kívül esik a Felnőtt (én-állapot) tudatosságon
- nem válik explicitté, amíg a résztvevők át nem kapcsolják viselkedésmódjukat
- mindenkiben azzal végződik, hogy zavart és félreértettséget érez, és a másik személyt akarja okolni."
Arról már biztosan lehetett tőlem olvasni (munkahelyi blogon és itt is), hogy miért szeretünk játszmázni: remekül megélhetjük benne a sorskönyvünket, és ad némi pszeudo-intimitást is. Ez utóbbi szerintem egy elég lényeges része: ez nem az a fajta intimitás, amelyben igazán fájna az elutasítás, de annyira azért van személyes, hogy megnevezhető szereplők legyenek az életünkben. Így lehet dilis ex-férjünk, idióta kollégánk, kedvenc ellenségünk, nagy riválisunk, stb.
Ahogy kapisgálni lehet, a legtöbb történet, amivel szórakoztatjuk magunkat, valamilyen játszmán alapul. De ha ilyen szépen megfűszerezi az életünket, mi a baj vele?
Az, hogy játszmázás közben a Felnőtt én-állapotunk elmegy otthonról? Na és? Egy egészséges ember nem lehet mindig Felnőttben, nem?
Ez éppenséggel igaz. De vannak olyan helyzetek, amikkel sokkal jobban is lehetne járni, ha mégis inkább abban az én-állapotban vagyunk. A legtöbb ilyen helyzetben van valamilyen játszma.
Hogy a dolog matekos oldalát is nézzük, vegyük a játékelmélet két gyöngyszemét: a Gyáva nyúl (vagy ahogy a Hegylakóban mondták, csirkéset) és a Dollár-árverés játékokat.
A Dollár-árverés lényege, hogy egy buliban 1 centes kezdőértéken kikiáltok 1 dollárt; lehet rá licitálni. Annyi plusz szabály van, hogy nem csak a nyertesnek kell fizetnie, hanem a második helyezettnek is. Ahogy arra számítani lehet, a kérdéses dollár sokszoros áron szokott elkelni, bár a játékosok felismerik, hogy egy idő után már nem a nyereséget növelik, hanem a veszteséget enyhítik. Fiatal férfiak különösen könnyen belerángathatók ebbe a remek licitbe.
Amennyire tudom, szintén a teremtés ifjú koronáit áldotta meg az ég annyi ésszel, hogy a Gyáva nyúl nevű játékot űzzék. Ebben egy-egy - lehetőleg lopott - autóba ülnek, majd padlógázzal süvíteni kezdenek egymás felé. Aki előbb elrántja a kormányt, az a Gyáva nyúl, nyereménye a közösség korlátlan megvetése, amiért félt a frontális ütközéstől.
A két játék elemzéséről sok érdekeset lehet olvasni Mérő László Mindenki másképp egyforma c. könyvében, nekünk alighanem elegendő megállapítani azt, hogy egyik sem tűnik a hosszú és eredményes élet titkának, mégis nagyon sok hétköznapi élethelyzetet modelleznek le. És feltehetően egyik sem Felnőttben van.
Konzultáció folyamán gyakran találkozom olyan sztorikkal, amelyek ezzel a két játékelméleti kakaskodással írhatók le. Tanár-diák konfliktusok, párkapcsolatok, munkahelyi balhék, szülő-gyerek viták, szakdolgozatok mögött mind ott bujkál az irracionális kockázatvállalás és tétemelés. És még nem is keveredtem bele válóperbe...
Legutóbb elmeséltek nekem egy ilyen macska-egér játékot, amiből a történet gazdája kilépett. Pénz nem igazán volt a dologban, de nagyon elvont gondolkodás mégsem kell ahhoz, hogy rájöjjön, hogy a sok feszültség, színjáték is egy költség valahol.
Úgy gondolta - alighanem Felnőttből - hogy ésszerű döntést hozott. "Okos enged, szamár szenved", a másik megpukkadhat, meg minden.
"De azért mégis furdalja az oldalam, hogy vesztettem" - vallotta be.
Itt jutott eszembe egy filmzenei tétel, amit Youtube gyakran kisorsol nekem: a Lost but won a Hajsza a győzelemért című filmből.
Ebben a filmben Niki Lauda és James Hunt Forma-1-es rivalizálását dolgozzák fel. Az adott szám címe azt a jelenetet örökíti meg, amikor egy extrém veszélyes versenyen Lauda végül feladja az üldözést, és kiáll a boxba. A film narratívája szerint ezzel vesztett a Hunttal szembeni Dollár árverésben vagy Gyáva nyúlban (nem tudom, hogy az ő sztorijukat melyik írja le jobban), de meta-szinten mégis nyert, mert a saját, és nem Hunt értékrendje szerint döntött, és azt az életet választotta, ami túlmutat a száguldó cirkusz világán.
Hát valahogy én is így láttam a kliensem döntését. Néha attól leszünk világbajnokok, hogy elvesszük a gázt. Csak nem azonnal.
Kiállni a boxba
Őszintén szólva nem hinném, hogy túl gyakran ki tudunk kecmeregni egy játszmából, ha már elindult, vagy elindítottuk. Amikor beszélek valakivel a saját játszmáiról, általában az a cél, hogy legközelebb ne így végződjön a történet.
De mit lehet tenni ennek érdekében?
Elkaphatjuk rögtön az elején. A játszmák rejtett üzenetekkel indulnak el, amelyek valamilyen gyenge pontunkat célozzák meg. Például azt, hogy nem bírjuk, ha gyáva nyuszinak hívnak minket. Ha követjük Szun Ce tanácsát, és megismerjük magunkat és a sebezhető pontjainkat, kisebb eséllyel leszünk bevonhatók játszmákba.
A saját gyenge pontunkon kívül az is segítségünkre lehet, ha a másik félét is ismerjük. No nem azért, hogy kihasználjuk, hanem hogy annak tükrözésével Felnőtt én-állapotot provokáljunk ki. Ez azért hasznos, mert a játszma mindkét részről félreismeréssel, valamilyen kognitív torzítással indít (pl. "te sosem csinálsz itthon semmit", amikor elfelejted levinni a szemetet). Ilyen félreismerésekről még lehet olvasni abban a bejegyzésben, amelyben saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy egy egyetemmel is lehet játszmázni (Story of my life).
Ha az eleje elrobog mellettünk, akkor körülbelül a játszma közepén jön a következő lehetőség, amikor szembesülünk vele, hogy itt valami átverés van. Nagyjából ilyenkor szoktunk valamilyen frappáns módon szerepet cserélni a történetben, mondjuk egy "sose viszed le a szemetet - neked meg sose lesz rendes munkád" párbeszéd kereteiben. Ide két javaslatot ajánl a könyv.
Az első a "negatív kiegyenlítés" elkerülésére vonatkozik. Az elmélet szerint a játszmának az az egyik funkciója, hogy megerősítsen valamilyen sorskönyvi hiedelmet, például "semmire se vagyok jó", "nem lehet megbízni a nőkben", stb. Igazából a sématerápia jobban magyarázza ennek a működését (pontosabban nekem érthetőbb volt), de pár sorig még bírjuk ki a magyarázat nélkül - lényeg, hogy a játszma egyik funkciója valamiféle önsorsrontás. Ám ha már kifigyeltük, hogy mi módon próbálunk gáncsot vetni önmagunknak, akkor meg is dicsérhetjük magunkat, ha fülön csípjük ezt az én-részünket. Ez gyakorlatban mondjuk így néz ki: "tudom, hogy van hajlamom felvenni a tehetetlen áldozat szerepet, és úgy látom, hogy most is épp erre hajtok". Így a negatív kiegyenlítés érdeklődés hiányában elmarad.
Ennek egy fokkal - szerintem - mélyebb verziója a "pozitív kiegyenlítés", amelynek lényege, hogy megpróbálom megérteni, hogy melyik autentikus Gyermeki szükségletemet próbálom nem tudatosan kielégíteni a játszmázással. És ha erre rájövök, akkor megpróbálom ugyanezt tenni, csak egy egészségesebb módon.
Itt jön ez a sématerápiás magyarázat: eredetileg minden egyes lelki folyamatnak van valamilyen adaptív funkciója. Még az önsorsrontásnak is: ha elhiszem, hogy nem vagyok semmire jó, akkor rengeteg energiát spórolok meg azzal, hogy nem űzök "délibábokat". Ha elhiszem, hogy a nőkben nem lehet megbízni, akkor a nők nem tudnak megbántani. Ha elhiszem, hogy a világ egy sötét, elcseszett hely, akkor nagy csalódás már nem érhet. De minek akarom ezt bebizonyítani? A kiszámíthatóság miatt. A Gyermekinknek egy kiszámítható világ a biztonságos; a maga nyakatekert módján még egy kiszámíthatóan veszélyesebb világ is biztonságosabbnak, kezelhetőbbnek tűnik, mint a "lehet más a..." remények. A pozitív kiegyenlítés az, hogy megtanítjuk a bennünk lévő Gyermeknek, hogy ezt a biztonságot nem csak túlélés-szinten lehet elérni. Ez persze nem kevés időt, pénzt, könnyet fog jelenteni... (ld. Minek jársz terápiába? c. bejegyzés)
ui.: Természetesen ez a "lost but won" narratíva is korlátozott érvényességű. Amikor az esti híradóban egy párt zsinórban háromszor aposztrofálja élete legnagyobb győzelmének, hogy csak két helyet vesztett az Európai Parlamentben, nos, azt talán nem az "átkeretezés" cikknél kell keresni a szótárban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése