Ebben a bejegyzésben újra felnőttéválás rögös útjáról írok. Egy punk dalon keresztül közelítettem meg pro és kontra a konformizmusban rejlő kiaknázatlan aranybányákat, megfűszerezve az identitásstílus és az egzisztencialista pszichológia egy-egy fogalmával.
Pár éve volt egy kihívássorozat a Facebookon, amelynek az volt a lényege, hogy megadtál valakinek valamilyen zenekart, és annak munkásságából kellett posztolnia egy számot, ami tetszik. Természetesen mi nem hagytuk ki az alkalmat, hogy úgymond kihívás elé állítsuk egymást a haverokkal, ezért igyekeztünk olyan zenekarokat feladni, amelyek kívül estek a másik komfortzónáján.
Így kaptam meg én a Hatóságilag Tilos nevű punk zenekart. A kihívóm nem fogott ki rajtam: találtam olyan művet, ami tetszett, ami nem volt más, mint a Nem ez voltál című számuk.
Elsőre olyan élmény volt hallgatni, mintha requiemet írtak volna az ifjúkoromról. De azért...nem véletlen, hogy nem sűrűn hallgatok punk zenét.
Miféle gyászt oszt meg a dalban a "lírai én"?
Egy srácról (ez projekció, lányról is szólhat) énekel, aki több, mint 20 éve keményfejű lázadó volt, nem állt be semmilyen sorba, és az autoritás-krízis további tüneteiből varázsolt életstílust magának.
Aztán elment dolgozni, ami óhatatlanul behozott valami struktúrát az életébe, esetünkben nem valami lélekemelőt. Ez egyrészt életvitel-szinten jelenik meg, másrészt identitás szintjén: a munka világában valószínűleg megtanulta, hogy a rock n' roll mégsem váltja meg a világot. Semmi, semmi értéket nem képvisel az, ahogyan bulizik. Így valójában semmi jelentősége annak, hogy a szabadidejében Patkány Joe vagy Neo néven fut, mert a világ Kovács József és Mr. Anderson részére biztosít fogorvost, táppénzt, fizetett szabadságot, előbb-utóbb kiérő rendőrt, mentőt, tűzoltót. Legalábbis ha beleszámoljuk a kölcsönösség elvét a képletbe.
Erre mondja a lírai én, hogy a dal hőse félig halott, kiégett, akit kiiktattak a hatalmasok.
Mondom, mi van?
Tartalmilag ugyan más, de funkcionalitásában ez ugyanaz a helyzet, amikor az első egyetemista éved után hazamész a bűnös Budapestről, és elújságolod a nagyfaternak, hogy lehet, hogy a buzik mégis emberek. Erre ő meg az asztalra csap, hogy kimosták az agyad az egyetemen. Ő már lezárta, hogy mi oké, mi nem oké, és nem is gondol rá, hogy egy ilyen vélekedés önként, puszta információk hatására megváltozhat. Ezt hívják zárt kognitív stílusnak, vagy ha önazonosság felől közelítünk, elkerülő identitásstílusnak.
Ugyanez a zártság jelenik meg abban, hogy fel sem merül, hogy a dal hőse szimplán adaptálódott a környezethez. Nyilván, amikor nem volt rajta felelősség, könnyű volt lázadni. Viszont amikor már el kell magad látni, néha önként szabadulsz meg a vörös nadrágtól. Sőt, merészebbet mondok: amennyi változás van az ember életében, még az sem feltétlen természetellenes, hogy azért nem akarja már hordani, mert már nem tetszik neki. A változás még nem feltétlen korábbi énünk elárulását jelenti, néha annak a kifejezett továbbfejlesztését.
Amikor szimbolikus halálról, elveszett értékekről regél a lírai én, valahogy az az érzésem, hogy elég nagy balfasz szegényke, ha azt hiszi, hogy negyven évesen még mindig olyannak kéne lenni, mint húsz évesen.
De igazából nem erről akartam mesélni, mert akármennyire ostobának tartom a mögötte lévő világképet, mégis tudok rezonálni a dalra.
Kínosan hosszú idő telt el, mire először kezembe vettem Irvin Yalom egyik könyvét. Róla azt kell tudni, hogy beemelte a lélektanba az egzisztencialista filozófia kérdéseit, amivel mély és messzire mutató perspektívát adott a terápiának.
Az egyik művében említi az ember négy egzisztenciális félelmét: félelem a szabadságtól (a felelősséggel, hogy nem éltem a lehetőségeimmel), az izolációtól és magánytól, az élet értelmetlenségétől és a haláltól, teljes megszűnéstől.
Ebben a dalban azt hiszem, az élet értelme jelenik meg.
Attól még, hogy elfogadtad, hogy felnőtt korban 100%-ig a punk ideológia szerint élni idétlen dolog, még érezhetsz iránta nosztalgiát. Ha ugyanis kamaszként ettől az ideológiától azt érezted, hogy valami fontos dolgot képviselsz, jelentése van a tetteidnek és szavaidnak a magad kamasz-szintjén, akkor olyan éveket idézel fel, amikben az életednek még volt értelme.
Nem mindenki van ám olyan privilegizált helyzetben, hogy olyan számára érdekes munkája legyen, mint mondjuk nekem (vagy hogy valaki megtanítsa neki a privilegizált szót). Van, akinél nem jön össze az önmegvalósítás se munkában, se hobbiban, se a családjában, se politikailag. Lehet, hogy kapott egy formát a felnőtt élettől, de nem kapott hozzá tartalmat. Ő maga pedig hiába próbálta(?), nem tudta kitölteni az ürességet.
Az ő számára a veszteségérzet olyan jellegű, amivel azt hiszem, tudok együttérezni.
Ebből a szempontból ez a dal amolyan művészetterápiás gyászfeldolgozás.
Talán azért ezt választottam a banda összes száma közül, mert én is hagytam hátra ezt-azt az idő temetőjében. Például a hajamat. :(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése