Tedd félre a kószát

Szerencsére ez a bejegyzés nem készült el karácsonyra. Az eredeti gondolat saját családi élményekből nőtt ki, ám ahogy érett tovább, rájöttem, hogy mostanában több kliensemmel is beszélgettünk ilyen dolgokról. Mindenhol más a sztori, és más a megoldás is, de pár lépést visszalépve van egy közös kérdés: mit kezdesz azzal, ha idegesít már az a szerep, amit az eddigi években játszottál a családodban?

Ahhoz, hogy ezen a témán tovább tudjunk haladni, érdemes feleleveníteni, hogy mit értünk "szerep" alatt.

Itt nem az az üzenet, hogy valamilyen korlátozott őszinteséggel vagy a többiek között, és úgymond megjátszod magad (bár sokunk valóban ezt csinálja).

Azt hiszem még az egyetemi anyagban is úgy magyarázták valahol a kifejezést, hogy "szociális interface". Ez az a közösen - noha többnyire nem explicite - elfogadott érzelmi-gondolati-viselkedéses beállítás, amivel kapcsolódunk egy helyzethez. 

Ez a helyzet lehet mondjuk a karácsony este a családdal. Adott a kontextus, ami megmondja, hogy most kb. mit lehet elvárni mindenkitől; ennek a részleteit lehet lehívni a kultúrából. A legtöbb család nem pontosan ugyanúgy ünnepli a karácsonyt, tehát a konkrétabb helyzethez vannak kisebb módosítások. Így, hogy van egy közös forgatókönyv, már csak az a kérdés, hogy ki milyen szerepet játszik majd el benne.

A szerepben benne van, hogy az ember adott helyzetben mit kellene képviseljen és hogyan. Mit mond, mit nem, mi az ő felelőssége, mik a jogai.

Sokféle szereposztás van: egyik azzal kapcsolódik a helyzethez, hogy eteti a többieket, egyik azzal, hogy meséli a régi sztorikat, a másik azzal, hogy hatodszorra is végighallgatja, megint másik pedig dísszemlét tartva értékeli a családtagokat, de neki pont elnézik a dolgot.

Tehát ezért nem őszintétlen a szerep eljátszása: attól válik értelmessé és kiszámíthatóvá a helyzet, hogy mindenkinek megvan, hogy az énjéből mit hoz be hozzá. Így tudtok együttműködni.

Ha belegondolsz, elég fura lenne, ha egy legénybúcsú és a szent este forgatókönyveit vagy szerepeit megcserélnénk: mindkettőben magukat adnák az emberek, de teljesen más jönne ki a dologból. 

Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa

Aránylag sokat kampányoltam már a Szerződés-modellel, ami azt foglalja össze, hogy az emberi kapcsolatokat afféle implicit megegyezések irányítják.

A családi forgatókönyv is egy közös szerződés. 

Nos, igen, van, hogy nem minden fél elégedett egy szerződéssel. Ez még nem jelenti azt feltétlenül, hogy nem fogjuk betartani: a mobilszolgáltatót se tudod olcsón lecserélni egyik pillanatról a másikra, pedig az egy elég szimpla kapcsolat egy olyan generációkon át, több ember által formált együttműködés-rendszerhez képest, mint a családi miliő.

Viszont van, aki megkísérli újraírni ezt a ki nem mondott megállapodást.

Felfrissítendő a dolgot: eddig többnyire azt írtam le a szerződésekről, hogy mindenkinek van egy saját magával kötött verziója, ami arra vonatkozik, hogy ő miért vesz részt az adott helyzetben? 

Ha nem tudod, hogy neked ez mit jelent, azaz te minek mentél oda, akkor javaslom ezt tisztázni először.

A másokkal kötött szerződésünk ebből a saját magunkkal kötött verzióból származtatható le. Gyakran még akkor is, amikor úgy érezzük, hogy kényszer hatása alatt vagyunk: a kényszer magyarázható a saját elhatározással is, nem csak a másik fél erőszakosságával. Például ha elviselem a nagybácsi kommunista kiáltványát, mert nem akarok politikán veszekedni a nagyi jelenlétében, akkor a fő hatás valójában nem az, hogy a nagybácsival máshogy nem lehet politizálni (bár amúgy ez igaz), hanem hogy én nem akarok a nagyi előtt balhézni.

Amikor úgy dönt az ember, hogy szeretné újrarendezni a pozícióját a családban, akkor lényegében a saját magával kötött szerződést írja újra először, és erre alapozva újraírja a másokkal kötötteket is.

Ezt persze mondani könnyebb, mint csinálni, révén ritkán szoktuk ténylegesen megbeszélni ezeket a dolgokat, illetve egy szerződéshez legalább két fél kell, és nem biztos, hogy a másik is változtatni szeretne. 

Megosztanám azt a 4 kérdést, amivel piszkálni szoktuk a klienseinket, ha szerződésekről beszélünk!

A nulladik kérdés, hogy min szeretnél változtatni?

Például, miért látogatsz haza karácsonykor? Mert muszáj? Mert ott érzelmi biztonság van? Szeretnél megint gyerek lenni egy kicsit? Meg akarod mutatni, hogy már felnőtt vagy? Ingyen lehet sokat enni? Látni szeretnéd a többieket?

Alapvetően mindegyik válasz jó, viszont ha nem érzed jól magad az otthoni szerepedben, akkor valószínűleg szükség lesz egy újra.

Az első kérdés, hogy miből látnád, hogy a szerződésed teljesül?

Gyakran szoktuk a SMART-célokkal nyaggatni az embereket, de nem mindig értelmezhető az időhöz kötöttség, mérhetőség, specifikusság, stb.

Viszont mindig észrevehető, ha a nulladik kérdéshez írt választ összecsaptuk.

Tegyük fel, hogy az volt a válasz, hogy "ne kezeljenek már gyerekként" (mely gyakori és reális igény).

Ebben a szerződésben vannak még pontosítandók.

Miből érzed azt, hogy eddig gyerekként kezeltek? Mit mondtak, csináltak?

És mit kellene mostantól csináljanak, mondjanak, hogy jobban érezd magad?

Egy olyan szerződésnek elég nyitott vége van, ami csak azt tűzi ki célul, hogy mi ne legyen. Minek kezeljenek? Felnőttnek? Családfőnek?

A másik nehézség ezzel a céllal, hogy másoknak van kitűzve. Hogyan változna az ember helyzete, ha ő maga nem akar változtatni, csak másoktól várja el? Elég ritka dolog, hogy a nekünk semmi szerepünk nincs abban, ha rosszul mennek a dolgaink.

Tegyük fel, hogy addig iteráltuk ezt a kérdést, hogy megvan már pár konkrétum, hogy mi mit fogunk másképp csinálni, ami lehet hivatkozási alap a közös megegyezés átírására.

A második kérdés: hogyan fognak mások reagálni a szerződésedre?

Akár jó hírként is felfoghatjuk, hogy nem is biztos, hogy kell a "nagy beszélgetés" a viszonyok újrarendezéséhez.

Rendszerekben élünk, amelyek elemei között kölcsönhatások, függőségek vannak. Ha a rendszer egyik eleme megváltozik, az hatással lesz az összes többire.

Az, hogy a szerződés hallgatólagosan köttetik meg, lényegében a rendszer elemeinek (családtagok) alkalmazkodásából származik. Például mindenkinek oké volt, hogy három évesen meztelenül napoztál a pancsolóban. Valószínűleg nem kellett összehívni a családi kupaktanácsot, hogy ez a szerződés mikor vesztette az érvényét, sőt, változott épp az ellenkezőjére: így pár évtized elteltével már aligha oké a többség szemében, ha meztelenül szaladgálsz az udvaron.

Az örömhír tehát az, hogy lehet, hogy elég neked felnőttként viselkedned ahhoz, hogy felnőttként kezeljenek (no persze, mit jelent a ti családotokban az, hogy "felnőtt"?).

A rossz hír, hogy a rendszer nem mindig tud és/vagy akar alkalmazkodni.

Erre tipikus példa, amikor kiveszel egy függőt a családi fészekből, terápiás segítséget adsz neki, majd visszaengeded a fészekbe, amikor jobban van. Erre azt látod, hogy hipersebességgel esik vissza, és ebben a kedves családtagok aktív szerepet játszanak. Ez azért van, mert időnként nem csak az egyén, hanem az egész rendszer beteg, és az egyén csak a tünethordozó. Szép gondolat, hogy a rendszer gyógyulni kezd majd, ha egy eleme gyógyul, de a tapasztalat inkább az, hogy a rendszer próbál visszaállni az eredeti egyensúlyába, amihez vissza kell betegítse a függőt, hogy az újra el tudja játszani a szerepét a "jobban is élhetnénk, de megvan a keresztünk" forgatókönyvben.

Nyilván, ha egy rendszer nem akar változni, az még nem jelenti hogy beteg, toxikus. Ahogy feljebb írtam, a szerepek és forgatókönyvek a kiszámíthatóságot, ergo a biztonságot jelentik az ember számára. Nem mindenki mond le erről szívesen.

Nem is mindenki gondolja, hogy valami jobbat kap azért cserébe, amilye most van.

Lehet, hogy csak te akarod a változást, a többieknek pont jó és kényelmes úgy, ahogy van.

Szóval ha mondjuk jövőre arra szerződsz magaddal, hogy képviselni fogod a szükségleteidet a karácsonyi buli szervezésénél (pl. legyenek már tekintettel az étrendedre), bemagolod az asszertív jogokat, és elkezded a fejükre olvasni, akkor érdemes felkészülnöd rá, hogy páran megjegyzik, hogy mekkora pofád lett.

Amellett, hogy most kicsit karikatúra-szerűen meséltem el a jelenetet, nem biztos, hogy tényleg túlzásba esel egy ilyen konfrontációval. A "megnőtt az arcod" üzenet funkciója időnként csak annyi, hogy megpróbálnak visszapasszírozni abba a szerepbe, ahol eddig voltál, hogy helyreálljon a homeosztázis. Még csak nem is - mindig - szemétségből csinálják ezt az emberek: számukra ez olyan megoldás, mint a jeges fürdő magas láz idején. Nem egy kellemes eljárás, de legalább nem fő meg a szervezet a nagy immun-válaszban.

Ebből következően, ha a konfrontáció után visszavonulót fújsz, az nem csak meghunyászkodásként értelmezhető. Nem biztos, hogy a konfliktuskerülést tartja ilyenkor szem előtt az ember, hanem a rendszer egészségét. Ha nem hiszünk abban, hogy a rendszer képes alkalmazkodni, akkor egyúttal amiatt is aggódunk, hogy szét fog hullani.

Ami nem hajlik, az törik, ugye. 

Ilyenkor van, hogy a családtagok évekig nem beszélnek egymással, amit nem mindenki kockáztat meg szívesen, mondjuk egy étrend miatt.

Ezzel rá is kanyarodunk a harmadik kérdésre: mik azok a körülmények, amelyek mentén felmented magad a szerződésed alól?

Általában a céljainkat bizonyos körülményekre optimalizáljuk. Mondjuk így újévkor valószínűleg sokan meg fogják fogadni, hogy eljárnak majd edzeni. Az okosabbja automatikusan hozzá teszi ezt a harmadik kérdést is, és beleírja a szerződésbe, hogy betegen nem megy le kondizni, és ha észreveszi magán a túledzettség jeleit, akkor leáll.

Ennek logikája áll annak a hátterében is, hogy nem megy bele az ember politikai csatározásba a komcsi nagybátyjával a nagyi jelenlétében: lenyomná a fickót, mint a bélyeget, csak nagyinak meg ki tudja hány békés karácsonyt rejt még a pakli; nem akar egyet se elpazarolni.

Ugyanígy: lehet, hogy arra szerződtél, hogy ideje véget vetni az "amíg nincs gyereked, nem vagy felnőtt" doktrínának, és van is erőforrásod egy egész estés lövészárokharchoz, aztán mégis hagyod, hogy kioktassanak. Mert arra is szerződtél, hogy széppé teszed a nagyi estéjét, és az a szerződésed fontosabb, úgyhogy ez most megy a kispadra.

Negyedik kérdés: milyen tulajdonságaid vannak, amelyekről már most tudod, hogy akadályt jelentenek majd a szerződésed teljesítésében?

Általában mire eljutok egy kliensemmel ehhez a kérdéshez, már vagyunk annyira jóban, hogy ne kelljen a témában köntörfalazni.

Eddig a nem teljesítést a rendszer-ellenállásra, felelősségvállalásra, mértékletességre és egyéb erényekre vezettem vissza. Nem megfutamodásnak, hanem taktikai visszavonulásnak ábrázoltam őket.

Pedig van mindenkinek olyan tulajdonsága, ami megfutamodásra fogja késztetni. 

Simán lehet, hogy egyszerűen gyenge a frusztrációtűrésed. Nem bírod a stresszt, és arra vagy előfeszítve, hogy egy kisebb asszertivitást igénylő helyzetben is elkerülő stratégiát válassz. Vagy túlgondolod és bonyolítod a dolgokat. Vagy éppen túl agresszív leszel, nem vagy elég kitartó, és a többi...

A mi szemszögünkből ez igazából nem probléma, sőt, a szerződéskötés velejárója. Gondolj bele: ha nem lenne valamilyen hátráltató tényező, valószínűleg nem is tűznél ki ilyen célokat, mert már eleve elérted volna őket.

Lényegében minden szerződéskötésnek záradéka, hogy bizonyos dolgokban fejlődnünk kell a sikerért.

Küldetés teljesítve

Amikor leírtam ennek a bejegyzésnek a vázlatát, asszem a saját magammal kötött szerződésem leginkább arra vonatkozott, hogy feldolgozzam valahogy a frusztrációimat.

De van egy másik szerződésem is: ha már pszichológiai témákat írogatok ide, akkor jobb lenne, ha a személyes/szakmai kombóból nagyobb hangsúlyt kapna a szakmai rész. Így visszavezettem a dolgot egy elméletibb síkra, és azt az logikát mutattam be, ami a klienseimnek szokott segíteni hasonló helyzetben. Háthat nektek is jól jöhet.

Azért elmentettem a dühöngős vázlatot is, hátha egyszer még jó lesz valamire...!

Szeretnél még kapcsolódó cikkeket olvasni?

• Ez a bejegyzés lényegében végig a szerződés-modellre épített, amit először a Búcsú a fegyverektől c. bejegyzésben mutattam be. Ott az oktatási rendszeren belüli implicit alkukról, illetve a pszichológus-kliens együttműködésről való elmélkedéshez használtam fel.
• A családi ügyek boncolgatása miatt rokon bejegyzés a Tsalád címmel ellátott írás. Ennek az a lényege, hogy családi forgatókönyv egyik gyakori eleme, hogy alacsonyabbra állítjuk az önszabályzó profilt. Valakinek ez biztonságot ad, valakinek meg olyan elcseszett helyzeteket, amilyenek miatt ez a bejegyzés is létrejött.
• A Fegyverszünet karácsonyra c. szösszenetben pont fordított helyzet van, mint a mostani írásban: itt állandóan van konfliktus a családban, kivéve karácsonykor. Vagy legalábbis van ilyen is. Egy háborús történettel állítottam párhuzamba az akkori meglátásaimat.
• Ebben a bejegyzésben úgy fogalmaztam, hogy forgatókönyveket töltünk le a kultúrából. Ezeket lehet rítusoknak is nevezni, a karácsonyi rítusokról - és azok hasznáról - pedig értekeztünk a Fixxxer c. írásban.
• Említettem itt a SMART-célokat; az első Évadzáróban kicsit jobban ki is fejtettem őket.
• Végezetül, egy elsőre nem ide tartozó beszámoló az egyik edzőtáborunkról. Ennek az írásnak a végén mesélek el egy csatát, ami során az ellenfél igen sportszerűen viselkedett. Ez egy jó példa a rendszer és annak elemeinek összjátékára: nyertünk a játékban, de csak azért, mert a rendszer ennyire egészséges. Ha érdekel a sztori, az Esse quam videri c. bejegyzésben olvashatod el.