Rules of engagement

A konzultációs munka egyik legizgalmasabb szakasza a tervezés. Valójában már a bejelentkezés alatt elindul az agykerék, hogyan lehet majd felépíteni ezt a folyamatot, milyen főbb célok lehetnek, hol várhatók buktatók, mire lehet támaszkodni?

Ez a bejegyzés arról szól, hogy ez a tervezési folyamat mennyire tudatos, és hogy lehet túl sokat és túl keveset is készülni egy konzultációra. Illusztrációként a filmekben látott hadműveleti előkészületeket használtam, hogy egy kicsit kitérjen a hétköznapi medréből a dolog.

Bár az írásban elsősorban a szakmámnak és a háborús filmeknek hódolok, kis kreativitással a hétköznapi életben is tudod használni az üzenetet. Legalábbis ha vannak célok, amiket szeretnél elérni.

Egy korábbi bejegyzésben (Útinapló 2) meséltem egy elméleti jellegű összehasonlításról, amelyben Peti kollégám és a saját konzultációs stílusomat állítottam egymással szembe. Máshogy konceptualizáljuk a problémát, más stratégiával is derítjük is fel, és más elméleti keretek alapján keressük a megoldásokat is. Morfondíroztam is, hogy fér bele neki ilyen alaposság olyan kevés időbe, mint ami a munkahelyünkön van?

Ennek a morfondírozásnak az az alapja, hogy nálunk kifejezetten rövid, hat alkalomra optimalizált tanácsadást kapnak a kliensek. Ennyi idő alatt amúgy simán lehet jó eredményeket elérni, de tény, hogy nem bármilyet. Nagyon világos célkijelölés és konzultációs szerződés kell ahhoz, hogy ennyi időbe beleférjen a feltárás, átkeretezés és levezetés is. 

Mint sejthetitek, az egyetemen, de még a szakképzésen se igazán erre az idői keretre készítenek fel. Aki elkezd pszichológusként dolgozni, könnyen esik abba a hibába, hogy némiképp nagyvonalúan bánik az idővel, mivel inkább a folyamat szakmai aspektusára tanították meg odafigyelni, nem az erőforrásokra.

Ezt az oldalt valahogy munka közben ismered meg, esetmegbeszélőkön és szupervíziókon. Hallottam is már elég sztorit, amikor a - fizetős - kliens elégedetlen volt, mert pár alkalom után még mindig a nulladik lépésnél járt a folyamat. Pedig a kolléga mindent jól csinált - a könyv szerint. A könyvből megtanulod, hogy milyen sok információra van szükséged, hogy lásd a teljes képet, lásd, hol és milyen munkára volna lehetőség, milyen technikákkal, milyen elméleti keretben, illetve egyáltalán a te súlycsoportod-e a kliens? Ez tényleg jó szisztéma. Csak mire a végére érsz, le is jár a hat alkalmad. Márpedig ha hat alkalom alatt is lehet sikerre jutni, akkor nem drága egy kicsit a könyvet követni?

Vajon hogyan tudod eldönteni, hogy mikor kell végig tolni a könyv szisztémáját, és mikor kell "sekélyesebbnek" lenned?

Vajon hogy tud a nálam szisztematikusabb (=elvileg több időt igénylő) Peti ugyanolyan jó eredményeket elérni, mint én, ugyanannyi idő alatt?*

*Ha csak ezt akarod megtudni, megspórolnám neked a tovább olvasásra szánt időt: nem tudom, hogy csinálja. Csak arra van sejtésem, hogy miért sikerül neki.

Terep

"Jó vagyok, de ennyire nem."

Évi kolléganő dolgozik a konzultációs szerződésen

Ismerni az első interjúról szóló könyveket amúgy nem hülyeség. A hadműveleti allegória keretein belül maradva ezekből lehet megtudni, hogyan kell egy rendes felderítést elvégezni. Nyilván biztonságosabban mész bele olyan dolgokba, ahol ismered az összefüggéseket, a lehetséges buktatókat, illetve hogy egyes témák mennyire érzékenyek.

Ha belegondolsz, eléggé megváltozik a helyzetről kialakított képed, amikor kiderül, hogy a kliens által diszkréten "páromként" említett partneri kapcsolat valójában nem olyan, mint amilyennek gondoltad (vagy azért, mert nem heteroszexuális, vagy azért, mert éppen az).

Hasonlóképpen, jobb előbb tudni egyes traumákról és veszteségekről, mielőtt a "humor a legérettebb hárító mechanizmus és remek katalizátor" elvhez nyúlsz (=ne lövöldözz gyúlékony anyag mellett).

Kifejezetten lényeges információ, hogy a kliens önszántából jelentkezett-e be hozzád, vagy egy hozzátartozó kérésére - esetleg pont szembeszállva egy hozzátartozója akaratával? 

Amúgy milyen családja van? Milyenek ott a viszonyok? Inkább feltöltik, vagy inkább leszívják a mentális energiáit?

Fontos, hogy képes-e dolgozni, tanulni, mennyi sikert él meg ezeken a területeken?

Van-e már neki valamilyen diagnózisa, szedett-e már gyógyszert?

Ez csak pár példa, hogy mennyi minden lehet egy konzultációnál, amit jobb még az elején tudni.

Azoknál az eseteknél, amikor a kliens kifogásolta, hogy öt alkalmon keresztül még mindig csak az ismerkedés megy, nem biztos, hogy nekünk is túlzónak kell tekinteni a kolléga stratégiáját. 

Ha bedob a kliens egy többrétegű célt, mondjuk hogy "szeretnék megtanulni jobban bízni a párkapcsolatban", akkor az a logikus lépés, hogy először kialakítunk egy modellt erről a célról, illetve a hozzá fűződő erőforrásokról és akadályokról. Nagy célhoz nagy felderítés kell.

A felderítés alapján lehet döntéseket hozni: belekezdünk, vagy inkább küldjük tovább az illetőt pszichoterápiára, pszichiátriára, stb? 

Nyilván, a kliens csalódott, ha öt alkalom után tovább küldik egy pszichoterapeutához, mert ő azt hitte, hogy már eddig is terápián volt (hiába mondtad neki, már az elején, hogy amúgy nem).

Valójában ennyi a tanulság: az első interjú (= felderítés) része a folyamatnak, de alkalmanként nem csak az első, de az utolsó fázis is. Legalábbi az adott szakembernél. Végülis az lenne a cél, hogy az ember azt a segítséget kapja, ami hosszú távon a legjobb neki!

Taktika

"Ha behatol az ellenség területére, a tábornok legfontosabb elve az, hogy mély behatolás esetén összetömörítse, csekély mértékű behatolás esetén pedig szétterítse a csapatatait."

Szun-Ce: A háború művészete - A kilenc terep 

Ahogy nézem ezeket a háborús filmeket, azt szoktam látni, hogy amikor megtervezik a szereplők a hadműveleteket, a felderítés után elgondolkodnak a saját bevethető erőforrásaikon. Ebben olyanok vannak benne, hogy hányan vannak (= tovább tudom küldeni?), milyen fegyvereik vannak (=módszerek és konzultációs technikák), mennyire jó a kiképzésük, mennyi idejük van a feladat végrehajtására?

És ami a legfontosabb: mi a küldetés lényege?

Teljesen más taktikát igényel, amikor ismeretlen terepen kell megvetned hosszú távra a lábadat, hogy pacifikálhasd (=terápia), mint amikor egy konkrét célpontot kell egy kisebb alakulattal kiiktatnotok (=konzultáció). 

Szerintem igazából itt kezdődik a művészet-része a szakmának.

Egy kliens nyilván nem tudja megadni ezeket az információkat: ha átlátná ezeket, nem jönne szakemberhez sok pénzért. 

A szakembernek a dolga kidolgozni a haditervet. Neki kell megoldani a felderítést, hogy milyen eszközökkel ugrik neki a feladatnak, és milyen erőforrások kellenek a sikerhez. Neki kell felismernie a terepet, vonulni rajta, támadni, visszavonulni, állásokat kiépíteni. 

Az izgalmas ebben az, hogy ezt nem csak egyféleképpen lehet csinálni. Tényleg sokat segít a "könyv", de csak akkor, hogy ha kiegészítőként használod: a helyzet értelmezését nem csinálja meg helyetted. Ahogy más szakmában, itt is igaz, hogy a megtanult anyag nem pótolja az intelligenciát. 

Az intelligenciának pedig ezer arca van.

Amennyire látom, Peti több erőforrást fordít a felderítésre. Nem esik bele abba a hibába, hogy bejáratja a katonákkal az egész dzsungelt (=klinikai első interjú), de mindig figyel arra, hogy ismerje az ellenőrzése alá eső terepet. Magyarán, kontextusba helyezi a kliens által hozott problémát, olyan témákra is kitérve, amelyekről az illető nem is gondolta volna, hogy relevánsak lehetnek. Ezzel együtt Peti több mélységű védelmi állásokat is épít ki: innentől, bármi jön elő, életesemény vagy transz-generációs átok, össze lehet kötni egy korábban átbeszélt területtel.

Vagy nem t'om. Én ilyennek látom kívülről, majd lehet elmeséli a stratégiáját, ha akarja.

A saját taktikámról többet tudok mesélni. Rám nagy hatással volt a TA-s "szerződés-modell", amit itt a blogon is ezerszer emlegettem már. Ez a modell nagyban épít a szabad akarat elvére és a személyes felelősségre.

A mellékelt ábrán a legfontosabb vonal a sárga, ami a kliens önmagával kötött megállapodását jelöli. A folyamat során ezt tökéletesítjük - ha ez sikeres, a többi vonal automatikusan igazodik hozzá. Aki jobban tudja, hogy mit vár önmagától, az jobban tudja azt is, hogy mit vár a másiktól, esetünkben a pszichológusától, és jobb eséllyel tudja eldönteni, hogy a pszichológus által biztosított keretek segítenek-e elérni a célját.

Ez még önmagában nem különbözik Peti "kiépített állások és a terep ismerete" taktikájától.

A fő különbséget alighanem az adja, mennyire szűk vagy tág fókuszt hagyunk a beszélgetésnek.

Az én célom az (az ábrán a fekete vonal), hogy minden alkalommal legyen egy ilyen "aha-élménye" a kliensnek, ezért igyekszem a kijelölt célnál maradni, és kisebb lépéseket teszek csak más témák irányába*. Emiatt előfordul, hogy tényleg nem rendelkezem minden információval a terepről, és inkább nekem lesz "aha-élményem" menet közben.

*Olyanra is tudok szerződni, hogy hagyom a te lelkedet dolgozni, te hozod a napi témát, te hozod a tempót, én csak segítek összeállítani a teljes képet. Szeretem az ilyen puzzle-nyomozásokat is. Csak az nem hat alkalom lesz.

Ha össze kéne minket hasonlítani, akkor Peti stílusát a vietnámi háborús filmekben lehet látni, ahol az amerikaiaknak vannak állásai, és széthúzva a csapataikat, óvatosan derítik fel a környéket (csak Peti nem gőzöl be közben). Ebben az a művészet, hogy jó helyre kell lerakni az állást, és okosan kell járőrözni, hogy ne sétáljunk bele egy csapdába.

Az én stílusomat inkább a világháborús filmek rohamosztagosainál lehet megfigyelni, akik akkor derítik fel a következő lövészárkot/kiépített állást, miközben épp elfoglalják. Ebben az a művészet, hogy jól kell kiválasztani a következő árkot, kezelni kell az abban felmerülő akadályokat, és dinamikusan kell tudni visszavonulni, ha ez mégsem jött össze.

A stílusaink közötti különbséget valószínűleg a munkaszocializáció is magyarázza.

Peti repült órái leginkább a térítésmentes hat alkalomból származnak, ahol nagyjából biztos, hogy ezt a hat alkalmat igényelni is fogja a kliens, sőt, néha még el is kell magyarázni, hogy a sikerek ellenére le kell zárni, mert ennyiből lehet gazdálkodni.

Ezzel szemben én évek óta dolgozom piaci keretek között is, ahol elemi érdekem, hogy a kliensben hamar kialakuljon az az érzés, hogy jó helyre jött, értik a problémáját, és a másik elkötelezett abban, hogy segítsen neki. A legjobb, ha ez már az első alkalmon beindul.

Kiképzés 

"Az iránytű nem azt mutatja meg, merre kell menned. Csak azt, hogy merre van észak."

Ezt én mondtam a nyári önismereti vívóedzésen

Akár Petihez, akár hozzám tereli a sors a jelentkezőket, jó eséllyel adekvát szolgáltatást fognak kapni. Noha mindkettőnknek megvan a maga működésmódja, de megvan a megfelelő felkészültségünk, hogy ezt a módot a helyzethez, azaz a terephez, küldetéshez és erőforrásokhoz igazítsuk. Bőven van még hova fejlődnie mindkettőnknek, de az újonc fázist már mindketten magunk mögött hagytuk.

Milyen akkor az újonc?

Mármint - a rosszul képzett újonc?

Ő az, aki agyatlanul használja ezek a taktikákat, amolyan trial-error jelleggel. Igazából mindegy is, melyiket.

Egy cikkben olvastam, hogy miért volt oly kevéssé hatékony az amerikaiak által kiképzett afgán hadsereg a tálibok ellen? Nos, ha drasztikusan fogalmazunk, akkor még az sem igaz, hogy "az amerikaiak által kiképzett" - az együttműködés keretei már az elején szétestek.

Az egyik szemléletes példa arról szólt, ahogy lőttek. Amit az amerikaiak manapság tanítani próbálnak a katonáknak, hogy rövid, célzott sorozatokat adjanak le. Így csak azt találják el, amit tényleg kell, és jobban be tudják osztani a lőszert a bevetés végéig.

Ezzel szemben az afgánok a katonai szlengben "spray and pray" néven futó megoldást favorizálták. Ez azt jelenti, hogy jó hosszú, kaszáló jellegű sorozatokat lőnek ki, aránylag gyenge célzással. Akik igazán menők, még vállhoz sem emelik a fegyvert, csak úgy, csípőből tüzelnek, mint a nyolcvanas évek - amúgy amerikai - akciófilmjeiben. Ehhez ugye korlátlan erőforrások és magas hibatűrés kellene, ami manapság már annyira nem divat.

Na, hát a gyengén felkészült újonc (vagy nem újonc, de gyengén felkészült) az, aki a spray and pray taktikát választja.

A legszemléletesebb példa erre, amikor fogja a klinikai interjú összes kérdését, és gépiesen végigtolja mindet egy tanácsadási helyzetben. Jól megszórja a klienst kérdésekkel, a többség nem talál el semmit, de ahogy anno az akciófilmekben is láttuk (vagy ma az afgán hadseregtől), itt kérem kemény munka zajlik.

Félreértés ne essék, a klinikai interjú, sőt, a spray and pray is nagyon hasznos a megfelelő kontextusban. Maga a kifejezés, ha nem tévedek, a vietnámi háborúból származik, amikor a vietkong nagy hatékonysággal tudott megbújni a susnyásban, egész közel az amerikai katonákhoz. Ők meg jobb ötlet híján néha megsorozták a bokrokat, háthat lapul bennük egy ellenséges katona. Hasonló módon, amikor mondjuk klinikumban dolgozol, és kapsz egy nehéz pácienst, akkor nyilván végig kérdezel minden lehetséges területet, mert nem tudhatod, hogy hol lapul egy trauma vagy séma, amit triggerelve belobbanthatsz egy öngyilkossági krízist.

De ha nincsenek bokrok, nem kell rejtőzködő ellenségre számítani, akkor azért csak spórolni kéne azzal a lőszerrel, nem? Meg nem kéne eltalálni a kliens anyját, csak mert pár kanonizált szakértő mindig az anyákra céloz, ugye?

Természetesen a válogatatlan kérdések áradata csak egyik formája a spray and praynek.

Ugyanilyen, ha az első elakadásnál pszichiáterhez akarunk mindenkit küldeni, vagy ha nem beszélgetünk igazán a klienssel, hanem kvázi random módszerekkel bombázzuk, mert azoknak van nevük, és aminek neve van az tudomány, és aki a tudomány eszközeivel él, az ugye kompetens.

Ezen a ponton rá is fordulnék arra a kérdésre, hogy miért alkalmazza valaki a spray and pray taktikát, amikor már a kliens nevét is csak öt év egyetem után vagyunk jogosultak megkérdezni?

Az ukrán háború és egyéb kríziskezeléses feladatok kapcsán írtam a helyzetfüggő vezetésről a Kaszálás2 c. bejegyzésben.

Abban volt a szakmai érettség és a pszichés érettség tengelye: a szakmai azt jelenti, hogy jól tudod kezelni a feladatot (tudod: terep, küldetés, erőforrások), a pszichés pedig a motivációdat, önbizalmadat jelenti.

Nyilván, aki nem tud felépíteni fejben egy konzultációs folyamatot, nem tudja megkülönböztetni a lényeges és lényegtelen információkat, nem látja maga előtt az elágazásokat, játszmákat, stb., az szakmailag (még) nem érett. Ő jó eséllyel fog valamilyen szakirodalomhoz nyúlni, ám az információ nem pótolja az intelligenciát, így az olvasott eszközöket spray and pray keretben fogja használni.

Az az ember pedig, akinek öt éven keresztül tanítják az egyetemen, hogy milyen etikátlan, ha önálló szakmai döntéseket hoz, nyilván nem is fog egyhamar önálló szakmai döntéseket hozni. De itt nem a szakmai érettségről van szó: lehet, hogy amúgy elég jól átlátja a helyzeteket, de nem bízik a saját helyzetértékelésében. Nála spray and pray a "túl sok" formájában jelenik meg: túl sokat olvas utána, túl sok szupervíziót vesz igénybe, túl sok klienst küld tovább vagy nem vállal, stb. Olyan, mint a filmekben az a katona, aki szanaszét lövöldözik mindenfelé, egyrészt mert fél, hogy az ellenség bármelyik bokorból előugorhat, másrészt mert reméli, hogy így hamarabb eltalál valamit, és akkor hazaengedik. Vagy csak pánikol, és nem tud célozni.

Spray and pray - big no-no

"Vonal - big no-no"

Tomi barátom ezt a címet adta a helyes lábmunkáról szóló edzésének

Nyilván senki sem kezdi a magas szakmai és magas pszichés érettség szintjéről. Ha a saját fejlődésemre gondolok, borzasztó sok helyzetet tudok mondani, ahol a spray and pray taktikát alkalmaztam. De nem mondok, mert még mindig égőnek találom őket. :D

És ez még csak a szakmai terület: a megfontolatlan, leginkább stressztől motivált spray and pray bármilyen kontextusban előjöhet. A minap például eszembe jutott, hogyan próbáltam felszedni egy lányt egyszer, és azóta azon elmélkedem, milyen drogot kellene beszerezzek, hogy ezt az emléket végleg kitöröljem a memóriámból.

A kérdés már csak az, hogy ha felismered, hogy nem épp a nyertes taktikával mész neki a helyzetnek, akkor mit teszel?

A konzultációs szerződés lényegében erre való: megfogadod magadnak, hogy véget vetsz az életvezetési spray and pray taktikádnak, és szakember segítségét kéred abban, hogy ez minél világosabb, konkrétabb alakot öltsön - tudod: terep, küldetés, erőforrások.

Így a végén - például - még arra a szintre is eljutsz, hogy ha haza akarsz vinni egy lányt a buliból, nem szükségképpen kérdezed meg tőle, hogy akar-e gyerekeket, de addig nem veszel jeggyűrűt, amíg ezt nem tisztáztátok.   (...nem, ez nem én voltam, ez tényleg csak illusztráció!)