Kaszálás vol.2

Ebben a bejegyzésben a helyzetfüggő vezetésről mesélek elsősorban. Az apropót egy ukrán-orosz háborúról olvasott cikk, illetve egy-két feltűnően merev vezetői attitűd adta, amelyeket volt szerencsém megfigyelni az elmúlt két év válságai között. 

Múlt héten olvastam egy cikket az ukrán-orosz háborúról, ami arra az összetett kérdésre kereste a választ, hogy mi állhat a hatékony ukrán ellenállás, illetve a kevésbé hatékony orosz irányítás mögött (Telex: "Üdv a pokolban").

Ahogy pszichológuséknál manapság divat, én is azt láttam benne a leginkább lényegesnek, amit a szakmám eszköztárával magyarázni lehet: a vezetői stílusokat.

Mondjuk lehet, hogy ennél is prózaibb oka van, hogy ez a téma ragadott meg: az elmúlt hónapban helyzetfüggő vezetésből tartottam egy ilyen kis ismeretterjesztő workshopot.

Ennek örömére bemutatnám ezt az elméletet, és hogy hol látom visszatükrözni az olvasott háborús elemzésből!

Helyzetfüggő vezetés

Ez a kép a Hersey-Blanchard modell összefoglalója.

Az elképzelés szerint különböző érettségű beosztottak munkáját különböző vezetői stílusban kell egyengetni. 

Az érettséget két fő dimenzió, a szakmai és a pszichés érettség mentén értelmezik.

A szakmai az a klasszikus szaktudást jelenti a lexikális ismeretekkel és kimunkált készségekkel együtt; bár én még ide szoktam sorolni a szervezetspecifikus ismereteket is (amiket nem láttam még máshol leírva, de nekem az a logikus, hogy a helyi eljárásrendek, folyamatok ismerete is befolyásolja a hatékonyságom).

A pszichés érettségben benne van az illető motiváltsága, felelősségvállalásra való hajlandósága, és a munkavégzéssel kapcsolatos magabiztossága.

Ezek mentén jön ki az ábrán látható négy kategória:

• M1: alacsony pszichés és szakmai érettség. Ő az a csávó, akivel az építésvezető üvöltözik a betonkeverő mellett. Nem éppen a munka hőse, cserébe azt se tudja, hogy kell rendesen egymásra pakolni a téglákat.
• M2: itt van motiváltság és elkötelezettség, de nincs erős szakmai érettség. Ez a fickó a klasszikus értelemben vett pályakezdő, aki akar bizonyítani, csak még nem tudja, hogy kell. 
• M3: itt erősebb a szakmai érettség, de nem olyan erős a motiváció. Ezek a kiégett veteránok, akik nem igazán tolonganak a feladatért, cserébe el tudják végezni, ha mégis náluk köt ki. Az ilyen kollégák ihlették anno a Kondás legszennyesebb inge c. bejegyzést, csak akkor még nem szituációnak, hanem vonásnak értelmeztem a zárt gondolkodásukat.
• M4: az egyén tudja és akarja is csinálni. Ilyenek azok a hatékony kollégák, akiknek csak ki kell jelölni a célt és a határidőt, aztán hagyjuk őket békében homokozni.

Na, ehhez a négy érettségi szinthez van a képen látható négy vezetési stílus.

Ezekhez szintén van két dimenzió: a kapcsolatorientáltság és a feladatorientáltság.

A kapcsolatorientáltság azt jelenti, hogy próbálod megtartani, megnyerni az embereket, fontos neked, hogy érzik magukat, jól akarsz kijönni velük, és ezen dolgozol is.

A feladatorientáltság pedig azt jelenti, hogy azon ügyködsz, hogy minél hatékonyabban, magasabb szinten oldjátok meg a feladatot, ezért gyakorlatoztatod őket, rendszeresek a visszajelzések a munkájukkal kapcsolatban, szilárdak az elvárások és alaposak az instrukciók.

Az M1-hez egy tekintélyelvű, parancsoló stílus kell, mivel nem érdemes arra számítanod, hogy az emberek megcsinálják, amit elvársz tőlük. Egyrészt több kedvük is van támaszkodni a lapáton, másrészt a szájukba is kell rágni, hogy a másik végét hogyan lehet szakszerűen használni.

Az M2-höz való stílushoz több elnevezést is láttam már, mindegyik egy kicsit másképp fogja meg a dolog lényegét, úgyhogy ebben kicsit bizonytalan vagyok (egy minusz pont a szakmai érettségemnek!). A közös metszet mindegyikben az volt, hogy ott kell lenned az embereid mellett, dolgozol velük a feladaton, de nem azért, mert nélküled el se tudják kezdeni, hanem mert el kell nekik adni ezt a dolgot, hogy jó lesz ez, menni fog, kérdezz nyugodtan, stb. Példát próbálsz mutatni nekik.

Az M3 eseténél már nem az a lényeg, hogy együtt legyél velük a barikádon, hanem az, hogy nélküled is meg kell tartaniuk a barikádot. Ehhez viszont magukénak kell érezzék a feladatot, amit úgy lehet a legjobban elérni, ha nem csak a végrehajtásban, hanem a döntési láncban is kapnak egy kis helyet.

Az M4-nél meg érdemes elengedni a control freakséget, mivel azzal csak idegesítjük a beosztottakat, ha a nyakukra járunk. Delegáljuk a feladatot, adunk kereteket és erőforrást, aztán mehetünk Malibura, ők majd megoldják.

Ez a modell amúgy több verzióban is szembejött már, a számomra leghasznosabb a beosztottak fejlődését ragadta meg. Ott az M2-M1-M3-M4 volt a sorozat: bejön a lelkes kezdő, aki elkezd tanulni. Van egy érzékeny szakasz, amikor már nem lelkes, de még nem rutinos vén róka, aztán csak összejön ez a rutin, és egységsugarú munkatárssá válik. Ha megtalálja a helyét a munkájában, akkor előbb-utóbb ő lesz az a szenior, akire már több dolgot is rá merünk bízni. Esetleg előléptetjük team-leaderré, és legnagyobb döbbenetünkre elölről kezdődik ez a folyamat. Hiszen nyilván a szaktudás és a vezetői készségek kéz a kézben járnak (vigyázz, itt elrejtettem egy kis iróniát).

Tegyük fel, hogy a való életben is így működnek a dolgok, és az ember működését jobban meghatározza a szituáció, mint a személyiségvonásai!

Vajon ki határozza meg a szituációt?

A beosztott az érettségi szintjeivel?

Vagy a vezető a vezetői stílusával?

Mindkettőre tudnánk példákat hozni a lélektanból.

Ahogy ezt a telexes ukránok vs oroszok cikket olvastam, inkább az utóbbit éreztem igaznak, hozzátéve a bevezetésben írtakat: mifelénk lassan egyenesen divattá vált a valóság csak azon szeleteivel foglalkozni, amelyekhez utánaolvasás nélkül is hozzá tudunk szólni.

Üdv a pokolban!

Ez a baráti köszöntés Valerij Zaluzsnij ukrán főparancsnoktól származik. A fent hivatkozott cikk szerint az ő kinevezése az ukrán hadsereg modernizációjának az egyik lépése: ő az első katonai vezető, aki nem az egykori Szovjetunióban szerezte a harcászati ismereteit, hanem már nyugati kiképzést is kapott. Ennek szellemében végzett némi átalakítást az ukrán hadsereg működésében, a bemutatott elmélet szempontjából ezek a lényegesebb passzusok:

"Főparancsnoki kinevezése után Zaluzsnij elrendelte, hogy a fronton lévő katonák a felső vezetéssel való egyeztetés nélkül viszonozhatják a tüzet. Ezzel együtt átformálta a katonai gondolkodást is, hogy alacsonyabb szintű katonai vezetők is hozhassanak döntést éles helyzetben – korábban minden előzetesen kapott parancstól való eltérést a legfelsőbb szinteken kellett jóváhagyatni, akkor is, ha a parancs kiadása óta drasztikus mértékben megváltozott a harci helyzet, és így az teljesen értelmetlenné vált. A gyors reagálás pedig az egyik kulcsa lett az ukrán védekezésnek."

Beleerőltetve ezt a Hersey-Blanchard modellbe, Zaluzsnij vezetői stílust váltott. A frontkatonák eddig úgy voltak kezelve, hogy valamelyik (vagy mindkettő) érettségi szintjük elégtelen: vagy nem képesek döntéseket hozni, vagy nem képesek őket felvállalni/végrehajtani, ezért kell egy parancsnok, aki elemez, megold és utasít.

Zaluzsnij lényegében az ezzel járó idői költségektől szabadult meg. Emellett elképzelhető, hogy valamennyi kapcsolatorientáltság is vegyült a vezetői stílusba, így az emberei hűségesebbek, megbízhatóbbak, tehát eleve kevesebb szükség van az ellenőrzésükre. 

Ez utóbbi az én hipotézisem. De mit írnak a komolyabb szakértők a másik félről?

"Valószínűleg a nyugati, közös hadgyakorlaton részt vevő egyéb NATO-erők is figyelmeztették őket, de a posztszovjet gyakorlatot követve saját példájuk alapján is tudhatták, hogy az orosz hadsereg rendkívüli mértékben épít a hierarchiára – pont ettől szabadultak meg részben az ukránok a krími háború óta eltelt nyolc évben. Bár három éve próbáltak ezen lazítani az oroszok, és a zászlóaljparancsokok nagyobb döntési szabadsághoz jutottak, a gyakorlatban viszont erre még nem mindenhol és nem kellő mértékben álltak át.

Vagyis egy tábornok esetleges kiiktatása a hierarchikus rend követése miatt fejetlenséget és tehetetlenséget hozhat magával, hiszen alacsonyabb szintekről nem érkezhet parancs a harctéren, ez pedig növelheti az egységek veszteségeit."

Őszintén szólva annyira nem ismerem a parancsnoki működéseket, hogy biztosan állíthassam, van különbség hadsereg és hadsereg, irányítás és irányítás között. De az idézett rész alapján alighanem akad valami: úgy tűnik, hogy az orosz hadsereget mélyebben átitatja a fenti ábrán "utasítónak" elkeresztelt vezetői stílus, amit az M1-es érettségi szinthez találtak ki. Az M1-ben alacsony a szakmai és pszichés érettség is, azaz az ezen a szinten mozgó emberek szétesnek a vezetőjük nélkül. Ha jól értem, konkrétan ez történik most a fronton: az orosz katonába beleverik, hogy egy szöget se tud beverni a parancsnoka nélkül, és amikor a parancsnokot kilövik, tényleg nem tud beverni egy szöget se. Nagyjából úgy működhet, mint a sorskönyvnél a gátlóparancsok, vagy a bántalmazó kapcsolatokban a gázlángolás. Vagy kb. minden, ami egy bántalmazó kapcsolatban van.

Ezt a problémát lehet kompenzálni. A cikk szerint ugye az oroszok is próbáltak meghonosítani egy újabb vezetői szemléletet, csak nem ért még meg náluk, az ukránoknál viszont igen.

A másik megoldást, hogy akkor tényleg ott kell lenni, és fogni kell a kis orosz katona kezét, segíteni neki célozni. Csak hát ez sincs ingyen.

"De hogyan kerülnek az orosz tábornokok olyan közel a harcokhoz, hogy az ukránok meg tudják őket ölni? A The Conversation cikke szerint minden bizonnyal arról van szó, hogy nem bíznak a kommunikációs csatornáikban és a helyi parancsnokokban, ezért kénytelenek a kelleténél közelebb tolni bizonyos helyeken egy-egy tábornokot."

Nyilván, a Telex aligha az oroszoknak drukkol, és törekszik meggyőzni az olvasót arról, hogy a nyugati típusú hadsereg és vezetés hatékonyabb (=> mellesleg az ukránok már implementálták is ezeket, szóval igazán felvehetnénk őket a szövetségeinkbe; => és nekünk is fontos ezért minél szorosabban kötődni ezekhez a szövetségekhez, ami jó ha eszünkbe jut, ha lesznek majd választások, oh wait...). De az implicit üzenettől függetlenül lehetnek tanulságok: ha felemeled az embereidet, akkor lehet, hogy többet pofáznak vissza egy darabig, cserébe nem kell ott állnod majd mögöttük, hogy megbizonyosodj, el lesz végezve a munka. Ami már csak azért is különösen egészséges, mert egyes munkáknál lőnek az emberre, akkor meg kényelmesebb inkább a bunker. 

Ez egy ilyen jut is - marad is helyzet, amit érdemes mérlegelni.

Kaszálás

Még az első Covid-hullám idején írtam a Kaszálás c. bejegyzést, amiben azt fejtegettem, hogy a különböző generációkból származó vezetők és beosztottak esetleg nem tudnak majd hatékonyan reagálni az akkori változásokra, a saját fejlődési szakaszaik miatt.

Az eriksoni pszichoszociális szakaszokból kiindulva a Boomer-generáció már integráció szakaszában van, nekik már nem illeszthető be egy vadi új munkastílus. Az X-generáció és az Y a generativitás szakaszában van, nekik még meg kell teremteni azt az értéket, amire büszkék lehetnek (leginkább az Y-nak). Az ehhez kapcsolódó szorongás esetleg elvonhatja a figyelmet a tényleges megoldások keresésétől.

Szerintem voltak jó elgondolások abban a bejegyzésben, de így utólag úgy tűnik, hogy elég sötéten láttam a dolgokat akkoriban. Ezt abból is le lehet szűrni, hogy mindegyik generációhoz az érettség valamely hiányát asszociáltam.

A Boomerek kapták a legtöbb savat: ők vagy szakmailag inkompetensek (nem is érti pl. a home office fogalmát), vagy nincs már motivációjuk újat kitalálni, viszont nem is tudják ezt kidelegálni. 

Az X-generációhoz anno a kapcsolatorientált stílusok túlsúlyát írtam, abból kiindulva, hogy fontos nekik, hogy ők legyenek a "cool főnökök". Az Y talán most nem annyira lényeges.

Itt az a gondolat bújik meg a háttérben, hogy nem csak a beosztottaknak van szakmai és pszichés érettsége, hanem a vezetőknek is. Csak nekik nem azt kell tudni, hogy hogyan kell beverni a szöget és mikor kell elindítani a Javelin-rakétát, hanem hogy mit delegálhatnak ki, hogyan ismerjék fel az emberek kompetenciáit, a lehetséges megoldásokat, stb.

Ebből kiindulva a helyzetfüggő vezetés némi iróniával nem csak a beosztottak helyzetét, hanem a vezetőét is jelentheti. Nem azért választ ki mondjuk egy utasító vezetői stílust, mert a beosztottjai M1-es érettségűek. Hanem azért, mert ő maga M1-es érettségű vezető, ezért nem tudja ezt másképp csinálni.

Nyilván, minél jobban átitatja ez az M1-életérzés a szervezetet, annál több problémával kell szembenéznie. Például kilövik a tábornokait a fronton. Vagy elviszi a Covid, mert nem hajlandó otthonról dolgozni.

Itt a bejegyzés végére talán elárulhatom, hogy nem csak a telexes cikk vitt rá, hogy ennyit elmélkedjek ezen. Hanem az a gondolat is, hogy a régebbi generációkat tényleg poroszosabb iskolában tanították, és az első hely, ahol élményt szerezhettek abból, hogyan kell embereket irányítani, az a Néphadsereg volt ("én nem vagyok egy szadizmus, de hogy maguk rábasznak, az rizikó!").

Vajon áthozták az ott tanult gondolkodásmódot a civil életbe?

Vajon ez hogyan befolyásolja az általuk irányított szervezetek versenyképességét? Vajon itt, a civilek világában is van ilyen ukrán vs orosz hadsereg összecsapás?