Kvarkogó János

Van nekünk egy ilyen maine coon fajtájú macskánk. Ez egy nagytestű teremtmény, aminek van is némi mozgásigénye, ezért naponta le kell vinni a kertbe sétálni. A másik jellemzője ennek a macskának, hogy sajátos, a nyávogás-dorombolás-morgás keverékéből álló hanggal próbálja felvenni a kapcsolatot. Ezt a hangot nevezi a barátnőm kvarkogásnak.

Én meg emiatt a hang miatt neveztem el a macskát Kvarkogó Jánosnak.

Ma délután nekem kellett levinnem a macskát a kertbe, ahol ezúttal nem volt lehetősége békés magányában kergetni a legyeket, mert volt ott egy szomszéd. 

A szomszéd érdeklődését nagyon izgatta a macska, így már nekem sem volt lehetőségem békés magányomban figyelni, ahogy a jószág legyeket kerget, mert beszélgetnem kellett.

- De aranyos ez a cica!

- Hm.

- Hogy hívják?

- Kvarkogó János. 

- János? Nem furcsa név ez egy cicának?

- Miért lenne furcsa?

- Hát, a legtöbbnek valami aranyos neve van, mondjuk Cirmike, vagy ilyesmi...

- Igen, a legtöbbnek. Itt tart most a világ. Nem tiszteljük az állatokat.

- Ezt hogy érti?

- Ha aranyos nevet adok a háziállatomnak, azzal az elvárásaimat közlöm. Nyomást helyezek rá. Nem lehet önmaga, saját személyisége, saját akarata, saját érzései. Mindig aranyosnak kell lennie, mert nekem egy aranyos állatra van szükségem, akihez köthetem a gondozói ösztöneimet és infantilis kötődési igényeimet. Azt közlöm vele, hogy csak akkor szeretem, ha kellemes vele lenni. Ezzel szemben ha rendes, felnőttes nevet adok a macskának, azzal azt üzenem neki, hogy komolyan veszem őt, és tisztelem az egyéniségét.

- Nem tudtam, hogy egy macskának van egyénisége.

- Van neki. Így jogai is vannak, és méltósága is. Persze ez még nem rögzült a kultúránkban. Talán idővel... János, kérem ne rágcsálja a tűzliliomot, mert mérgező! - szólítom fel a macskát. Látom, hogy a szomszéd már indulna, hogy elrángassa onnan, de aztán rájön, hogy mégsem ő a gazdája, úgyhogy a helyén marad. - Látja, ilyen a korrekt határhúzás. Nem demonstrálom a dominanciámat azzal, hogy parancsolgatok neki, hanem megkérem, mint egyik szabad lény a másikat. Tisztelem az önrendelkezési jogát, de felhívom a figyelmét a veszélyre, hogy informált döntést hozhasson. 

- Aha... Olyan furcsa, hogy magázza a cicát... Azt gondolja, érti a tegeződés és a magázódás közti különbséget?

- Ő nem biztos, hogy érti, de én értem. Az, ahogyan kommunikálunk valakivel, formálja a kapcsolatunkat, de egyúttal formálja azt is, ahogy gondolkodunk egymásról. A magázódásban benne van, amit én gondolok magamról, amit a macskáról gondolok. A beszédstílusomat érti, és abból átjön neki, hogy én komolyan veszem őt. Ezzel formálódik az önképe, és így tud majd önmagát komolyan venni képes, autonóm lénnyé fejlődni.

- Ha jól látom, János épp a bokor alá piszkít...!

- Nos, igen, én se örülök neki, de ez az ő otthona is. Mindenki úgy lakja be az otthonát, ahogy tudja és szeretné, ehhez joga van. Ahogy mi hallgathatunk zenét és hívhatunk vendégeket a lakásba, ő is élhet úgy, ahogy jó neki. Ha ember lenne, nem is vitatnánk ezt a jogát!

- Jól van, jól van, csak én úgy tudom, hogy erre ott a macskaalom...

- Igen, lehet, hogy ez valamiféle demonstráció, állítólag a macskák így fejezik ki, ha nem tetszik nekik a rendszer. Végülis tüntetni ő nem tud.

- Lázadó korszaka van? Azt hittem a herélt cicák nyugodtak. Gondolom őt kötelező volt vinni.

- Az lett volna, de igazából nem ezért vállaltuk a beavatkozást. Úgy láttuk, mintha nem tudna azonosulni azzal hogy kandúrnak született.

- Hogyan....?

- Mindig a golyóit nyalogatta. A macskák nyelve nagyon érdes, tehát valószínűleg nem azért csinálta, mert jól esett neki, hanem mert tudat alatt meg akart tőlük szabadulni. Így elvittük a műtétre, hogy önmaga lehessen. 

- Nem gondoltam volna, hogy ez egy macskánál is kérdés lehet. Azt hittem, hogy ők ilyen természetes lények...

- Igen, ez az a gondolat, amit érdemes volna felülbírálni! Nem az egyénnek természetes, hogy a biológiai örökségében érzi jól magát. A környezetnek az, mert a környezetnek így az egyszerűbb. Nem biztos, hogy abban érezzük magunkat otthon, amibe születünk. Például mostanában azt próbáljuk kideríteni, hogy lehet hogy ő nem is magyar.

- Hogy nem magyar a cica? Akkor mi?

- Eddig úgy tűnik, hogy német és spanyol is lehet. Nos, igen, ez a mi hibánk. Evidensnek vettük, hogy ha Magyarországon született, magyar alomból, és magyarul beszélünk hozzá, akkor ő magyar is. De lehet, hogy azért nem hallgat a nevére, mert magyarul mondjuk neki. Most azzal próbálkozunk, hogy lerakunk magyar zászlót, németet és spanyolt is, és megnézzük, melyiken tölt több időt. Szóval még kiderülhet, hogy ő igazából Johannes von Kwark vagy Don Juan de Quarco. Meglátjuk!

- Hát, maga biztos ért ehhez... Végülis pszichológus, ha jól tudom...

- Bizony; minek jártam egyetemre, ha nem azért, hogy ezeket tudjam?!

- Aha... Hát, jót beszélgettünk; most már mennem kell!

Eddig bírtuk ezt a beszélgetést mindketten röhögés nélkül.

A maradék időben a macska tovább kergette a legyeket, én meg azon elmélkedtem, hogy lehetne ilyen kutatást csinálni, hogy hányan nyalják be az ilyen beszélgetéseket. Abból meg lehetne érteni, hogy miért gondolja a világ, hogy népszavazást kell indítani arról, hogy felvilágosíthatjuk-e a gyerekeket.