Solo

Ezt a bejegyzést valamikor márciusban találtam ki, amikor részt vettem egy családterápián alapuló önismereti csoporton, illetve elmentem egy sématerápiás képzésre. Az élményfeldolgozás egy sima Star Wars-idézettel indult, aztán már azon elmélkedtem, hogy mit várok a hónapban kijövő Han Solo-filmtől, és hogyan tudom elhelyezni a karaktert egy újonnan tanult fogalom, a sémamód koncepciójában...

Vigyázz magadra!

Szóval a történet azzal indult, hogy a szakképzésen részt vettem ezen az önismereti csoporton, ráadásul családterápiás vonalon. Anno végigtoltam 250 óra pszichodrámát, és mondhatni ott is a lassabban felmelegedő csoporttagok közé tartoztam. Itt már a bemelegítés alatt sikerült kibillenni az egyensúlyomból. Egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben két dolgot tehetsz: behozod a csoportba a témát, elmondod, hogy mi érintett meg benne, hogy érzed magad, meg ilyenek - vagy igyekszel érzelmileg kivonulni a helyzetből. Mon'hatnánk hogy ennyi önismereti óra után én érett módon az előbbit választom. Mon'hatnánk, de hazunnánk (ezt a szöveget egy haveromtól vettem, aki az orkoktól vette, de az ő előadásában viccesebb).

Az ilyen csoportoknál még safe word sem kell a lelki kínlódás megúszásához: annyit osztasz meg magadból, amennyit akarsz. Ha úgy döntesz, akkor egy kukkot se kell szólnod, nem fognak piszkálni. Szó sincs róla, hogy ne látnák rajtad, hogy volna miről beszélni, azonban - pszichológiai értelemben vett - intimitásra nem lehet kényszeríteni az embert. Ahogy egy párkapcsolatos-kosztolányis bejegyzésben taglaltam, az őszinte megnyílással lehet a legtöbb, legjobb sztrókot begyűjteni, ugyanakkor abban lehet a legnagyobbat sérülni is. Mindenki maga dönti el, hogy mire számít az adott helyzetben, és kapcsolódik-e, vagy inkább visszahúzódik az időstrukturálás alacsonyabb szintjére.

Én ilyen csoportokon taktikusan nem húzom be a székem (ezzel szokták jelezni, hogy meg akarják osztani a témát), ha pedig az élményekről beszélgetünk, akkor okos szavakat használok és elemzem magam. Mondhatnánk, hogy ez szakmai ártalom, de igazából ez egy hárító mechanizmus, és intellektualizációnak hívják. Ez azért jó az ember fiának, mert ha a dolgok jelentésével és értelmével foglalkozik, akkor nincs sok esély rá, hogy valami érzelmileg felkavarják.

Pszichológusok között pedig azért vicces dolog intellektualizálni, mert egytől-egyig átlátnak rajtad. És ezt természetesen te is tudod.

Elegánsan tehát nem lehet kimaradni abból, hogy bevonódj a csoport érzelmi hullámába: senki nem fogja szóvá tenni, de mind tudjátok, hogy most éppen arra hívod meg a csoportot, hogy játsszátok azt, hogy nincs itt semmi látnivaló. Még ideológiát is lehet ennek teremteni, hiszen ezen a kurzuson például a szükséges kreditekért jelentünk meg eredetileg: minek szolgáltassa hát ki magát az ember érzelmileg, ha olcsóbban is megkapja ezt a kreditet?

"Hát jó. Vigyázz magadra, Han! Bár ennek érted a módját." 

- úszott be a tudatomba az elmaradhatatlan random Star Wars-idézet. Ezzel a mondattal köszön el Luke az Egy új reményben Hantól, amikor megy felrobbantani a Halálcsillagot, míg Han inkább felpakolja az addigi kalandjaik során begyűjtött pénzt (amit a Star Warsban amúgy kreditnek neveznek), és igyekszik minél messzebb repülni a bajtól. Mentse meg a galaxist valaki más!

Ez az idézet volt az önkonfrontáció első mondata.

Mi a tervem erre a négy napra? Meg se szólalok? Vagy játszom az eszem végig, miközben úgy se tudok ezzel átverni senkit?

Nem mondanám, hogy ezek után fejest ugrottam az encounterbe, de el kell ismernem, a négy nap végére már úgy voltam a dologgal, hogy ha ez egy rendes csoport lenne, és nem egy egyetemi kurzus, akkor szívesen maradnék benne.

Védelmező

Gondoltam, ez jó, majd írok róla valamikor. Hamarosan bővítettem a fejemben készülődő bejegyzést, mert elmentem sématerápiás képzésre.

A sématerápiáról írogattam már pár bejegyzésben, csak sosem fejtettem ki igazán, amit (már) tudok róla.

Először a Some kind of monster című, neveléssel kapcsolatos írásban merült fel az elmélet, ha jól emlékszem. Ebben az áll, hogy még a korai években megtanulsz pár dolgot arról, hogy mire számíthatsz az életben, és ezeket az élményeket sémákba rendezed. Ez a séma azért fontos szó, mert a memória takarékos dolog, és nem pazarolja sem az időt, sem a tárhelyet a dolgok folyamatos, részletes megfigyelésével, hanem az előzetes tudásra alapoz - így elkezdünk sematikusan gondolkodni a világról, magunkról. Ez nem lenne rossz, ám ahogy kifejtettem a Minek jársz terápiába? c. bejegyzésben, a sémák működésébe az agy túlélésért felelős része is beleszól, így nem túl szofisztikáltak. Szóval, a gyerekverős cikkből megtudtuk, hogy van öt alapvető szükséglet, amelyek mentén kialakulhat bennünk a hiedelem, hogy a világgal vagy velünk baj van.

A krízises-szun-cés cikkből pedig megtudtuk, hogy temperamentumunktól függően ezeket a hiedelmeket kezelhetjük túlkompenzáló, beletörődő és elkerülő megküzdőstílussal is.

Ami ezekhez képest új, az a séma-mód fogalma: ez eléggé hasonló fogalom a TA én-állapot kifejezéséhez; ezek azok az üzemmódjaink, amelyekben a sémák és a megküzdőstílusok megjelennek a viselkedésben, karakterben.

Itt is van gyermeki mód (sérülékeny és dühös), szülői mód (büntető, követelőző, bűntudatkeltő), valamint egészséges felnőtt mód. Újdonság a megküzdő mód, ami a korábban, leginkább a krízises bejegyzésben levezetett három stílusban (elkerülő, túlkompenzáló, beletörődő) próbálja megvédeni a sérülékeny gyermeki ént, és kontroll alatt tartani a többit, s mellesleg kezelni a külvilágot.

Ahogy ismerkedtem ezekkel a sémamódokkal, rájöttem, hogy az én önismereti csoporton tapasztalt működésem is egy megküzdő módra emlékeztet: valami ilyesmit csinál az Elidegenedett Védelmező, ami az elkerülő megküzdés egyik formája. Az Elidegenedett védelmezőnek van egy sajátos karaktere: nem vonódik be a dolgokba érzelmi szinten, helyette vagy unatkozik, vagy feltűnően a "Felnőtt" én-állapot jeleit adja, pl. még ott is az ésszerűséget keresi, ahol ez nem jó semmire, intellektualizál, és nevet a fájdalmon, érzelmi sebzettségen. Úgy általánosságban, igyekszik távolságot tartani.

Érdekes merengeni azon, hogy vajon mi váltotta ki belőlem ezt a módot a csoporton? Vajon mennyire része a karakteremnek? Vajon milyen sémák működése lehet a háttérben?

De - így az új filmre várva - van egy még érdekesebb kérdés: vajon Han Solo karakterét tulajdonképpen az Elidegenedett Védelmező sémamód alakította ki?

Solo

- Leia Organa: A harcnak még nincs vége.

- Han Solo: Számomra igen. Nekem nem szívügyem ez a maguk forradalma és és legyen erős, maga se! Én ezt pénzért csináltam, engem csak az érdekel.

- Leia Organa: Ne féljen, megkapja a jutalmát. Ha csak a pénz boldogítja, legyen boldog a pénzével! (Luke-hoz) Vérbeli zsoldos a barátod. A pénzen kívül nem érdekli más. Semmi és senki.

Star Wars IV.: Egy új remény

Van egy fickó, aki a világ csúfabb oldalával szemben úgy védekezik, hogy látványosan kivonja magát belőle. Foglalkozás, világkép és kapcsolatok szintjén is a devianciát választja: nem azonosul semmivel, amit a néző normálisnak tartana. Ezt persze megbocsátjuk neki, mert olyan laza és vicces, és lehűti a forradalmi hevületet a cinizmusával. Mondhatnánk, hogy olyan szabadnak tűnik, mint amilyenek mi is szeretnénk lenni, de a Felnőtt énünk azért látja, hogy ez a szereplő egy drogfutár, aki a lakókocsijában él, és az egyetlen stabil kapcsolata egy olyan lénnyel alakult ki, aki gyakorlatilag a megmaradt Gyermekijének a szimbóluma.

Aztán az egész filmen keresztül hangoztatott "én mindenkit leszarok" attitűd után mégis visszatér a galaxis legveszélyesebb ütközetébe, hogy harcba szálljon azokért, akiket pár napja ismer. Ezt a pálfordulást elég nehezen integrálja az énjébe: még a következő filmben is mondja, hogy most már tényleg megy Jabbához fizetni - a sztori szerint három év telik el a két film között! Az események úgy hozzák, hogy már lekésett a régi életéről. A végén épp lefagyasztani készülnek Hant, ami nem épp a hosszú élet titka. Plusz, a nő, akit szeret, leveti magáról a karakterével járó gőgöt, és szerelmet vall neki. Szerencsére Han ügyesen elkerüli, hogy érzékenynek és sebezhetőnek tűnjön ebben a pillanatban is, annyit mond, hogy "tudom", és megfagy. Szándékosan se léphetett volna ki szebben a helyzetből...

A következő pálfordulása akkor következik, amikor kimentik Jabba palotájából és a karbonitból. Itt alaposan megváltozik a gondolkodásmódja a világról és a kapcsolatokról: most már nem csak benne marad a szabadságharcosok csapatában, hanem identitást vállal velük, és érzelmileg bevonódik az ügybe. Még a hajóját is kölcsön adja, pedig eddig jobban kötődött ahhoz, mint az emberekhez. Ráadásul a végén elköteleződik egy nő mellett is, ami szintén nem volt zsánere eddig, később gyereket is vállal, stb.

Egyik oldalról, ha az eredeti trilógiát nézzük, akkor Hannak van a legéletszerűbb karakterfejlődése. A többiek átmennek egy ilyen spirituális hullámvasúton, de az annyira elvont, hogy csak szimbólumként tudjuk beépíteni a hétköznapi életben. Ellenben Han története akár itt, köztünk is megfigyelhető: egy olyan férfiról szól, aki elkerülő megküzdőstílussal próbálta megőrizni a függetlenségét (Károsodott autonómia sématartomány), érzelmi egyensúlyát (Elszakítottság, elutasítottság sématartomány, vagy Kóros másokra irányultság sématartomány). Aztán a tapasztalatok hatására gyengül ez a sémamód, s vele a sémák hatása, és sikerül közel engednie magához embereket, annak félelme nélkül, hogy ezek majd kihasználják, gátolják majd az önálló törekvéseit. Ezen kívül tágabb értelemben is közelebb kerül az emberekhez, mert már fontosnak látja, hogy aktívan részt vegyen közügyekben. :D

George Lucas tulajdonképpen a férfivá válás útját írta le (menő vagyok és nem érdekel semmi, majd a Nagy Ő hatására megváltozom, letelepszem, családot alapítok és elmegyek szavazni) Böjte Csaba előtt negyven évvel, csak érdekesebben.

Végülis élhető allegória, nem? Még a jelenkor társadalma is azt várja a fiúktól, hogy törekedjenek az alfa-hím szerepre, győzzenek a versenyekben, ne legyenek túl érzékenyek, de legalább ne sírjanak! A sématerápia szerint a maladaptív sémák - s így a sémamódok is - úgy jönnek létre, hogy az alapvető szükségletek (Kötődés, Önazonosság, Határok, Szükségletek kifejezése, Spontaneitás&játék) kielégülése valahogy nem sikerült zökkenőmentesen. Amikor azt mondják neked, hogy legyél alfa-hím, azzal azt mondják, hogy vállalj fel egy olyan szerepet, amelyben ebből az öt szükségletből beáldozol valamennyit. Ezzel persze valahogy meg kell küzdeni, úgyhogy a kultúra előzékenyen ad neked karaktereket, amelyekkel azonosulva feltöltheted a séma-módodat. 

Han történetét értelmezhetjük úgy, hogy ha egészséges felnőtt férfi akarsz lenni, akkor ezt a megküzdési stílust jobb félre tenni.

...vagy mégsem?

A másik oldalról a pasasnak lehet, hogy cseppet sötétebb a története.

Az előbbi értelmezés arra az esetre vonatkozott, hogy Han nem sérültebb, mint úgy általában a legtöbb ember, így a sémamódjával sincs több dolga, mint a többségnek.

A sématerápiás képzés alatt viszont felmerült bennem, hogy az eredeti trilógia hőseit valójában már az Ébredő Erőben elkezdték lerugdosni a piedesztálról. 

Az új trilógiában ugyanis úgy látjuk viszont az immár idős Hant, hogy pontosan ugyanazt csinálja, mint mielőtt megismerte Leiát. Akkor azt gondoltam, hogy ez a rajongók felé tett kedveskedő gesztus legamatőrebb, igénytelenebb formája: úgy próbálják visszahozni a negyven évvel ezelőtti hangulatot, hogy figyelmen kívül hagyják a karakter eddigi fejlődését.

Ám az is lehet, hogy ez egy átgondolt döntés volt, és ezzel jelzik, hogy Han ilyen mélyen sérült. Történt egy tragédia az életében (elvesztette a fiát), és az egyetlen dolog, ami segített neki megküzdeni ezzel, az a sémamódja volt. Ez pedig azt jelenti, hogy a klasszikus trilógia idején Han nem gyógyult meg, csak három film alatt beleszokott egy egészségesebb rendszerbe. 

Ez ugye azt jelenti, hogy lélekben ő mindig is egy hontalan drogfutár maradt, aki deviáns ügyletekkel próbálja elfoglalni magát, és távolságtartással és lazázással próbálja palástolni, hogy ő is pontosan tudja, hogy ez mennyire nincs rendben. A híres féloldalas mosolya lényegében ennek a hollywoodi változata:

Azzal, hogy elgondolkodunk azon, hogy "mire gondolt a költő", automatikusan azon is gondolkodunk, hogy mi várható a jövő héten debütáló filmtől. Elég sok probléma volt vele, sok újraforgatás, rendezőváltás, meg mit tudom én, mi volt még. Az egyik kritika az volt a főszereplő részéről, hogy túl vicces a karakter. Tegyük fel, hogy jól emlékszem, és tényleg volt egy ilyen "kreatív konfliktus" - ez azt jelentheti, hogy ő ugyanúgy értelmezi a szerepét, mint én (mármint a második nekifutásra). Lehet, hogy ő is úgy látja, hogy Han poénjai igazából egy karakterpáncél elemei, és nem annyira lazák, mint gondolnánk?

Felmerült az a jóslat, hogy ez a film mutatja majd meg, hogy Han mitől lett cinikus. Ez inkább az első értelmezésemet erősítené meg, mert azt jelenté, hogy Han lényegében rendben van lelkileg, csak kapott pár durvább pofont az élettől, és cinikussá vált.

A második értelmezésemhez ugyanis az kellene, hogy már gyerekkorban kialakuljon ez az elkerülő személyisége, ergo a filmben is meg kellene már lássuk ennek jeleit. A karakter eredeti története egyébként passzolna is ehhez, révén Han árva, és bűnözők nevelték fel (igaz, volt ott egy pótmamája, de már mindegy, úgyse tartozik a kánonhoz...).

Majd meglátjuk. A saját Elidegenedett Védelmezőm közben azt súgja, hogy ne menjek bele annyira a lélektani elemzésbe, lehet, hogy a készítők tényleg totál igénytelenek a karakterfejlődés terén, és az egész Star Warsból annyit értettek meg, hogy sokat lehet vele keresni...