Belépés megtagadva

Tömören összefoglalva, ez a bejegyzés arról szól, hogy amikor az emberek elutasítanak téged, akkor időnkét a saját szorongásukat próbálják távol tartani, nem személy szerint téged. Ám amellett, hogy pszichés szinten ez teljesen érthető, mégis dühítő tud lenni, amikor ez a Gyermeki szorongás átkerül a Szülőibe, és törvényekkel bástyázzák körül magukat a polgártársak, neked meg már csak a klasszikus "el lehet innen menni" tanács - vagy parancs - marad...

Körülzárva

"Összefoglalva, gyakorlatilag mások engedélye kell, hogy önmagad lehess" - mondtam a transzexuális kliensemnek, miután átvettük a történetét. Ezzel azt hiszem sikerült a lényegre tapintani: a kapcsolódáshoz, a helyzet megértéséhez nem kellenek ideológiák, a szexológia többdimenziós elmélete, mivel a téma pszichés szintje ott van, ahol a legtöbb ember ismeri a szenvedést. Az elutasítástól való félelem legalábbis elég komolyan meg tud minket mozgatni, néha áldozatokat is hozunk az elfogadottság érdekében.

Ennek a témának van is kijelölt helye: a kamaszkor, amikor a suliban azt mondták, hogy nem lehet hosszú hajad, sminked, ilyenek. Akkor tapasztalhattál ilyet, hogy te különösebben nem akarnál bántani senkit, csak szeretnél önmagad lenni, erre hivatalok, szabályok és csoportok igyekeztek ledózerolni az önazonosság-érzetedet.

No persze, aki már dolgozott suliban, az látja a másik oldalt is: ezeknek a kezdeményezéseknek jó része valami ellen születik, afféle gyakorló-menet, amelyek során az ember megtanulja szétválasztani a pozitív és negatív alkalmazkodást, lázadást (melyek a Gyermeki én-állapot természetes részei), megerősödik benne a bátorság, hűség és egyéb erények. Lényegében ezért van minden társadalomban serdülőkori moratórium: hosszú távon jobban megéri hagyni az ellenállásban megerősödni az embereket, mint beverni a kiálló szögeket, és a rend érdekében megfosztani a következő generációt az adaptáció képességétől.

Ezt ismerve viszont nehéz komolyan venni a lázadásokat: a konfliktusok megtervezettek, a hivatalok csak annyira szemetek, hogy még le lehessen őket győzni, s akármilyen ellentét van a generációk között, ebben az ellentétben is el van rejtve némi elfogadás.

Nos, ebből a történetből megértettem, hogy ezt az elfogadást nem mindenki ismeri. Vannak olyan identitások, amelynek a puszta létezését fenyegetőnek érezzük a saját identitásunkra nézve. Hallgatva ezeket az LMBTQ-sztorikat, egy ilyen "vagy ők, vagy mi" harc bontakozik ki a szemem előtt, amelynek a végén valakinek kötelezően veszítenie kell. Mintha az én-integritás lenne a tét: ha a másik fél nyer, én szétesek, elvesztem a kapcsolatot önmagammal és a többi emberrel; az ismert forgatókönyvek mehetnek a szemétbe, minden kiszámíthatatlan és fenyegető lesz, minden egész eltörik.

Egy korábbi Szun Céra és krízis-folyamatra alapozott bejegyzésben (Ahonnan nincs kiút) ez a beszorított helyzet az, amikor az ember harcol, mondjuk szélsőségig pörgeti a pride-ot, vagy homofób pártra szavaz.

Legalábbis ha az ott ismertetett három megküzdési mód (elkerülés, belenyugvás, túlkompenzálás) közül erre van a leginkább hajlama.

Connection failed

No de miért érezhetik az emberek, hogy valaki identitása fenyegeti az övéket?

Hallottam egy sztorit, ami nekem adott egy tippet.

Van egy tanárom, akinek szintén vannak ilyen "banánhéj"-sztorijai. Egyik arról szól, hogy egy csoportfolyamat elején akkor sem hozunk be durva témákat, ha a csoport követeli. Egyszer az történt ugyanis, hogy az első játék szimbolikusan a halált fejezte ki. A megbeszélés igen enervált lett: senki nem szólt hozzá, valaki még telefonozott is. A csoport a fent említett megküzdések közül az elkerülést produkálta, az érdektelenségükkel azt üzenték: "nem kell a fájdalmad, nem kell a gyászod, nem állunk erre készen". Valahol érthető is; a helló után általában nem arról kezdünk beszélni, ami felébreszti a másik emberben az egzisztenciális szorongást. 

Lehet-e vajon ugyanez az ellenállás az LMBTQ emberekkel is?

Ahogy feljebb írtam, hajlamosak vagyunk áldozatokat hozni a befogadottság érdekében. Némelyik egészen életszerű, de akad olyan, ami miatt egy életen át kell majd hazudoznunk magunknak, hogy valahogy meg tudjuk bocsátani a kihagyott lehetőséget (ezen filozofálgattam A kalapács lesújtott c. bejegyzésben).

S miközben épp az élethazugságainkkal próbálunk megküzdeni, megjelenik egy ilyen LMBTQ illető, aki minden várható konfliktus és elutasítás ellenére vállalja magát.

Esélyes, hogy a kiközösítés, fölényre-törekvés mögött az az üzenet, hogy "én most nem akarok élethazugságokról gondolkodni, pláne beszélni, én reális kompromisszumokat kötöttem, én ügyesen végigharcoltam az identitás-krízist kamaszkoromban, te vagy az, aki nem, aki fixálódott, aki még mindig túltolja azért, hogy végre legyen valami szilárd dolog az identitásában, nekem már nincs dolgom ezzel, integrált vagyok, te nem, nem, nem, nem vagy oké, távozz tőlem".

(Félreértések elkerülése végett, ezt az ötletet nem azokra a szituációkra találtam ki, amikor a csávó úgymond bejön, és kirakja a farkát az asztalra, révén az ott kifakadó felháborodás egyszerűbb elméletekkel is magyarázható.)

Amikorra engem vittek el

Valami lehet ebben a jungi szinkronicitásban. 12 óra múlva magam is megtapasztalhattam, hogy az Isten adta nép törvényt ül, és a demokratikus jogaival élve hozzákezd a száműzetéshez. Történt ugyanis, hogy a másodállásban egy társasházban van a műhelyünk. Ez így volt az előző helyen is, ám ott nem tartott senki attól, hogy a "betegek" csak úgy bejönnek a lépcsőházba (meg nem mosolygok rájuk, de a történet szempontjából ez mindegy). Valljuk be, nem példa nélküli, hogy lelki betegek emberre támadnak (a combinós gyilkosság anno engem is megmozgatott, amit a Habeas corpus c. bejegyzésben írtam meg), ám az ilyen arcok nem olyanokhoz járnak, mint mi vagyunk. Csak hogy egy gyakorlati példát mondjak: nem tudnak kifizetni.

Szkeptikus vagyok hát a házbeliek félelmével kapcsolatban (bár április 8 óta tudhatnám már, hogy az ilyesmit nem érdemes lebecsülni). Nem tartom reálisnak hogy az életüket féltik, ám a fent levezetett élethazugság-elméletet szerintem ide is be lehet illeszteni.

Egyrészt, van ez a régi bölcsesség, hogy pszichológushoz csak az őrültek járnak. Ha liberálisan kezeljük a logika szabályait, akkor ezzel azt is kimondhatjuk, hogy aki nem jár pszichológushoz, az nyilván azért, mert neki nincs rá szüksége, nem őrült. Ez a gondolatmenet feljogosít mindenkit, aki nem vesz ilyen szolgáltatást igénybe, a nárcisztikus "én oké vagyok, te nem vagy oké" életpozícióra, ami önbizalom szempontjából igen előnyös.

Csak hát mégis van itt egy kis bibi: a lakók látják azokat az embereket, akik hozzánk jönnek, és mind olyan normálisan néznek ki, sok esetben normálisabban, mint az átlag. Ez egy kicsit elbizonytalanítja az embert: "hogy lehet, hogy valaki, aki nem oké, aki beteg, ugyanolyan rendben van, mint én? Talán mert én sem vagyok olyan rendben? Talán mert nekem is volna mivel dolgozni, csak én inkább az elkerülő megküzdőstratégiát választottam, míg azok, akiket lenézek, a valódi megküzdést?

Nem csoda, hogy ezek után kellemetlenül fogom magam érezni, ha meglátom őket. És ha hatalmamban áll, el is fogom tüntetni őket, valahova messze tőlem."

...elkezdtem itt ilyeneket írni, hogy mi lenne a teendő, hogy milyen társadalmi folyamatokhoz kapcsolódik szerintem ez a helyzet, de aztán kitöröltem. Őszintén szólva felmerült bennem, hogy a pszichológiai elméletek mellett érdemes az öreg Szun Ce tanításait is olvasgatni a körbezárt csatatérről. Ám valahogy mégis csillapodnia kellene a haragomnak, hogy én ne kerüljek bele egy ilyen a "vagy ők, vagy mi" küzdelembe, amilyen miatt az összes eddigi LMBTQ kliensem hangsúlyozta, hogy "de nem járok pride-ra".